Part 13

Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.

Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog, valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta, hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.

Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt lakik.

A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába. Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel egyik fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető házunkba érkezett.

Feklin, bár nem volt nagyon intelligens, sokat és szívesen beszélt. Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány. Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja. A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott, mint valami vigasztalhatatlan gyerek.

E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított. Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy, hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől, amelyet a hátán magával cipelt.

Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték. Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:

– Soha, soha nem látom többé az én szeretett Máriámat!

Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították. Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta maga mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig élt ebben az északszibériai kietlenségben.

Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte, majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt ki számukra.

Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:

– Ugyan mit csinál most Alexei és Mária? Vajjon élnek-e még?

De erre a szívbemarkoló kérdésre nem tudott felelni senki.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Visznek a fegyházba.

Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink, akik előre látták a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket, ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.

1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba: tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni. A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál súlyosabban érezzék büntetésüket.

A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket, mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik végétől a másikig és ezt dörmögte:

– Ekkora bolond! Ekkora bolond!

– Ki a bolond? – kérdeztem végül.

– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?

Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását. Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az élet rosszabb tréfát.

Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e komikusan végzetes befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új zaklatása várta.

Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni; az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az, hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.

Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól a lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő utóhatásától.

Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a témához.

Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal, amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében! Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak azokon, akik kínjaikat okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik szótlanul eltűrték mások gazságát.

Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a «Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.

A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk erőt.

Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos, ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve, hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra nagyot csördült.

Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány, sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:

– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.

Nem feleltem. Mély levertség fogott el.

– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem… Nagyon jó, erős méreg.

A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat és fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel, körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.

– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom, most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!

E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!

– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba tréfát.

– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át akarta fogni a tarkómat.

– Nesze hát!

Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan visszavonultak, ezt dörmögték:

– Ejha, ez kemény dió!

Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.

– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.

Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe:

– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.

Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli, kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok, szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan, máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.

Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.

A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem. Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad, megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van.

HARMADIK RÉSZ. A FEGYHÁZBAN.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt: vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott, láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi, mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva, tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben, reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak. Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak, amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam, például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem, semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam. Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek, fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.

– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?

– Szabad hát. Halljuk!

– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.

– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén: «örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt, mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt, amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit, másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki, tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam, hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver «szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc» és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét, bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött, ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti «ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam, hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

Bár a nap nevet a tiszta kék egen, Sötét cellámban csak éjjel van velem…

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább, mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges, vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést keltett bennem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Szabad társaim.