Part 3

Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk, amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.

Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.

A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni. A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg nekik az utat.

Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.

A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket, amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál, ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden tekintetben derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve, minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar, a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak, valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik, számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a gyalogösvény és az út.

Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy «zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?

Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek, Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom közt vérfoltos testükre akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen. Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek, amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az ökörnyál.

Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem, egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját az ár ellen.

Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.

Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak, amely itt teljesen elárasztott területrészen vitt át, rendkívül fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét folytatták szüntelen röpülésüket.

Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely, amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.

A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is kössön hasonló szerződést.

Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam pedig csak finom szalonkasörét volt.

A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve. Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen vizsgálgatni kezdtek bennünket.

– Hunghuc őrjárat, – sugta aggodalmasan a kozák. Vissza kell fordulnunk.

Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték, nagyon kegyetlenül viselkedtek.

Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe, vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt.

NEGYEDIK FEJEZET. Munka az erdőben.

Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta, rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön erdőrészt jelöltek ki nekem.

A Szungarival csaknem párhuzamosan halad délnyugat felé a kis Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.

Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.

Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen megfelelt a kívánságunknak.

Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el, amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis Ho-Liu falu volt. Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.

Mivel a fa kivágásához és szétdarabolásához sok munkásra volt szükségem, elhatároztam, hogy ebben a faluban nézek munkaerő után. De a parasztok, akik a Daourt mandzsu-törzshöz tartoztak, visszautasították az ajánlatomat, ellenben késznek nyilatkoztak arra, hogy házaikban szállást adnak a munkásainknak. Ez is nagy hasznunkra volt, mert munkánk megkezdésére közvetetlenül az erdő szélén ellátást biztosított nekünk.

Másnap visszatértem Karbinba és mindjárt hozzáfogtam a vállalkozás megszervezéséhez. Ez a munka legelőször Fu-Chia-Tien kínai városba vitt, ahol ennek az északmandzsuországi új előretörekvő orosz vasúti csomópontnak bennszülött lakossága a legsűrűbb zsúfoltságban lakott. Az emberek a nagyon is gyorsan növekedő telep nyersen elkészült házaiban és szállásaiban laktak; a szegényebb részekben a legnyomorúságosabb és legundorítobb kunyhó és barlang volt a lakásuk. Régóta ismert tény volt, amely különösen ezekben a háborús napokban volt észrevehető, hogy jólöltözött embernek nem tanácsos e város bizonyos negyedeinek fölkeresése, ahol a Karbin környékén garázdálkodó hunghucbandáknak a főhadiszállásuk volt, vagy legalább is kémekkel és hírszerzőkkel rendelkeztek. Ez a hely akkor, az orosz-japán háború idején, külsejére nézve csak óriási falunak látszott. Csak a yamen fölött levő zászlók adták meg neki egy igazi helyi kormány székhelyének jelentőségét. A város szánalmas külseje ellenére a valóságban mégis nagyon mozgékony kereskedelmi csomópont és nagy politikai jelentőségű hely volt. Mikor tizenhat év multával, 1921 nyarán Mongolországból történt menekülésem után megint visszatértem ide, alig ismertem rá a városra. A «falu» helyét négyemeletes házak, egész utcasorok szép boltokkal, színház, a taotai impozáns palotája, templomok, nagy üzletházak foglalták el és sok más, ami hozzátartozik a nagyvároshoz; az embertömegtől nyüzsgő utcákon bérkocsikat, automobilokat és riksákat lehetett látni.

Megkaptam egy Tung-Ho-Szhan nevű kínai kereskedő címét, aki a vasútigazgatóságnak szükséges munkásokról szokott gondoskodni. A boltjában találtam és megegyeztem vele, hogy már másnap reggel háromszáz famunkást küld Udzimibe. Amikor arra a figyelmeztetésére, hogy munkást csak az ő közvetítésével szerződtessek, kissé gúnyosan mosolyogtam, komolyan óvni kezdett:

– Azt ne higyje valahogy, hogy ezt csak a profit vágyáért ajánlom önnek! Egyáltalán nem! Ha az ön számára munkásról gondoskodom, csak olyan embert küldök, akit mi vagy más megbízható cégek személyesen ismerünk és jellemükért jótállhatunk. Ha azonban csak úgy átabotába szerződtet munkást, könnyen hunghucra akadhat és akkor se vége, se hossza a bajnak.

Megegyeztem Tung-Ho-Szhannal még abban, hogy magam két nappal későbben megyek Udzimibe, miután a munkások ott már berendezkedtek. Azután mindjárt hozzáláttam a szükséges technikai asszisztensek megszerzéséhez és sikerült is kettőt a kínai keleti vasúttól elszerződtetnem. Az egyiknek Kazik, a másiknak Szamszonov volt a neve. Mindketten az Ural bányaterületéről származtak és gyermekkoruk óta jól ismerték a faszénégetés módját. Fiatal volt még mindkettő, de teljesen ellentétes jellemű. Kazik csaknem óriás volt. Nem emlékszem, hogy valaha is szélesebb vállú és hatalmasabb mellkasú embert láttam volna, kivéve mongolországi útitársamat, az «agronómot», akiről arról az utamról írott jelentéseimben megemlékeztem. Kazik nagysága ellenére mozgékony volt; az alakja, mint egy csomó hajlékony bőrszíj. Mozdulata ügyes volt és gyors; kék szeméből temperamentum és bátorság sugárzott; arckifejezése csaknem mindig nyílt és derült. Szamszonov ellenben tömzsi ember volt világos göndör hajjal, nagy álmodozó szemmel és finom melankolikus arckifejezéssel. Mindkettő az első pillantásra megtetszett nekem, úgy, hogy mindjárt megkértem a vasútigazgatóságot, bocsássa őket a rendelkezésemre.

Szolgálati vasúti kocsimban mindjárt másnap együtt Udzimibe utaztunk. Útközben megtudtam, hogy Kazik lelkes vadász és így, mivel magam némiképpen már ismertem a sűrű mandzsuországi «taigát» (őserdőt), sok közös vadászörömet reméltem. A vadonban nemcsak kellemes társ, hanem föltétlen szükségesség is a megbízható kísérő. Beszélgetésünk folyamán az is kiderült, hogy Kazik és Szamszonov már régóta ismeri egymást és szoros baráti viszony van köztük.

Amikor asszisztenseim velem szemben már valamivel kevésbbé ügyeltek a formaságra, Szamszonov egyszer félrevont és a következő vallomást tette:

– Uram, egy év óta nős vagyok és az elválás feleségemtől nagyon nehezemre esik. Arra kérem, engedje meg, hogy mihelyt az üzem teljes erővel fog dolgozni és lakást kaphatunk, feleségemet ide hozhassam Udzimibe.

A szép fiatalember szemének könyörgő tekintetére, amit még nyomósabbá tett ajkának reszketése, azonnal beleegyeztem a dologba. Ugyanakkor azonban határozottan megfigyeltem mást is. Szamszonov nagyon halkan, szinte suttogva beszélt velem. Amikor egyszer váratlanul megfordultam észrevettem, hogy Kazik az arcát elfordította ugyan tőlünk, de mégis nagyon nyujtogatta a nyakát abban az iparkodásban, hogy kitudhat valamit a kocsi másik végében folytatott beszélgetésünkből. Hirtelen úgy éreztem, hogy valami mély lelki szenvedés van e két fiatalember közt, akit a sors mellém rendelt.

Szamszonovval tovább beszélgetve csakhamar megtudtam, hogy feleségével Karbinban ismerkedett meg, ahol a vasút egyik irodájában gépírónő volt és hogy az ismerettséget Kazik, gyermekkori barátja közvetítette.

– Kazik is nős? – kérdeztem.

– Ó nem, – felelte Szamszonov élénken. – Kazik nem fog olyan fiatalon megnősülni, mint én.

– Miért nem?

– Mert Kazik nagyon büszke, – suttogta a fiatalember, aki közben óvatosan barátja felé kémlelődött, – ő nagyon becsvágyó és sokat kíván az élettől.

– Ezt nem egészen értem. Nem adhatna bővebb fölvilágosítást?

Ezt kértem tőle, mert Szamszonov célozgatása nagyon fölkeltette érdeklődésemet.

– Kazik egyszerű munkás fia, de azt mondta, sokra akarja vinni az életben. Buzgalommal tanul, szüntelenül dolgozik és ahol csak lehetséges, előre törekszik. Igazán nem tudom, mikor alszik. Megesküdött, hogy gazdagnak, tudósnak és a legjobbakhoz hasonlónak kell lennie. Szerinte a feleség csak akadályozhatná terveinek megvalósítását. Ezért nem akar megnősülni.

Szamszonov ez utóbbi szavaknál lehorgasztotta a fejét és sóhajtott. Ezzel végződött a beszélgetés.

Nehány óra mulva Udzimi állomásra érkeztünk. Kocsimat lekapcsolták a vonattól és egy melléksínre tolták. Mindjárt megérkezésemkor egy Szhum nevű alacsony, sovány kozákaltiszt jelentkezett nálam azzal, hogy Karbinból kapott távirati utasításra védőlegénységet kell állítania munkaterületünk részére; Liszvienszko altiszt nyolc kozákkal már Ho-Liuba ment és ott várja parancsaimat. Szhum altiszttől azt is megtudtam, hogy kínai munkásaim már megjöttek. Egy részüket a lakosoknál szállásolták el, a többi számára pedig már megkezdték fűthető k’angokkal ellátott fészerek építését.

Nemsokára Ho-Liuban voltunk, ahol a községi előljáró házában szálltunk meg, aki arról is gondoskodott, hogy fölszerelésünk a közelünkben kapjon helyet.

A falu bejáratánál a már öregedő, vöröshajú Liszvienszko kozák várt rám. A Szent-György-kereszt díszítette, amit az 1900. évi boxerlázadáskor szerzett, amikor Linievics tábornok alatt az Amur-hadsereg egy orosz különítménye derekas munkát végzett Tiencsinben és résztvett a Peking ellen való előnyomulásban. Az altiszt nyolc kozákja ideiglenes szállásommal szemben foglalt állást és fegyverrel tisztelgett nekem.

Még az este kiválasztottam a faszénégető kemencéknek alkalmas helyet és Kaziknak meg Szamszonovnak kiosztottam a munkájukat. Az előbbinek az volt a föladata, hogy rendbe hozza a kemencék helyét és megépítse a kemencéket. Szamszonovnak pedig a fák kivágására és a kemencékhez szállításukra kellett fölügyelnie.

Mindjárt a munka kezdetén tisztában voltam azzal, hogy mihelyt a közelben levő, könnyen elérhető fákat kivágtuk, keskenysínű vasutat kell építenünk az erdőbe.

Amikor a megérkezésemet követő első este megírtam Karbinba jelentésemet és közben átgondoltam vállalkozásunk kiterjesztésének terveit, már fejszecsapást, munkások kiáltozását és lezuhanó fák recsegését hallhattam és megelégedésemre láttam, hogy már első nekifutásra jó volt a startunk.

Amikor Karbinból megjött a válasz, amely az erdei vasút kérdésének megvitatására Karbinba szólított, nehány kemence már üzemben volt a munkahelyünkön. Egyelőre közönséges Ural-kemencék voltak, aminők egykor csaknem az utolsó fáig fölfalták az urali ipari kerület erdeit. Én, a vegyész és nemzetgazda, bűnös barbárságnak tekintettem az Uralban alkalmazott pazarló eljárást, amely csak nagyon hiányosan értékesítette a fát. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom egy téglakemence megszerkesztését, amely szüntelen tüzelést tesz lehetővé és nem engedi veszendőbe menni a melléktermékeket, minő a fakátrány, hanem fölszabadítja katonai célokra. Mint hallottam, az Udzimit követő legközelebbi vasúti állomás mellett kínai téglagyár volt, úgy hogy könnyen meg lehetett szerezni a szükséges téglát.

Az Ural-kemencék elkészítésével együtt hozzáfogtak ahhoz is, hogy munkás-barakokat és asszisztenseimnek valamint kozákjaimnak házakat építsenek. A házak közönséges kínai fang-tzek voltak, csakhogy a k’ang helyett európai mintára igazi kályhájuk és konyhájuk volt.

ÖTÖDIK FEJEZET. Dráma a szénégetők közt.

A vasút és a nagy téglakemence építésére való készülődés miatt körülbelül két hétig Karbinban kellett maradnom. A munka előrehaladásáról Kazik naponta távirati jelentést küldött és így megtudtam, hogy vállalatunk egyre nagyobbodott, hogy már negyven Ural-kemence dolgozott és naponta harminc tonna faszenet szállított, hogy a törzskar és a munkások már elfoglalták az új szállást és hozzáfoghattak az új vasút építéséhez, mert már megérkezett tizenkét mérföldnyi régi sínanyag, egy régi lokomotív és tíz lapos szállítókocsi.

Udzimibe visszatértemkor az az öröm ért, hogy Ho-Liuba saját mellékvonalunkon utazhattam. Az igaz, hogy a ki nem kavicsozott vonalon ugyancsak csörömpölt a lokomotív, amiért csak nagyon óvatosan haladhattunk. Amikor a folyóhoz közeledtünk, alig ismertem rá Ho-Liura, mert a régi mellett új, nagyobb falu keletkezett. Hosszú, szalmafödelű szállások voltak itt a kínaiak számára, itt volt az én házam a magasba nyúló kályhacsőkéményekkel és verandával, amelyet frissen ültetett mandzsuországi komló indáival futtattak be és köröskörül telepek és raktárak szénnel, élelmiszerrel és szerszámmal, míg kissé távolabb az asszisztensem által épített egész sor kemence füstölgött.

A mandzsuriai dzsungel, ez a sűrű fa- és bokorvadon, amely erdei magányát vadszőlő, komló és más élősdi sűrű szövedékével védelmezi meg betolakodók ellen, mintha az emberek támadása elől ijedten a hegyek felé hátrált volna úgy, hogy csak csupasz sárga földet hagyott maga után. Az erdő jelentékeny távolságra ki volt vágva és elégtétellel állapítottam meg, mily jogosult volt az a gyors elhatározásunk, hogy vasutat építünk. Első pillantásra látni lehetett, hogy már néhány hét mulva messziről kell majd a fát a kemencékhez szállítani.

A raktárfészerek tele voltak faszénnel, a nedvesség ellen nagyobb fák héjával befödve, nagy szénraktárak voltak azonkívül még a szabadban. Már megkezdhettük volna a másutt sürgősen szükséges faszén elszállítását, de meg kellett várnunk, míg a vasúti pálya eléggé meg van alapozva.

Szamszonov mindjárt ezen az első délutánon teára hívott meg a házába. A verandán, amely szintén frissen elültetett komlóval volt díszítve, egy még nagyon fiatal nő, Vera asszony, Szamszonov felesége fogadott. Férjének teljes ellentéte volt. Míg a férj sápadt melankolikus arcú ember volt, szomorúan álmodozó szemmel, amely fölött lágy hajfürtök omlottak kecsesen a homlokra, a felesége a vasegészség mintaképe volt. Élénk színű arcáról jókedv sugárzott, ez villámlott fekete szeméből és nevetett élveteg ajkán.

Bevezettek a lakásukba. Kis előszobájuk és két szobájuk volt. Az agyagfal, a padló és a mennyezet bizonyára meglehetős vigasztalan hatást tett volna, ha nem segített volna ezen az asszony mindent földíszítő keze, aki a kínai agyagkunyhóból, a vasúti kocsiból, a hajókabinból, sőt a fegyházi cellából is kedves fészket tud varázsolni, ha ott kénye-kedve szerint tehet-vehet. A padlót kínai terítő födte és művirággal, képeslevelezőlappal és fényképpel díszítve ez borította a falat is. Színes posztódarabok takarták a magakészítette székeket és padokat, míg bambusznádból és üveggyöngyből készült élénk tarka függöny, ezzel a tarkasággal kellemesen ellentétes fehér abrosz, amelyen ragyogó szamovár és kínai vázában mezei virágokból kötött bokréta állott és sok más apróság tökéletesítette a csodaművet, amely barátságos otthonná változtatta az agyagkunyhót.

Szamszonovék otthonos lakásában kedves estét töltöttem el. Sok mindenféléről beszélgettünk. Még sokkal kellemesebb lett volna az est, ha nem nyugtalanítottak volna bizonyos megfigyelések, amelyek akarva-nemakarva a homloktérbe tolakodtak és azt a három személyt illették, aki velem szemben – igen hármat, mert időközben odajött a szélesvállú Kazik is.

Mialatt ennek a három embernek európai és ázsiai utazásaimról beszéltem és azokról a különös emberekről, akikkel találkoztam, láttam, hogy Kazik összeszorította az ajkát és a szeme izzott.

Arcvonásai bizonyos határozottságot, de egyszersmind alattomosságot is mutattak. Végre kipattant:

– Igen, önnek jó dolga van. Utazhatik és jókor megtanulta, hogy mit érdemes megfigyelni. Kényelmes módon egyre többet tanul és ezeket az ismereteket azután helyzetének újabb megjavítására használja föl. És mi? Nekünk, parasztok és munkások gyermekeinek ahogy éppen megy, minden segítség nélkül kell ismereteinket és az emberek becsülését megszereznünk. Szociális igazságosság ez?

– Hogyan tudhatja és állíthatja, hogy én kényelmes módon szereztem meg ismereteimet? – kérdeztem meglepetve és elbámulva ezen a kifakadáson.

– Ezt persze nem tudom, – felelte, – de nem is önt személyesen értettem. Csak általában beszéltem arról az osztályról, amelynek a születés és a nevelés kedvezőbb helyzetet biztosít. Önt nagyra becsülöm, de irígylem és gyűlölöm is. Én is meg fogom szerezni mindazt, ami a tudás és műveltség által kedvezőbb helyzetbe jutott osztály tulajdona és szintén sokat fogok elérni. Majd megmutatom, mit tudok és hogyan tudok élni. Olyan életet fogok élni, aminőt egyikük sem látott!

Nőtt a csodálkozásom. Mi adta az Ural e fiának ezt a tudás és műveltség után való mohó vágyat és olyan élet megkívánását, amellyel minden élvezetet fenékig habzsolhat? A feleletre kíváncsian ezt kérdeztem tőle:

– Csak azért törekszik komoly ismeretekre, hogy élvezetekben tobzódó életet élhessen?

– Természetesen, – felelte habozás nélkül. – Gyermekkoromban teli vágyakozással kémlelődtem uralmágnásaink palotáiba, amelyekbe nem volt szabad belépnem. Már akkor megesküdtem, hogy egyszer nekem is palotával kell bírnom és pedig még sokkal pompásabbal, mint a mágnások bármelyike, mert én magam, egy munkás fia leszek a tulajdonosa és a fölépítője is! Amikor persze gondolkodtam a dolgon, beláttam, hogy mint munkás sohasem gazdagodhatom meg és hogyha valami szerencsés véletlen következtében valaha mégis gazdag lennék, hiányoznának az ismeretek a helyes kihasználására. Elhatároztam tehát, hogy buzgón tanulni fogok és alapos képzettségű ember leszek.