Part 16

Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, fölügyelők szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül. Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem tudott férgek közt élni.

Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára, egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt. A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.

Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Kupido hatalma.

Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.

Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is, amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott férfiak és nők kétségbeeséssel és vágyódással teli életüknek terhét cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a téren is nagy a leleményesség.

A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.

Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát, foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.

Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.

Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.

Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket – badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre; elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket szerencsétlenség, gyöngeség és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának, szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.

Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt, sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.

Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:

– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni. Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.

Zavartan mosolygott és súgva hozzáfűzte:

– Sztaroszta, ma nincs kedvünk tanulni!

Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló pofaszakálla.

Óriási termete és kora ellenére is bikaereje volt.

– Üljön le – dörmögte. – Szeretnék magával beszélni.

Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a «telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:

– Sztaroszta, megérti ezt?

Mert nem feleltem, még halkabban folytatta:

– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy viselkednek, mint az iskolásgyerekek.

Elhallgatott, megtömte a pipáját, azután rákezdte:

– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság? Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják, letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik. Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján. Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!

Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből és kielégíthetnék bosszújukat.

A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a bolsevizmus megnyitotta a fogházak kapuit és az «emberport» régóta táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.

A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak, amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.

A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:

– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha hosszú éveken át együtt éltünk volna.

– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely megérti másnak bánatát.

– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom van hátra.

– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.

– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam, mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.

– Jóravaló, derék ember vagy Pál, – felelte halkan a nő.

Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek szíve egymásért dobogott.

– Katalin, – szólalt meg végre ismét csaknem félénken a férfihang.

– Itt vagyok, Pál.

– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna, hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta, hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is annyira vágyódol erre, mint én?

A nő sokáig nem felelt és akkor is habozva, alig hallhatóan:

– De hogyan?

– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek.

– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten a nő.

– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.

– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon. – Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…

– Kész a teavíz! Előre, a konyhába! – ordította valaki.

A beszélgetés megszakadt, de a fogház kápolnájában két hónappal később egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.

– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként kísérteni.

Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az élet csekélyebb bajai ellen.

Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és sóhajtozva csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja szerint egymásba szerettek.

Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.

A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában, egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé, amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.

A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.

– Büszke, – mondták a foglyok és többé nem törődtek vele.

Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma, hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az ablakrácson át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az udvart és a cellájába futott.

Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon így szólt a foglyokhoz?

– Miért szidtatok engem tegnap? Ugyan miért?

Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az asszonyra:

– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal szemben nem!

E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel volt.

Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról, helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban, mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a rabló véres nyoma mutatkozott.

«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította őt le a fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt kiáltotta a georgiai után:

– Nesze neked a sastól azért, ahogyan hölgyekkel bánsz!

Azután nyugodtan elment a konyhába a teavízért.

A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán. Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!» kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt van.

Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt. Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami borzalmasat várva, megremegett.

«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most fehér függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából fény szűrődött ki.

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa. Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról, üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt, amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett. Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a sas» ezt susogta:

– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!

Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint a szabadságban élők!

– Szomorú vagyok…

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor aztán még a halált is elviselném.

«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott, hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a «sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt, mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet, amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt, Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú, szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan, szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Most mindennek vége.

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító, szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

– Tehát holnap.

– Már hallottuk.

– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…

A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:

– Nos és?

– Akasztófa, súgta Szhilo.

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az elítéltnek, így szólt: