Part 6

Valahonnan, mintha a túlvilágról jöttek volna, csupa kínt és kétségbeesést eláruló hosszan elnyújtott jajkiáltások hatoltak a fülembe, mindig tisztábban voltak hallhatók és egyre sűrűsödtek. Tovább mentem azzal az érzéssel, hogy valami kiolthatatlanul rémületes dolognak kell történnie. Amikor a teret övező sövényből kijutottam, meglepődve egész sor fehér sátrat láttam, amelyen a vöröskeresztes lobogó lengedezett. Éjjelen át nőttek ki itt a földből, nyilván mert éjjel akkora tömegű sebesült érkezett, hogy a karbini kórházakban már nem jutott nekik hely. Ezekből a sátrakból, a sebesültektől jött a szívettépő jajkiáltás. A kezdődő nappal tompa fényében szótlanul és gyorsan ide-odasuhanó orvosok és ápolók világos alakjai a fehér, vérfoltos köpenyben nyugtalanítóak voltak. Itt-ott eltűntek a sátrakban és halottakat hoztak ki; hosszú, lapos teherkocsira rakták őket, azután megalvadt vérrel véges-végig bemocskolt gyaloghintóikkal tovább mentek egy másik sátorutcába ugyane munka folytatására.

Bár ama szomorú reggel óta sok év mult el, úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna, az emberi kínszenvedés és kétségbeesés ama tanyája, ahol a háború vérvörös kísértetének pazar kezével szétszórt vetést arattak le, még mindig ijesztő világossággal áll előttem.

Tudom, hogy a háború elkerülhetetlen jelenség a népek fizikai életében; de rémítő jelenség, amely megtorlásért az égre kiált. Ámbár a tett embere vagyok és szemtől-szembe láttam a háborút – olyan célokért, amelyeket megértettem és amelyekért nyugodt lelkiismerettel áldozhattam föl magamat – mégis összeszorul a szívem, ha látom, miként kergetik az emberek tömegeit vakon a halál torkába, olyan tömegeket, amelyek nem értik meg a háborús célokat és nem lelkesednek értük. Hiszen sokszor anyagi okokból viselnek háborút, Mammon bálványért, aki számtalan áldozatot és tengernyi vért követel az emberektől, ellenszolgáltatásul azonban csak sebeket oszt és megcsonkítja őket, sőt túlgyakran megfosztja őket az élet harcának fegyverétől, a kéztől és a lábtól.

KILENCEDIK FEJEZET. A hegyi ördögök.

Bár még nagyon sántítottam és szerencsétlenségemre valóságos barométerré lettem, aki érzékenyen reagáltam az időjárás minden változatára, a mandzsuországi helyzet következtében mégsem maradhattam sokáig tétlen. Közelgő vihar, a légnyomás növekedése vagy csökkenése, minden hirtelen hőmérsékletváltozás, eső és hideg szél – megsérült csípőmben mindez többé kevésbbé heves fájdalmat okozott. De a háború megkívánja a magáét; engem arra kényszerített, hogy hamarább hagyjam abba a kúrát, mint ahogyan az orvosok helyesnek mondhatták.

Néhány nappal a liaoyangi vereség után azt a megbízást kaptam, keressek Karbin környékén szenet, minden fölkutatott telep szenét alaposan elemezzem és állapítsam meg, vajjon használható-e lokomotív fűtésére. A megbízás teljesítése sürgős volt, mert Oroszország a Liaoyang mellett és a Liaotung-félszigeten szenvedett veresége következtében több jó szénbányát elvesztett, elsősorban a nagyon kiadós és értékes fuszhuni bányát. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak két tapasztalt bányászt, fúrómunka-speciálistákat, egy jó fúrógépet és harminc kínai munkást. Egész expedicióm egy kis gőzösre szállt mindennel, amire szüksége volt, mint élelmiszerrel, szivattyúkkal, szerszámmal, piroxilinnal és nagyobb készlet épületfával, mert a Karbin fölött levő folyóvidéken ezt nagyon nehezen lehetett volna gyorsan kellő mennyiségben megszerezni.

Amily gyorsan csak lehetett, elintéztem mindent, ami az Udzimi-művekben kifejtett tevékenységem végleges lezárásához még szükséges volt; a fiatal mérnöknek, akit utódommá neveztek ki, átadtam a megkívánt okiratokat és elláttam őt a munka folytatásához szükséges útbaigazítással. Magam az orvostól kaptam alapos tanácsokat; port adott és kenőcsöt és egyre dörmögte, hogy vállalkozásom a lábamba kerülhet, mert véleménye szerint nálam a kificamodott ízület krónikus gyulladása kezdődik.

A szénkutatást Karbintól körülbelül tizenöt mérföldnyire kezdtük meg olyan helyen, ahol alacsony, kopasz dombok ereszkednek le a folyóhoz; jegyzőkönyvemben ugyanis azt a följegyzést találtam, hogy ott a kínai keleti vasút építésekor szenet találtak. Mikor technikai segítőimmel szemlére indultam, a dombok közt mély sülyedésekben nemsokára olyan helyekre jutottam, ahol vékony szénréteg jelentkezett. Már régóta barangoltunk és a nap már leáldozni készült a hegyek mögött, amikor mély szakadékba jutottunk, amely az egész hegyláncot két részre osztotta. Bár már violaszínű árnyak kezdték behálózni a szakadékot, mégis elhatároztam, hogy behatolok és meredek oldalait, ha mindjárt fölületesen, megvizsgálom, nem találok-e talán ott arra a helyre, ahol néhány évvel ezelőtt szenet bányásztak. Benn a szakadékban egyre sűrűbb szürkület vett körül bennünket. Valami láthatatlan rejtekhelyről kígyószerűen ködszellemek kúsztak ki, egymásba folytak és hullámzó függönyt alkottak, amely elzárta előttünk a szakadékot. Egyszerre bizonyos távolságban apró fényszikra pislákolása látszott és egy pillanat mulva elfojtott kiáltás hallatszott. Az egyik bányász megszólalt:

– Itt a szakadékban egy fang-tzenak kell lennie.

Tölcsért formált a kezéből és hangosan kiáltotta:

– Eh-ho! Mantzu, gyere ide!

De csak a visszhang felelt. Tovább mentünk és csakhamar tűz maradványára bukkantunk, amelyben kis széndarabok még parázslottak, a nagyobbak ellenben már kihűltek és nedvesek voltak a víztől, amelyet kevéssel előbb önthettek rá, hogy a tüzet eloltsák.

– Valaki sietve eloltotta a tüzet, – súgta az egyik bányász. – Úgy látszik, az uraságok nem akartak váratlan vendéget fogadni.

Feszülten figyeltünk, de a legcsekélyebb hang sem mutatott valami emberi lény jelenlétére.

– Ugyancsak jól elbujtak, – mondta nevetve Ruszov, az egyik bányász.

Mivel gyorsan sötétedett, elhatároztuk, hogy visszafordulunk. Amikor elhagytuk a szakadékot, egy kínai talyigának, ama különös alkalmatosságok egyikének utálatos nyikorgását hallottuk, amelynek fatengelye együtt forog a kerekekkel és a rakomány egész súlya közvetetlenül a két tengelyágyra nehezedik. A zajt követve csakhamar egy kínai fuvarost pillantottunk meg, aki durván csapkodta négy ponniját, amely nagyon erőlködött, hogy rengeteg rakomány kaoliongszárat vontasson át a csak Mandzsuországban található úgynevezett országutak gödrein és lyukain. A kegyetlen kocsis, amikor megkérdeztük, hol lehet szenet találni, megigérte, hogy másnap reggel jó jutalomért megmutatja a hegyek közt a régi aknákat. Elhatároztuk tehát, hogy az éjszakát a közeli faluban töltjük, ahová a kínai iparkodott kaoliang-rakományával. Úgy terveztük, hogy napkeltekor fölkeressük vele az elhagyott szénbányákat.

Kalauzunk a maga házában az elkerülhetetlen k’angon helyezett el bennünket, ahol a bolhák azonnal elleptek bennünket, ami igaz, hogy ezúttal csak javunkra vált. Ide-odahánykolódtam a kínhelyen és a szememet sem tudtam lehúnyni, ellenben derék bányászaim, akik már régen hozzászoktak ehhez a mandzsuországi veszedelemhez, az igazak álmát aludták. A k’ang végében házigazdánk hortyogott családtagjainak harmonikus kíséretével. Nem tudom, hány óra volt, amikor a házőrző kutya ugatni kezdett. Közvetetlenül ezután halkan kinyílt az ajtó és meglapulva három kínai osont be. Mivel karabéllyal és késsel voltak fölfegyverkezve, amit a hátukon hordtak, mindjárt azt következtettem, hogy ezek hunghucok. Loppal végighaladtak a k’ang hosszában, az alvók mindenikének az arcát fürkészték és kezükkel jeleket adtak egymásnak. A kormos olajlámpa vörös fényénél jól megfigyelhettem őket és tisztán láthattam, hogy nem sok jót igérő, gonosz arcú idősebb emberek voltak.

Miután minden embert és minden tárgyat végigmustráltak, vetköződni kezdtek. Karabélyaikat a velem szemben levő sarokba támasztották és levetették a hosszú felöltőt úgy, hogy csupán a kínaiak szokott nadrágja és kékszínű rövid kabátja maradt rajtuk. Azután az ajtó mellett levő fabakra ültek és suttogni kezdtek. Bár hármunknak, akik jó Mauserokkal és Nagan-revolverekkel voltunk fölfegyverkezve, ezek a váratlan vendégek tulajdonképpen nem lehettek veszedelmünkre, mégis szemmel kísértem őket. Az óvatosság bizonyára helyénvaló volt. A ho-liui támadás óta természetesen nem szívelhettem ezt a fajzatot. Az volt a tervem, hogy inkább mindjárt elfogom a fickókat és átadom a gőzösünket őrző kozákkíséretnek.

Tudtam, hogy ez lövöldözés nélkül nem fog menni, tehát hozzáláttam a támadás kieszeléséhez. De egy körülmény váratlan fordulatot adott a dolognak, ami halomra döntötte minden sztratégiai tervemet. A k’ang közepén kis láda állott, Gorlov, az egyik bányász volt a tulajdonosa és három csésze, kanál, egy skatulya cukor és egy doboz volt benne. Este teáztunk és a ládát nyitva hagytuk ott a k’angon. A hunghucok egyike vizsgálódás közben észrevette a cukrot és piszkos kezével belenyúlt. Villámgyorsan fölkaptam az egyik csizmámat, amely ott hevert a lábamnál, minden erőmmel odavágtam a fickóhoz és kiáltoztam:

– Takarodj te tolvaj! Ébredjetek, ébredjetek!

Társaim fölugrottak. Nem tudták ugyan, hogy mi történt, de mindjárt előkapták fegyvereiket. E hirtelen fordulatra a hunghucok a leggyorsabban kirohantak az ajtón és kutyaugatástól kísérve elmenekültek, a nélkül, hogy fölszerelésük megmentését megkísérelték volna. Ilyen módon három karabély, három töltényöv, három kés és a szokott fekete posztóövvel ellátott ugyanennyi hosszú kínai felöltő birtokába jutottunk. A kést és a ruhát gazdánknak ajándékoztuk és hajnalhasadáskor az ő vezetésével, karabéllyal fölfegyverkezve a szakadékhoz indultunk.

A kínai egyenesen egy elhagyott tárna szájához vezetett, amelyet a lecsúszott föld és kő részben betemetett. Mivel ilyen gyorsan megtaláltuk, amit kerestünk, Ruszovot azonnal visszaküldtem a faluba, hogy ott lovat szerezzen, gyorsan a gőzöshöz lovagoljon és munkásokat, szerszámot és a bányabejáratot elzáró szikla fölrobbantásához szükséges piroxilint hozzon. Időközben kettőnknek a kínai még néhány régi aknabejáratot mutatott; tehát egyszerre több helyen kezdték meg a kiaknázást. A fokozatosan lefelé haladó bejáratok egynémelyikében gerendákból és dorongokból készült falburkolat maradványait találtuk. Kalapáccsal és csákánnyal nehány mintát szereztünk és künn a szabadban úgy láttuk, hogy alighanem barnaszén (lignit), nagyon hasonló ahhoz, amit az Usszuri-vidéken találtam.

Már nehány órája a szakadékban voltunk, amikor a hegyoldalon mászkáló kínai izgatottan hozzánk futott azzal a hírrel, hogy a távolabb levő aknanyílások egyikéből füstöt látott kiszállni. Azt gondoltam, hogy a széntelep ég, aminek nem nagyon örültem, mert az ilyen tűz a vájást nagyon veszedelmessé, sőt talán lehetetlenné teheti.

A megjelölt aknához közeledve valóban vékony füstoszlopot láttam belőle kiemelkedni. Szaga után ítélve nem lehetett szén, hanem csak fa füstje. Kézenfekvő volt tehát az a következtetés, hogy valakinek a folyosóban kell lennie. Ekkor visszaemlékeztem arra a hirtelen eloltott tűzre, amelynek a maradványát előző este láttuk és szükségesnek láttam, hogy tovább firtassam a dolgot. Kíváncsian besiettünk az aknába. Elég magas volt ahhoz, hogy egyenest járhattunk benne, csak a fejünket kellett kissé lehajtanunk. Nemsokára sötétben voltunk. Folytattuk útunkat és hogy el ne szakadjunk egymástól, időre-időre gyujtót gyujtottunk és egymást szólítgattuk. Hirtelenül fülsiketítő csattanás, amelyet a visszhang valóságos menydörgéssé növelt, állított meg bennünket. Másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is ismétlődött a robaj.

– Lőnek! – kiáltotta Gorlov, kínaink pedig üvöltve a kijárat felé rohant.

Gorlovot fölszólítottam, hogy oroszul és kínaiul kiáltsa be a tárnába, bárki van benne, hagyja abba a lövöldözést és jőjjön ki hozzánk. Az egyetlen felelet új sortűz volt, amely azonban szintén nem tett kárt bennünk. A bánya lakói nyilván nem mertek a főútra kiállani és hogy elijesszenek bennünket, valamelyik mellékaknából lövöldöztek.

Amikor a bejáratnál megint összetalálkoztunk, Gorlov ezt kérdezte a kínaitól:

– Hunghucok ezek?

– Ó nem – válaszolta meggyőződéssel a kínai. A mi szomszédságunkban fölbukkanó hunghucok messziről jönnek, beportyázzák a vidéket és megint elmennek. Egyikük sem lenne elég vakmerő, hogy bemerészkedjék ebbe a barlangba, hol sok gonosz szellem és a «Ta-lung» (nagy sárkány) lakik. Ezek az emberek bizonyára «mao-tzek» – majd hamar kijavította: «külföldiek», hogy ezzel az udvariasabb szóval pótolja az előbbi lenézőbb elnevezést, amely Észak-Mandzsuországban általában használatos. És aggódva pillantott felénk, vajjon nem haragított-e meg az elszólásával?

– Megvárjuk Ruszovnak és a többieknek a megérkezését, – szóltam oda a bányászhoz. Meg kell oldanunk ezt a titkot és ki kell füstölnünk a rókát a vackából.

Míg a megerősítésre vártunk, az aknabejáratnál őrködtünk, hogy a gonosz szellemeket és a sárkányt megakadályozzuk fészkük elhagyásában. Egy idő mulva a folyosó mélyében új sortüzek hallatszottak. Az akna nyílásán kifütyölő golyók elárulták, hogy foglyaink ki akarnak jönni. Nehány lövéssel válaszoltunk. Megint csönd lett. A lejtős akna ama részében, amelyet áttekinthettünk, senkit sem láttunk.

Gorlov, hogy elűzze a várakozás unalmasságát, meglehetősen körülményesen megmagyarázta a kínainak, hogy a vad, ami a csapdánkba került, semmi esetre sem lehet gonosz szellem vagy sárkány.

– Ide hallgass Han ország fia, – így kezdte és óriási vörös kezével ott hadonászott a kínai orra alatt, nincs itt gonosz szellem vagy valami más mesebeli lény; mert ha a szellemeknek karabélyuk lenne, már háromezer évvel ezelőtt nem lett volna a földön egyetlen kínai sem. A gonosz szellemek már régen kipusztították volna őket! Érted?

A kínai megértette a beszéd értelmét és méltányolta a benne foglalt állítást. Megmutatta kifogástalan nagy sárga fogsorát és megelégedetten biccentett a fejével. Kétségkívül jobb szerette, ha karabéllyal fölfegyverzett emberekkel van dolga, mint megfoghatatlan és minden tekintetben alattomos szellemekkel.

Csak kevéssel dél előtt hallottuk közeledő emberek hangját és megismertük Ruszov mély basszusát. Mindjárt ezután maga is megjelent két kozákkal és tíz kínai munkással, aki piroxilint, ásót, csákányt és szivattyút hozott.

– A csata előtt valamit ennünk kellene – mondta Gorlov. A nap már magasan áll.

Ebédünket, kenyeret, teát és konzervet, hamar elfogyasztottuk, mert alig vártuk már, hogy a tárna titkának nyitjára jussunk. A kínaiakat egy öregebb munkás felügyelete alatt biztosnak látszó helyen hagytuk, mi öten külföldiek pedig megint a tárna szájához mentünk. Elsőnek Ruszov mászott be és dörgő basszusával megadásra szólította föl a földalatti erőd ismeretlen védőőrségét. Szabadságot biztosított nekik és esküdözött, hogy nem azért akarunk behatolni, mert őket üldözzük, hanem csak a széntelepet akarjuk megvizsgálni. Miután mindezt kínai nyelven is elmondta, ismét kimászott a tárnából és a bejárata előtt egy kőrakás mögött húzódott meg. Odabenn nehány percig ismét csönd volt, míg ismét és ezúttal több ember ordításával kísérve, sortűz dördült el. Úgy látszott, hogy hegyi szellemeink támadást akarnak megkockáztatni. Erre azzal feleltünk, hogy hosszabb ideig gyorstüzelést indítottunk a tárnába. Abból, hogy most a hangok nagyobb távolságból hallatszottak, azt lehetett következtetni, hogy láthatatlan ellenségünk visszavonult.

– Mit kezdjünk ezekkel az uraságokkal? – kérdezte Ruszov. Meddig várjunk, hogy kijönni kegyeskedjenek?

– Már nem sokáig, felelém. Mondd meg nekik, hogy ha a fegyvereiket benn le nem teszik és a leggyorsabban ki nem jönnek, fölrobbantom a folyosót és tűzijátékkal meg ágyúdörgéssel nagyszerű temetést rendezek nekik.

Ruszovnak nagyon tetszett ez a megbízás. Ezt az új figyelmeztetést vigyorogva kiáltotta be a tárnába, de csak azzal az eredménnyel, hogy a mélyből megint sortűz ropogott felénk.

– Gorlov, fogd a legkisebb piroxilintöltést, lásd el gyutaccsal és gyorsanrobbantó Bickford-zsinórral és mint a hegyi szellemeknek szóló első figyelmeztetést, hajítsd be a járatba.

A gyakorlott aknász egy pillanat alatt teljesítette a parancsomat. A piroxilin elkábító dörgéssel fölrobbant és a tárnabejáratból, mint valami óriási ágyúnak a szájából kődarabokkal és földdel vegyes por-, gőz- és gázfelhőt vetett ki.

– Csak kis kostoló volt! – ordította Ruszov. Gyertek ki, különben öt perc alatt örökre elzárjuk előletek a kijáratot! Csak gyorsan, ti rókák!

Taktikánk sikerrel járt. Egy hang nemsokára tárgyalni kezdett velünk. A láthatatlen barlanglakó első kérdése ez volt:

– Kik vagytok?

– Vagyunk, akik vagyunk. Először ti mondjátok meg, hogy _ti_ kik vagytok? – kiáltotta vissza Ruszov.

– Mi georgiaiak vagyunk – volt a meglepő felelet.

– Miért laktok, mint a róka, barlangban? – kérdezte Ruszov tovább.

– Ejnye, mert a kedvünk tartja – felelte a mélyből jövő hang és kihallottam belőle azt a rejtett nevetést, amely a Kaukázus fiait jellemzi.

– Kijöttök-e vagy pedig élve eltemessünk-e titeket, mert nekünk meg így tartja a kedvünk? Kérdeztem.

Rövid szünet után közelebbről hallatszott a felelet.

– Meghagyjátok a szabadságunkat vagy el akartok fogni? Ha elfogásunkra kísérletet tesztek, magunk robbantjuk föl a folyosót!

– Hiszen tulajdonképpen mindannyitoknak börtönben a helye, mondám.

– Ó nem, de bizonyos félreértések történtek, volt a válasz és a georgiai hangjából megint kiéreztem azt a gúnyos mellékzöngét.

– Ha fegyvereiteket benn hagyjátok a tárnában és megigéritek, hogy békén maradtok, tőlünk ugyan elmehettek, ahová akartok.

– Jól van, kijövünk.

– Tudom, hogy a georgiai szótartó, kiáltottam még befelé, tehát bízom bennetek.

Lövésre készen vártunk. Néhány perc mulva a sziklák közt kis fekete báránybőrsüveggel födött fej tűnt föl, éles szemével végigvizsgált bennünket, azután gyorsan visszahúzódott. Eltűnőben ezt kérdezte:

– Miért van nálatok karabély?

Élesen feleltem:

– Gyertek ki vagy fölrobbantom a tárnát!

– Maga fene keménylegény, válaszolta a georgiai. De hát mit tehetünk? Talán nem szegi meg az igéretét.

Hét ember jött ki libasorban a tárnából. Magas karcsú emberek voltak, akik ezüstveretű bőrövvel ellátott testhezálló fekete kabátjukban meglepő látványt nyujtottak, aminek hatását arcuk elszántsága még erősítette. A kozákok gyorsan megmotozták őket, de állták a szavukat és nem hoztak ki magukkal fegyvert.

– Mehettek, mondtam annak, aki legelsőnek jött ki, de ne zavarjatok bennünket a munkánkban. Jobb is lesz, ha nem mentek be többé e tárnák egyikébe sem. Könnyen beomolhatnak és nem eresztenek ki többé benneteket.

A fiatal georgiai, akinek vakmerő, nemes arcából tüzes szem villámlott, mosolyogva két szabályos fehér fogsort mutatott és szólt:

– A hunghucoktól félve itt kerestünk menedéket.

Lesütötte a szemét, ajkának megrándulása visszafojtott nevetést árult el.

– Igen, teljesen értem! Hét ilyen djighitnek (lovag vagy harcos) minden esetre félnie kell a hunghucoktól! A georgiaiak nem hősök.

A fiatalember fölkapta a fejét, az arca vérbe borult. Már valami éles, kihívó választ akart adni, amikor pillantása az enyémmel találkozott, mire kacagni kezdett. A többi georgiai félrenézett, nehogy követnie kelljen vigyázatlan társa példáját.

– Tehát elmehetünk?

– Egyszer már megmondtam.

– Köszönjük szépen, mondta a fiatal georgiai és gyorsan odajött hozzám. Krisztov a nevem, Krisztov herceg.

Kezet adott. Keskeny, de erős kéz volt. Megszorítottam és megmondtam a nevemet. Azután itt a vadonban egyik társa a másik után megismételte a társadalmi udvariasság e ceremóniáját. Majd megfordultak és nyugodtan távoztak.

Azonnal hozzáfogtak a georgiaiak hagyatékának átvizsgálásához. A kozákokat őrségül a tárna bejáratánál hagytuk. Olajlámpánk világánál az egyik mellékjáratban egész kis fegyverraktárt, két zsák élelmiszert és egy láda töltényt találtunk.

Az, hogy itt georgiaiakkal találkoztunk, magában véve nem volt különösen meglepő. E harcias nép embereivel akkoriban elég gyakran lehetett találkozni az orosz távoli kelet városaiban. Több oka volt annak, hogy a georgiaiak ily messzire távoztak hazájuktól. Ez a törzs mindig szabadságszerető nép volt; a kaukázusi orosz hatóságok zsarnoki uralma Georgiában gyakran fölkelést és forradalmat okozott, aminek az lett a következménye, hogy az orosz bíróságok a szabadon született hegyi lakók közül sokat Kelet-szibériába száműztek.

Az orosz ellenzéki pártokban mindig voltak a radikális tanokat követő és támogató georgiaiak. Csak olyan nevekre kell hivatkoznunk, mint Tzeretelli herceg, Ramisvili és Cheidze, hogy megmutassuk, mily jelentékeny szerepet játszottak forradalmi körökben a georgiaiak.

A vérbosszúnak hagyomány által megszentelt törvénye volt a másik ok, amely hozzájárult a Szibériába száműzött georgiaiak számának növeléséhez. Ennek jellemzésére elmondok egy esetet, amely állítólag valóban megtörtént. Egy georgiai bepörölte a szomszédját, mert megsértette. A tárgyalás napján a panaszos kötelességszerűen megjelent a bíró előtt, de a vádlott hiányzott, mire a bíró megbízta a rendőrséget, hogy sürgősen állítsa elő. A rendőrök eltávozása után a panaszos gúnyosan csóválgatta a fejét és így szólt a bíróhoz:

– A rendőrség nem ér célt. Nem fog eljönni.

– Ugyan miért nem? kérdezte bosszúsan a bíró. Kényszeríteni fogják, hogy eljőjjön.

– No, akkor már hozniok kell, dörmögte a georgiai.

– Miért?

– Mert ma reggel agyonütöttem.

Szibériának önkéntelen georgiai telepesekkel való benépesítésében végül még egy másik ok is segített, nevezetesen a georgiaikkal született harci szellem, amely a szomszédos törzsek és falvak megtámadására kényszeríti őket, hogy lovat, marhát, sőt asszonyt raboljanak. A Kaukázusban mindig szokás volt az ilyen rablójárat és a djighitek jó alkalmat találtak vakmerő lovasszellemük bebizonyítására.

A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok, ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek golyója véget vetett kalandos életüknek.

Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak bizonyult, mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.

TIZEDIK FEJEZET. Az elátkozott tó.

A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé haladjak.

A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét, amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.

A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők; időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező sziklákon át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját a folyóra.

Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba, Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még soha meg nem kenték.

Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett. Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.

A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra, amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás napjait.

A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek ki, egész vízhálózatot alkottak.

Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.

Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom. Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot. Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át. Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva, amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.

Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk, nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot, annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori ez a madár.