Part 2

Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem; egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy vértócsában.

Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet állott be. Mégis szorosan odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett hallani.

Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy tartózkodjék az összecsődüléstől.

Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:

– El lehet ma menni a Nevszky-Proszpektre vagy lövöldöznek?

– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet, mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.

Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is ismerték.

Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom, üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid idő alatt utólért a forradalom.

Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország, Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.

Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak. Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének» mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.

Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak, közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.

Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe kardok, a lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták őket és a katonák megverték.

Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam felém vágtatni.

– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.

– Nem hagyom magamat megütni: kiáltotta bennem valami.

Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.

Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését.

Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek, akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.

Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében szállt síkra.

Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről, amely alapjaiban rázta meg az államot.

HARMADIK FEJEZET. Olajat keresek.

Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat. Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat felől.

Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és vasúti kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban, hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.

A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani, egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák, mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.

Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat, sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a katonavászonnak semleges színt adott.

Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon akkoriban elegendő mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A «Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.

A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.

_Fu-Dchia-Tien_, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű _fang-tze_ (kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part közelében árnyas fák alatt állott.

Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket. Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor egyiküktől megkérdeztem, hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka e nagy óvatosságnak, ezt felelte:

– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket, különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.

Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.

Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és Birma mocsaras dzsungeljeiben semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.

Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt sokkal több patront vittem magammal.

Petuna is olyan egyforma _fang-tze_ falu volt, aminőt a part mentén mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház, szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval, amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen», a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.

Mivel a taotaitól bizonyos okiratokat kellett megszereznem, elmentem a yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám pillantott és folytatta munkáját, nagyon különös és nyugtalanító munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott, amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt; nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.

Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak, miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.

– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.

– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is megfelelhettem volna rá.

– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.

Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni kezdett. Tolmácsom így szólt:

– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.

Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök.

Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya, opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán volt.

Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.

Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.

Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus porocskákat és pilulákat.

E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda, borzalmas látvány tárult elénk. A hóhér még mindig az emelvényen volt és mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól, amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai feküdtek.

Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és védelem» alatt.

Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás eredményére.

A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.

Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik. Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos lovaglástól meggörbült.

Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb kereskedőjével, akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról. Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig, amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.

A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis, hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és bablepényt készítenek.

Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. Olykor órák hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.

Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.

A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor is, mikor teljesen visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.