Part 4

Míg Kazik így beszélt, arra gondoltam, hogy az élet legnagyobb örömét, amiről ez a vasúti alantas hivatalnok álmodozott, valójában nem egyedül a tudás adja meg. Kell, hogy az embernek az ismereteken kívül mindenekelőtt veleszületett érzéke legyen a szép iránt, amely adományt még a legnagyobb buzgalom és a legtöbb tudás sem tudja pótolni. E meggondolásomnak azonban nem adtam hangot, mert semmiképpen sem akartam lelohasztani a fiatalembernek lelkesedését a munkás előretörekvésért és meg voltam győződve arról is, hogy az élettapasztalat idővel kevésbbé önző célok felé fogja terelni a jövendőről szőtt álmait.

Mialatt Kazik e vallomása elhangzott, föltűnt nekem, hogy Vera asszony egyetlen egyszer sem vette le róla a szemét és arca jobban kipirult, mint máskor. Csak néha-néha vetett futó pillantást férjének közömbös – szinte azt mondhatnám: unatkozó – arcára és egyszer szinte észrevehetetlen fájdalmas mosoly suhant át az arcán, miközben szeme egy pillanatra elfátyolozódott.

– Ahá, összehasonlítást tesz, – gondoltam.

– Nagy célokról álmodik, – szólt közbe a fiatal asszony, – de el fogja-e érni?

– Igenis! – Felelte Kazik.

A rövid szó szinte kihívásként hangzott. Vera asszony csintalanul mosolyogva kérdezte:

– És akkor majd kikeresi és feleségül veszi a világ legszebb, leggazdagabb és legkedvesebb asszonyát?

– A legszebbet és legkedvesebbet, – igen, válaszolta, – de nem a leggazdagabbat. Pénzre nem lesz szükségem.

Ebben a pillanatban új megfigyelést tettem. Kazik rövid pillanatra keményen az asszony szemébe nézett. Meleg tekintete mintegy vizsgálva végigfutott az asszony egész alakján. Azután álmodozva elnézett valahová a szoba sarkába. Vera asszony pedig idegesen végigsímította a haját és nevetett, de azt hiszem kissé hangosan és kényszeredetten.

Világosan láttam, hogy a véletlen ismét olyan emberek életküzdelmét tárja elém, akikhez tulajdonképpen semmi közöm sincs és olyan események szemtanujává akar tenni, amelyek magukban véve jelentéktelenek és kicsinyesek, ennek a három embernek az életében azonban végzetes jelentőségűek és eldöntik boldogságukat és sorsukat. Ezek az emberek, akikkel közös üzleti érdekek véletlenül hoztak össze, teljesen ismeretlenek maradhattak volna nekem vagy legalább is olyan emberek, akik nem érdemelnek meg közelebbi érdeklődést. A sors másként akarta.

Mihelyt annyira voltunk a szárnyvasutunkkal, hogy téglát tudott szállítani, megkezdtük az új kemence építését. A munka, hála azoknak az ügyes kínai munkásoknak, akiket Tung-Ho-Szhan küldött Karbinból, gyorsan és jól haladt.

Szívesen kihasználtam az erdő közvetlen közelségét és gyakran mentem vadászni. Rikov nevű fiatal kozák kísért, aki jó vadász és fáradhatatlan gyalogló volt. A környék nagyrészét bejártuk. Kirándulásaink folyamán átmentünk az erdőfödte vízválasztón is és az észak felé folyó és Szanszingnál a Szungariba ömlő Mutan völgyében is jártunk. A folyó baloldalán a daourmandzsuk néhány faluja, jobboldalán néhány tunguz falu volt. Föltűnt, hogy míg a mandzsuk külsőleg teljesen olyanok, mint a kínaiak és laikus szem valóban nem is tudja őket egymástól megkülönböztetni, addig a tunguzok tisztán megőrizték jellemző faji jellegeiket. A tunguz sokáig vadász és harcos nép volt. Elődeik az elmúlt századokban nem egyszer adtak okot Peking urainak északi határerődítményeik aggodalmas megvizsgálására azzal a hírrel, hogy a tunguz törzsek falvaiban mozgolódás vehető észre.

A Mutan folyó mellett levő falvak e lakói nagyon ügyes és mozgékony szálas, szélesvállú emberek voltak és önérzetesen, nyugodtan, de amellett határozottan barátságosan viselkedtek. Falvaik meglehetősen szánalmas hatást tettek és házaik inkább romokhoz, mint lakható helyhez hasonlítottak, jóllehet tele voltak coboly-, szkunksz-, nyest-, hermelin-, róka- és mókusbőrrel, amit vadászaton zsákmányoltak és Ninguteben szoktak eladni kínai kereskedőknek és külföldi bevásárlóknak.

A Mutan völgyétől keletre a Kentei-Alin meglehetősen terjedelmes hegylánca nyúlik el. Messzibb dél felé kezdődik a Loye-Lin nevű hegység. A Loye-Lin mögött körülbelül harminc-ötven mérföldnyire van a koreai határ és itt Hunchun kínai határállomás volt a legközelebbi város. Loye-Lin és a koreai határ közt a háború alatt az egész vidék állandóan nyugtalanította az orosz hatóságokat. Mindenki jól tudta, hogy ott kínai hunghucok egész bandái rejtőzködtek, amelyeknek vezére Chang-Tszo-Lin hírhedt bandita volt, de csak a háború után derült ki, hogy ez a hunghuc vezér bandáival együtt a japánok zsoldjában állott, akik azzal bízták meg, hogy az orosz seregek kiterjedt keleti oldala mentén földerítő és nyugtalanító meneteket végezzen.

A Mutan-völgyben nagy kaoliang- és árpaföldeket láttunk. A folyó és mellékfolyóinak partját sűrű bokrok nőtték be, amelyekből közeledtünkre sok fácán és néha szürke fogoly is röpült föl. E vad szárnyasokból annyit zsákmányoltunk, hogy Ho-Liuban mindig gazdagon el volt látva az asztalunk. A vadászás magában véve nem volt éppen érdekes, mert a madarak akkora tömegben röpültek föl, hogy a lövés unalmasan könnyű lett.

Sokkal inkább csábított bennünket a Kentei-Alin hegység, amelynek lábánál kis szarvasok nagy csapatait láttuk; nagyobbaknak a nyomát a folyóparton fedeztük föl. Rikov és én ponijainkon kétszer lovagoltunk a hegyekbe. Első kirándulásunk nem volt nagyon sikeres; szarvasnak még csak a nyomát sem láttuk. De a napot mégis jól kihasználtuk, mert kacsákat lőttünk, amelyek a hegyi tavak parti nádasaiban és bokrozataiban sürgölődtek. E közben két érdekes megfigyelést tettem. Amikor egy-két helyen sűrű mogyoróbokrokon kellett magamat átverekednem, többfelől fölröpülő madarak erős szárnycsapását és kiáltását hallottam. Bár a hang ismerősnek tetszett, mégsem tudtam micsoda madárról van szó. Végre, amikor éppen kijutottam a sűrűségből, egy hosszúcsőrű sötétbarna madár röpült el előttem. Miközben lőttem, kétkedve kérdeztem magamtól:

– Csak nem erdei szalonka?

Amikor a madarat fölemeltem, láttam, hogy valóban közönséges erdei szalonka volt, az első, amely Mandzsuországban a szemem elé került. Addig sohasem hallottam arról, hogy ez a madár otthonos a mandzsuországi erdőségekben. Azután még egyideig portyáztam a sűrűségben. Mivel azonban minden madár nagy távolságban röpült föl, csak kettőt tudtam közülük lelőni; a sűrű bokrok közt és a nagy fűben csak nagynehezen lehetett rájuk akadni.

Másik felfedezésem egészen más természetű volt. A Kentei-Alin-hegység teljesen vadon jellegű. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a kínaiak ott ginszenget kutatnak, azt a titokzatos gyógyító növényt, amely csak a világtól félreeső hegyi erdők tisztásainak vadságában és az őserdőben nő, ahol a dzsungel királya, a tigris uralkodik és őrzi a mágikus gyökeret. Természetesen arra számítottunk, hogy vagy semmi emberi nyomot nem találunk, vagy csak keveset. Mégis igen nagy mennyiségben voltak láthatók – és micsoda nyomok! A mocsaras partokon és a hegyi vizek homokzátonyain sok patkónyomot találtunk, sőt egy helyen éppen az imént elhagyott, még egészen ki nem aludt tüzet, amelynél tisztára lerágott csontok és hsziao-mi-tzu dara maradványa mellett japán betűkkel megjelölt lovassági patront és japán fölírású üres konzervdobozt födöztem föl. Mit jelentsen ez? Miféle emberek csatangoltak itt a mi telepünk szomszédságában és honnan jöttek? Jóideig nem kaptunk választ e kérdésekre.

Egyik következő vadászkirándulásunkon, amelyet Kentei-Alin előhegyeibe tettünk, Rikov és én nagy vaddisznókondára akadtunk, amelyben körülbelül ötven állat volt és őrült rohanással dél felé tört át a sűrűségen. Lövésünkre a legelső állatok egyike elterült. Éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy a sonkáját kivágjuk, amikor a kozák hirtelenül fölvetette a fejét és ijedten kérdezte:

– Hallotta? Ez golyó volt és nem is messzire tőlünk!

Abbahagytuk a munkát, hogy füleljünk. Nemsokára messziről sortűz ropogását hallottuk és a fák ágai közt a golyók jól ismert fütyülését. Az egyik golyó közvetetlen közelünkben egy fatönkről szilánkot hasított le.

– Ránk céloznak! – mondta Rikov. – Ezek a fickók lesznek a patkós lovasok. Semmiesetre sem hunghucok. Talán a mi őrjárataink egyike?

Amikor Kaziknak és Szamszonovnak elbeszéltem élményünket, szentül meg voltak győződve, hogy azokkal a hunghucokkal volt dolgunk, akik a szomszédos erdőkben csatangolnak. Elhatároztam, hogy jelentést teszek a vezérkarnak és más dologgal kezdtem foglalkozni.

Ugyanaz este ellenőrző útra indultam a legközelebbi kemencéhez. Visszajövet a munkásbarakkok és asszisztenseim lakásai közvetetlen közelében vitt az utam. E házak mögött bokros terület volt le egészen a helységen keresztül haladó kis folyócska partjáig. Amikor a folyócska mentén haladtam, a túlsó partról halk beszédet hallottam és fölismertem Kazik hangját. A félhomályban hamar fölismertem az alakját is és láttam, hogy élénk taglejtéssel Vera asszonynak magyarázgatott valamit, aki a parti lejtőn ült. Bár meglehetősen sötét volt, tisztán meg tudtam különböztetni a fiatalasszony összekuporodott alakját. Halk és szívettépő zokogását hallottam. Kazik kis szünetet tartott. Ekkor Szamszonovné elfojtott, könnyekbe fúló hangon ezt kérdezte:

– A magad boldogságát tehát annyival többre tartod, mint az enyémet, bármennyire szeretlek is?

Kazik egy pillanatig néma maradt, azután érdesen így felelt:

– Én is szeretlek, de nekem először szabad életet kell magamnak kiküzdenem. Kell, különben nincs nyugtom és boldogságom. Most csak az vagyok, ami az urad is. Akkor azonban egészen más valami leszek!

– És igazán ez az utolsó szavad? – kérdezte a fiatalasszony kétségbeesetten.

– Igen! Volt a férfi kemény és határozott válasza. El kell felednünk érzelmeinket mindaddig, míg kiküzdtem magamnak az életemet.

Nem tévedtem tehát: e három személy közt csöndben olyan tragédia szövődött, amely minden pillanatban katasztrófával járhatott és megsemmisíthette minden boldogságukat. Éreztem, hogy tisztalelkűek voltak, de a kérlelhetetlen végzet keze szakadék felé kormányozta őket.

Másnap, amikor az erdőben fölülvizsgáltam a munkát, Szamszonovval találkoztam. Sápadt volt, a szeme meg átvirrasztott, vörös. Szokatlanul szótlanul és egészen mechanikusan mutatta meg nekem a kivágott fát; azután elment. A kemencéknél Kazikkal találkoztam. Komoly volt és elgondolkodó. Amikor beszélt, hangjának reszketése elárulta belső izgatottságát. Arra a kérdésemre, hogy mi van vele, hosszabb habozás és gondolkodás után így felelt:

– Kínos beszélgetésem volt Szamszonovval. Őszinte voltam, de most már sajnálom. Megmondtam neki az igazat; semmi rossz vagy becstelen dolog nincs benne. De Szamszonov nem hisz nekem és a legsötétebb gyanú kíséri.

A sapkáját lekapta a fejéről és mint valami dühös kis fiú a földhöz vágta.

– Vera asszonyról beszéltek? – kérdezém.

Sokkal izgatottabb és sokkal haragosabb volt, semhogy meglepődött volna a kérdésemen. Tehát habozás nélkül felelt:

– Igen, hiszen szeretnie és gyűlölnie bizonyára mindenkinek szabad! Csak azon fordul meg a dolog, hogy ne viselkedjék az ember aljasul, áruló módra vagy gonoszul. Szamszonovot nem fenyegeti veszedelem. Hiszen csak dolgoznia, tanulnia és küzdenie kell, mint nekem és akkor bizonyára még jóval előttem eljut az élet nagy, széles útjára. De ő csak átkozódik és olyan dolgokra gyanakszik, amelyek nincsenek és soha nem is lesznek. Csupa gazságra gyanakszik, uram, a legnagyobb gazságra!

Immár nem kételkedhettem többé, hogy két asszistensem élete veszedelmes fordulatot vett, de nem állott módomban, hogy segítsek rajtuk.

Két nap mulva táviratot kaptam, amely Karbinba szólított, ahol körülbelül egy hétig volt dolgom. Amikor megint Udzimibe érkeztem, meglepett és kissé bosszantott is, hogy egyik asszisztensem sem jött oda elém. Azonnal tovább utaztam Ho-Liuba, ahol a szolgálati kocsimban nemsokára megjelent Kazik. Nagyon sápadt volt és szeme lázas tűzben égett. Hóna alatt mindenféle irattal megtöltött táskát szorongatott. Szárazon és egészen hivatalosan tette meg jelentését. Meglehetősen zavaros volt, amit mondott és izgatott szétdúltságát világosan mutatta az a mód is, ahogyan idegesen simítgatta a szemöldökét és a láztól kicserepesedett ajkát nyalogatta.

Amikor kinyitotta a táskát, hogy megmutasson néhány iratot, észrevettem, hogy a papiros közt browning rejtőzött. Kazik egy székre tette a fegyvert és az iratokat átadta nekem. Mialatt ezeket átolvastam, egyszerre csak lövés dördült el. Forróság csapott az arcomba. Fölugrottam és a kimondhatatlan rémülettől szinte megmerevedtem. Kazik halotthalvány arcát láttam, aki tágra meresztett szemmel kétségbeesve bámult rám. Tehetetlenül gúnyos mosoly torzította el az ajkát és látni engedte véres fogát. De figyelmem nem időzött ennél az ijesztő álarcnál, hanem azonnal Kazik mellére terelődött. Vörös ing volt rajta, amelyen egyre nagyobbodó sötét folt terjeszkedett. Mikor visszanyertem önuralmamat és Kazikot egy támlásszékhez cipeltem, a szőnyegen már rosszat sejtető vértócsa képződött. Ollóval fölvágtam Kazik ingét és megállapítottam, hogy a golyó a bal mellén a szív fölött hatolt be. Mivel nem lehetett látni, hol távozott a golyó testéből, bizonyára a lapocka alatt megakadt. A bal karja hideg volt, mintha megbénult volna. Gyorsan szükségköteléket tettem rája és az állomásra telefonoztam, hogy rögtön értesítse a legközelebbi kórházat. Szerencse, hogy éppen az előző héten a Vöröskereszt kórházat rendezett be a tőlünk második vasúti állomáson. Már néhány óra mulva betegszállítókocsi érkezett meg és elszállította Kazikot. Másnap megoperálták és eltávolították a golyót. Kazik hosszú heteken át küzdött a halállal. Mivel az átlőtt tüdőben tuberkulózis keletkezett, őszig a kórházban kellett maradnia és akkor az európai Oroszország egyik állami kórházába szállították. Mikor később a karbini vasúti állomáson utoljára láttam, szánalmas látványt nyújtott; bal karja teljesen megbénult és hidegen, mozdulatlanul lógott le. A fájdalom szüntelen kínja, amit el kellett szenvednie, világosan látható nyomott hagyott hátra sovány, csaknem átlátszó arcán. Köhögött. Mikor a vonat elindulása előtt elbúcsúztunk egymástól, úgy mosolygott, mintha szégyelné magát.

– Most vége álmaimnak!

Próbáltam megnyugtatni és fölbátorítani, de ő csak a fejét rázogatta:

– Nem, uram, vége! Nyomorék vagyok. Már csak egyetlenegy dolog menthet meg engemet.

Elnézett fölöttem, mintha végtelen messzeségbe tekintene, azután lassan hozzá fűzte:

– A halál, csak a halál!

Elfoglalta a helyét. Még csak egy pillanatra láttam sápadt arcát, azután eltűnt. Sohasem láttam többé és nem is fogom többé látni, mert egy év mulva megtudtam, hogy Kazik, mivel mint nyomorék nem tudott keresethez jutni és szerény megtakarított pénzét régen elköltötte, magárahagyottan és szegénységben tüdővészben meghalt a kórházban.

Még ma sem, amikor ez a különös ember szinte élve áll lelki szemem előtt, még ma sem tudok kielégítő feleletet adni arra, hogyan történt az a végzetes esemény a vasúti kocsimban Ho-Liuban. Amikor Kazik az operáció után a kórházban feküdt, azt erősítgette, hogy véletlenül meglökte a revolvert, amely a földre zuhant és elsült. De ha emlékezetembe idézem Kaziknak halvány, szétdúlt arcát a szerencsétlenség előtt, akkor föl kell vetnem a kérdést: nem lett mégis öngyilkos? Kazik magával vitte titkát a sírba.

Szamszonovék házikójában már néhány héttel Kazik balesete után megint boldog és békés élet volt. A fiatal férj derültebb és élénkebb volt, mint azelőtt és Vera szemében egyre nőtt. Kazikról sohasem beszéltek. Mikor egyszer rá akartam terelni a beszédet, azonnal más tárgyra tértek át. Ez is határozottan megmutatta, hogy az önfenntartás kegyetlen, kíméletlen törvénye mennyire uralkodik állaton és emberen. Ameddig Kazik erős, életvidám és – veszedelmes volt, mindaddig szerették és gyűlölték. Amikor azonban gyöngévé és esendővé tette a kegyetlen golyó, a többiek gondolatában és érzésében nem játszott többé szerepet, félretolták, mint valami széttört, elhasznált tárgyat, amelyet már senkisem használhat.

– Szegény Kazik, – gondoltam gyakran, – mi lett büszke terveidből, merész álmaidból? De hát nem kellett volna-e éppen a te becsvágyó lelkednek vad kétségbeeséssel szembe szállnia a halállal?

Igazán megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy ez a szegény ember, aki nyomorék lett és gyógyíthatatlanul beteg volt, meghalt. A halál véget vetett kínjainak, törekvésének és reménytelen kétségbeesésének; bizonyára lecsöndesítette szüntelen vágyódását az után, aki oly gyorsan és könnyen elfeledte.

Szamszonov néhány hét mulva lemondott az állásáról és feleségével visszatért Karbinba. Az asszony megunta az életet künn a vadonban, ahol kemencéim harcban állottak az őserdővel és elragadták a faóriásokat. Különös szerencsétlenség éppen így ragadta el Kazik életét. Az ember szíve nagyon közönyös, részvétlen és kemény tud lenni. Új asszisztenseim akadtak és telepünk, mint előbb, tovább folytatta pusztító munkáját.

HATODIK FEJEZET. A tigris és más vadak.

Ezalatt a kozákom, Rikov naponta az erdőben portyázott. Vadászzsákmányával együtt mindig valami érdekes kis újságot is hozott. A Kentei-Alinon gyanús külsejű lovasokkal találkozott; többször rálőttek, sőt egyszer átlőtt vadásztáskával tért vissza. Az erdeinkben garázdálkodó fegyveres bandákról tett távirati jelentésemre sokáig nem kaptam választ; végre azonban nagyobb kozákcsapatot küldtek nekünk, amelynek a Kentei-Alin előhegységébe tett földerítő expediciói váratlan eredménnyel jártak.

A kozákok néhányszor kis hunghuc-csapatokkal ütköztek össze és néhány rablót megöltek vagy foglyul ejtettek. Ezek a kis csapatok nagyobb bandához tartoztak, amelynek főhadiszállása a foglyok vallomása szerint a koreai határ közelében volt. Legfőbb vezérük a már említett Chang-Tszo-Lin volt, aki mint kiderült, a japán vezérkar zsoldjában állott. A kozákok első portyázásai után a hunghucok egyelőre csaknem teljesen eltűntek a szomszédságunkból. De egy éjjel hirtelen arra riadtam föl álmomból, hogy lakóhelyül szolgáló kocsimban széttört üveg csörömpölt. Füleltem, de semmi folytatása nem volt a dolognak. Másnap reggel, amikor a szabadba mentem, észrevettem, hogy az egyik ablakot összezúzta egy a szembe levő kocsifalba fúródott fegyvergolyó. Sárgarézgolyó volt, amelyet nagykaliberű karabélyból lőhettek ki. Eleinte sehogysem tudtam a dolog nyitjára jönni és azt hittem, hogy talán a kínaiak hadat üzentek Oroszországnak. De csakhamar megtudtuk az igazat. Chang-Tszo-Lin, a hunghucok vezére Fengtien és Kirin tartományok kínai kormányzóival egyetértésben járt el és ezek kormányzósági fegyverek szállításával támogatták. Miután mindez kétségtelenül bebizonyult, Mandzsuország alkirályának orosz diplomáciai közbelépésre le kellett mondania és távoznia kellett Mukdenból.

Ho-Liu községi előljárója, amikor éjjeli kalandomról értesült, fölkeresett és könyörögni kezdett, hogy ne jelentsem be az esetet a hatóságoknak. Attól félt, hogy a hunghucok esetleg a község lakóin bosszulják majd meg magukat és engem is megtámadnak. Hozzátette, hogy a rablók már úgyis dühösek rám, mert nyakukra hoztam a kozákokat. Engedtem a községi előljáró kérésének, de ama figyelmeztetésére, hogy telepünk szomszédságában a bennszülöttek közt is határozottan bizonyos ellenséges érzés vehető észre, mindig résen voltam és revolver nélkül sohasem távoztam hazulról.

A hadseregtörzs időközben egyre nagyobb tömegű faszenet követelt tőlem. Ez nem okozott volna gondot, ha a vasútigazgatóság szintén nem csigázta volna föl követelését és azt nem követelte volna, hogy minden vasúti műhelyt faszénnel kell ellátni. Ezeknek a növekvő követeléseknek csak nagynehezen tudtam eleget tenni. Az Ural-kemencéken kívül nemsokára teljes üzemben volt három nagy téglakemence, egy negyedik pedig épülőfélben volt beljebb az erdőben. A kemencék szomszédságában már minden fa ki volt vágva úgy, hogy vasútunknak ugyancsak sok dolgot adot a fának a távolabbi helyekről való odaszállítása. El kellett rendelnem, hogy a távolabbi erdőrészekbe még egy új szárnyvasutat építsenek. Mindez arra kényszerített, hogy folyton új munkásokat szerződtessek.

Mivel a munkaerőben való egyre növekvő szükségletünk kielégítésében nem bízhattuk magunkat többé kizárólag Karbinra, végül szerződtetnem kellett minden munkást, aki Ninguteben, Imienpoban és Kirinben kapható volt. Asszisztenseim mindenkit szerződtettek, aki munkát keresett és eközben bizony nem sokat törődtek ajánlással vagy biztosítékkal, amit ily sok munkás ily gyors alkalmazásával nem is lehetett megszerezni.

Naponta fölkerestem minden munkahelyet és személyesen győződtem meg a munka haladásáról. Mikor egyszer az erdő szélén ügyeltem egy kemence építésére, egyik közeli bokorból éles kiáltással fekete örvös rigó (Turdus torquatus) röpült föl. Mivel sörétes puskám velem volt, célba vettem és lelőttem. A kínaiak, akiket a legártatlanabb dolog is föl tud lelkesíteni, bámulatuk jeléül a magasba feszítették hüvelykújjukat és a zsákmányért a bokrok közé rohantak. Ettől kezdve a munkások alig hagytak nyugton. Később valahányszor az erdőben fegyveremmel valamely munkáscsoport közelébe értem, üres üvegekkel, konzervdobozokkal stb. odatódultak hozzám, ezeket fölhajították a levegőbe és taglejtéssel arra kértek, hogy lőjjem le. Mindig nagy hatással volt rájuk, valahányszor szétzúztam az üvegeket és átlyukasztottam a dobozokat; lelkesedésükben tapsoltak és örömükben ugráltak, mint a kis gyerek. Ajánlatosnak tartottam, hogy ezt a mulatságot sohasem tagadjam meg tőlük, mert lövőmutatványom egyúttal jó figyelmeztetés volt az esetleg a munkások közé keveredett hunghucoknak.

Mindenféle apróbb dolog kétségtelenné tette, hogy munkásaink közt valóban volt néhány ilyen briganti. Liszvienko egyszer fegyverleletről számolt be nekem és ezzel együtt néhány emberünk megmagyarázhatatlan eltűnéséről. Végre már oda jutottunk, hogy a kemencéket már egy pillanatig sem mertük védelem nélkül hagyni és éjjel-nappal kozákokkal őriztettük. És e mellett újra és újra ez a komoly kérdés nyugtalanított: mit használna tulajdonképpen a kínai csőcseléktömeggel körülvett kis katonacsapat, ha a hunghucok eltökélik műveink elfoglalását?

Egyik vasárnapon a sín mentén baktattam, hogy egy jó messze levő szakaszon dolgozó munkásokon szemlét tartsak. Velem volt célzó messzilátóval ellátott Henel-karabélyom. Forró és derült déli idő volt. Sehol egy emberi lélek. A vasúti pálya, mintha két fal közt haladt volna keresztül a hallgatag, mozdulatlan erdőn. Egyszerre csak előttem mintegy száz lépésnyire mozgást vettem észre a bokorban. Egy vadkant láttam, amint, hogy kijuthasson a vasúti pályára, a sűrű vadszőlőfonadékkal küzdött. Kidolgozván magát végül a sűrűségből, fölkapaszkodott a vasúti töltésre és a sínek közt egyenesen felém tartott. Amikor azonban megpillantott, hamar megfordult, hogy megint eltűnjék a védő erdőben. Abban a pillanatban, amikor oldalával állt felém, rálőttem és úgy eltaláltam, hogy legurult a töltésről. Amikor óvatosan odamentem hozzája, már kimúlt. Pompás példány volt és amikor estére a barakktáborba szállítottuk, megállapítottuk, hogy csaknem ötszáz fontot nyomott. Szép nagy agyara volt, amely mint két sarló kunkorodott az orrmánya fölé.

Azon a vasárnapon, amelyen ez a szokatlan vadászszerencse ért, Rikov fölnyergelte a lovát és kilovagolt, hogy egy egészen más természetű vadászélménye legyen. Elindulása előtt nem láttam és csak másoktól hallottam, hogy a hegységbe iparkodott. Egyszerre csak Liszvienko altiszt azt jelentette nekem, hogy Rikov lova lovas nélkül, megizzadva és széttépett kantárszárral visszajött az erdőből. Mivel nem találtuk meg mindjárt, gazdag jutalmat tűztem ki annak, aki fölfedezi. De úgy eltűnt, mint a kő a vízben. Csak három nap mulva kaptunk irányítást új kutatásra, amikor ugyanis egy kínai koldus azzal jött hozzánk, hogy a Ho-Liu egyik kis mellékfolyójának közelében egy orosz katona holttestére akadt. Liszvienko szó nélkül lóra ültette a koldust, maga is nyeregbe szállott és megparancsolta a koldusnak, hogy vezesse oda a halotthoz. Két kozákkal hozzájuk szegődtem. Különös vezetőnk, akit ugyancsak szokatlan módon vittünk magunkkal, sokáig az erdőn keresztül vezetett bennünket. Amikor végre megpillantottuk a Kentei-Alin sziklás csúcsát, lekászálódott a lóról és a bokrokat kezdte vizsgálgatni. Többször ide-odajárt egy mocsaras helyen, amely bokrokkal és magas fűvel volt benőve, majd a folyó partjához dolgozta át magát, majd ismét visszatért a tisztáson át, míg végre megállt és magához intett bennünket.

Odaérkezvén, ijesztő, megrendítő látvány tárult a szemünk elé: a teljesen széttiport és hellyel-közel föltépett földön Rikov feküdt, szürke katonazubbonya egy rongy volt és csupa vér. Első pillantásra láttuk, hogy koponyája szét van zúzva és hogy arca teli van állatkaromtól származó mély sebekkel. A vadállat nyilván előbb még irtózatosan megkínozta az áldozatát, mert karjának és lábának minden csuklója ki volt ficamítva. Mivel Rikov holtteste mellett nem találtuk meg sem a sapkáját, sem a karabélyát, hanem csak egy vadászkést láttunk széttépett jobb keze közelében, kétségtelen volt, hogy a tigris első támadása más helyen történt és hogy a rettenetes küzdelem itt fejeződött be. A holttest közelében megvizsgáltunk minden talpalatnyi területet és meg is találtuk körülbelül ötven lépésnyire a sapkát, valamivel távolabb pedig a halott összetört karabélyát. Most körülbelül elképzeltük, hogyan játszódott le a rettenetes dráma ebben az elhagyatottságban, ahol nem lehetett segítséget remélni. Világos, hogy a tigris Rikovot meglepte a támadásával úgy, hogy nem volt ideje a lövésre, hanem karabélya agyával kellett nekimennie a fenevadnak és akkor eltört a fegyvere. Nagy úton leírhatatlanul vad küzdelem nyoma volt látható: a széttiport föld és megalvadt vér a leveleken és a földön tisztán megmutatta a kozák rémítő utolsó útját.

Már föl akartuk tenni a holttestet az egyik lóra, amikor Liszvienko elgondolkozott és ezt kérdezte:

– De mért van még itt a keze mellett a kése? Nem az az ember volt ő, akitől míg kés volt a kezében, bántódás nélkül szabadulhatott az ellenség. Még egyszer körülnézek itt a közelben.

Intett az egyik kozáknak, akivel együtt, lövésre készen tartva a fegyvert, eltávoztak. Mialatt a másik kozák és a koldus segítségemre volt, hogy Rikov holttestét rákötözhessem a tartaléklóra, Liszvienkónak és társának a sapkáját még egy pillanatig láttam a bokrok közt ide-odamozogni. Azután teljesen eltűntek. De már nemsokára odaszólítottak magukhoz. Fogtam a karabélyomat és odarohantam. Amit láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Kis tisztáson letiport magas fűben egy kimúlt tigris feküdt. Bundáját több helyen késszúrás járta át. Kétségtelennek látszott, hogy már nehány nappal előbb adta ki a páráját. Amikor a kozákok megfordították, tisztán láttam, hogy mi vetett véget a küzdelemnek. A tigris hasa föl volt vágva. Belének egy része a fűben feküdt. A fenevad, miután sebeiből sok vért vesztett, otthagyta a küzdelem helyét és ellenfelétől ide vánszorgott, míg ez összezúzott csontokkal és a vadállat rettenetes fogaitól szétmorzsolt koponyájával azon a másik tisztáson lehelte ki a lelkét.

Liszvienko részvétébe örömteljes büszkeség vegyült.

– Derék legény volt, mondá, igazi kozák!

Rikov holttestével és a tigris bőrével szomorúan tértünk vissza Ho-Liuba. Az esetről rövid szolgálati jelentést írtam és még aznap este Karbinba szállíttattam Rikov holttestét. Vele utazott Szhum altiszt és egyik embere, hogy Rikov előljáró tisztjének jelentést tegyenek az esetről és részt vegyenek pajtásuk temetésén.

Miután Rikov holttestét Udzimiban átadtam a vasútnak és visszatértem Ho-Liuba, valaki kopogott szolgálati kocsim ajtaján. «Szabad!» – kiáltásomra egy nekem ismeretlen orosz munkás lépett be. Az Oroszországban nem ritka ama típushoz tartozott, amelyben egyesül a szláv, a mongol és a cigány keveréke: öreg ember sűrű ősz hajjal, amely kemény, mint a sörte, tüzes, átható fekete szemmel, nagy sasorral és húsos vörös ajakkal. Furcsa neve volt: Zvon vagy Csengetyű és fölügyelő volt az egyik szénraktárban. Asszisztensemtől később megtudtam, hogy szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt. Amikor belépett, peckesen katonamódra megállott és ünnepies hangon elbocsátását kérte. Amikor kérésének oka iránt érdeklődtem, habozott és valami érthetetlenséget mormogott.

– Halljuk, nyiltan beszélj! – szóltam rá bizonyos szigorúsággal.

– Arról van ugyanis szó, hogy valahányszor új munkát vállalok, sorsot vetek, hogy megtudjam, minden kedvező lefolyású lesz-e…

– Nos és?

– Nagyon rosszak az előjelek. Megkérdeztem a kőjóslatot és három halálesetet jósolt. Kettő, Kazik és Rikov már meghalt…

– Kazik nem halt meg, – vágtam közbe, mert akkor még élt.

– Meg fog halni, – suttogta az öreg teljes meggyőződéssel. Az ő sorsa felől is megkérdeztem a jóslatot és azt felelte, hogy meg fog halni.