Part 14

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam, honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta. Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki, vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra. Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre, pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron. Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett. Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt, hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket, mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és leplezetlen örömet mutatott.

Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság, amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb java.

Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány, teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is jutottam, hogy az állatoknak még egy hatodik – telepátikus – nagyon élésen kifejlődött érzékük van.

A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem suhant a homályban cellámon át.

Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól. Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt értem el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az odujába és tizenkét órára megint eltűnt.

Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám nézett, mintha ezt akarná mondani:

– Úgy-e megértesz?

A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját. Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett őket vezetnie itatni.

Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült. Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.

Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná gondolataimat megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam, ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon mulatságos módon ugrálgatott.

Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett. Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni, hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.

A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden változására.

De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni. Ide-odafutkosott a hálójában, mintha magára akarta volna terelni a figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte és leereszkedett róla.

Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek, messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először, átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam. Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt. Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált. Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.

Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének, idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot jobban megérez és megért, mint a közönséges ember.

HUSZONHATODIK FEJEZET. «Szaryn da na kiechku.»

A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható. A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg. Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.

Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek, akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet, Zerentouit, Akatouit és Onort.

Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt. Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett. Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca, mintha reménysugár villant föl volna az agyában. Végre mintha egy gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és összefüggő szavak is.

Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.

Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán, erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt volna.

Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt kiáltotta:

– Ki a paraszhával! Előre!

Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a «balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában. Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet.

Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a vadállat éberségére figyelmeztette az embert.

Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek. Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.

– A Kaukázus most igazi paradicsom lehet, vélte az egyik.

– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.

– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes… Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe temette a fejét.

Egy másik fogoly odakiáltotta neki:

– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!

A georgiak csak a fejüket nyujtogatták, mint a ragadozó madarak.

A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott. Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt, mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.

A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra, hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket. Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket, amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó kutyáról» (árulóról) volt szó.

Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított, csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek, kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.

Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, erős háta egészen belegörbült. A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment és ezt súgta neki:

– A «haj» (fűrész) megvan?

– Igen.

– Jól van, a mosdóhelyiségben át kell fürészelni a rácsot. Érted?

Drujenin biccentett, elment és a többi fogoly közé keveredett, de az egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez, lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett. Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:

– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj senkinek egy szót sem.

– Szaryn da na kiechku?

Igent intett a fejével és elment.

Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak. Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos bűntett miatt zárták el.

Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem, hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és igazságtalanul ül a börtönben.

Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.

– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.

– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!

Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.

Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz közeledett és őszinte hangon ezt mondta:

– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni, hogy megbüntessen.

A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin a zavargás alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme csillogott az örömtől.

Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:

– Te itt maradsz! Megértettél? Majd én megyek helyetted!

Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött, nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre. Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt, ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.

Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba. Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval befödték.

Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját, amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert tudta, hogy ez a fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:

– Előre! Még nem vett észre senki semmit!

Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska», ahogyan a többiek rendesen nevezték.