Part 8

Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat fölülmulni igyekezett.

Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb. De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság, majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.

De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és forrongást okozott a fegyveres erőben is.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A forradalom szolgálatában.

Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét, Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.

Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a közjogban meg polgári jogban kioktassák.

E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye, amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna. Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.

A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.

Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905 november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti, posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a rögtönítélő hatalom kezében volt.

A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással, amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő lengyeleket választották meg:[1] Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M., Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak: Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat tagja volt.

Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának elnökére» nézve.

Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik, elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején, minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott, mint máskor.

Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.

Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától északra terült el.

E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek. Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak, mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a választmányunkban.

Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre. Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.

A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget. De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat – nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem.

Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko, mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor, hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni. Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt bikaerejéről.

E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az «Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.

– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.

– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen foghegyről.

– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a kötél – feleltem nyugodtan.

Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt mondtam:

– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel!

Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt dörmögte:

– Hiszen majd meglátjuk.

– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást – felelte talpraesetten Vlaszienko.

A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint inkább a megivott vodka miatt.

– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek, hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem használja, letartóztatják és…

– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.

Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert, amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot, kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:

– Bocsánatot kérek!

Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.

– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és Vlaszienkóval távoztam ennek a cári ügynöknek a barlangjából, ahol bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam, hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig, elriasztották.

Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság» által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá székhelyeit».

Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a következménye.

A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett.

Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt, hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének kerekednének fölül.

Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották volna az élelmezés rendszeres pótlását.

Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.

Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték ezeket az intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki, amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen volt.

Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog, amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető veszedelemtől.

Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az, hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére. Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat. Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és burzsoát megrohanja.

Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk a Kis Bizottság tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes, fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott, megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel, lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg. Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot be fogunk választani az igazgatóságba.

Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak, monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek, ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz felé haladna.

E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből. Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.

Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott, most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat, amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak, hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség ügynökeit is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem mozdult ki többé jól őrzött házából.

Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba. Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb, hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon áthaladó katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért, Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.

Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában. Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.

– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.

Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt puszta ködkép.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A felelősség terhe.

Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért volna. De gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak; a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket elpalástolják.