Part 12

Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam, akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani. Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk kultúrembere csak ritkán rendelkezik.

A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam, csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, mintha bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.

Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.

És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem. Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban, ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam, mint az őrök egyhangú kiáltását:

– Vigyázz! Vigyázz!

A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel, hanem azokra, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni. Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.

Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata sodort magával».

Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e szavakkal fejezett ki:

– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz az iszapban mászó féregnél.

A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt nem akart belső élményeiről nyilatkozni.

Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A mellett szellemem friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár tea volt.

Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba, aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak. Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.

– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal, hiszen nem akarok a fogságban meghalni.

Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt érdeklődött.

– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége!

Engedelmeskedtem és új életmódot kezdtem. Ládába zártam könyveimet és kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam, hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele. Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.

Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta rendes egészségemet.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. Novakovszki bombája.

Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és idegesebb lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt, mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást, kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és kiordította:

– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még itt sem hagytok bennünket békén!

Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek; állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös andaluziai bikára.

– Hóhérok! Gyilkosok! Rablók!

Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.

– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.

Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat. Kifakadt:

– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket, pedig békés és művelt emberek vagyunk.

A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:

– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A bíróság ítéletén mi nem változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi életükre vonatkoznak.

– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?

Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta, szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.

– Igen, – mormogta.

– Mit igen? – kérdezte szigorúan az öreg úr.

– Ez kenyér, – felelték a tisztviselők.

– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. – Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.

– Jól van…

Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az ezredessel együtt távozott.

Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt. Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő: államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:

– Csak kenyér, egészen közönséges kenyér!

– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, – kiáltotta feléje Novakovszki.

E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg urat és én türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz kedvét otthagyta az irodában.

– Nos, hogyan végződött a dolog?

– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.

Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag, gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye: ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem látogatott meg bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Jövők-menők.

Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak, részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az államhatalommal, valamint, hogy forradalmi célra pénzt szerezzenek, a kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert – ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír, hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.

Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét. Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba menekült. Itt fölismerték és elfogták.

Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a szemünkbe nézett és ezt susogta:

– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?

– Természetesen! – biztosítottuk mindketten.

– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.

Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek, véletlenül éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak, ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták, hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas deszkapalánkon kívül vigyáztak.

Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.

Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát, amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab természetesen nem várhatott kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú szemét nem feledem.

Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a kámfor, nyomtalanul eltűnjék.

Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való száműzésre ítélték.

Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen, észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál, Meglepetve ezt kérdezte tőle:

– Mit keres még itt?

– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet. Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta, hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön. Most várom, hogy visszajőjjön.

– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek!

Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:

– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára megszökött.

Azonnal alapos kutatást rendeztek, de Kosztenkóra nem tudtak ráakadni.

– Hol van az igazoló irata? – förmedt rá a parancsnok a leányra.

– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem, térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok tenni.

Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a «gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:

– Most már alighanem Sanghájban van…

Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban maradtak, még sokáig emlegették.

Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. A harmadik a lábán kapott sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg, máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.

Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására. Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat. Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak, nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat, Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.

Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért, mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő. Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.

Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A fogház konyhájában volt egy öreg macska nehány nagyon kedves kis cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv», amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani, hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.

A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.

Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek, hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden cellába szuronyos katonát kellett állítani.

Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.

Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja sohasem volt elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából. Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz, öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a konyhából vizet és fát kell hoznom.

Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.

Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.

Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért, amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget, majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.

– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek, a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el kitüntetést!

E kijelentés után meghajoltam és eltűntem.