Part 11

A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége. De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt. Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.

– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy kijátszhassuk a cenzuráját.

Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából, agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el. A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.

Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz, amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor kissé hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál hírét.

Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá, ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:

– A táviratok megérkeztek Pétervárra.

Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.

Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.

– A halál… cikkázott át a fejemen, a vég!

Az öreg kapitány jelentést tett:

– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly, agyonlövésre ítélve.

– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.

Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, nem tudtam megérteni, hogy ott mit mondott a kapitány.

– Bizonyára még ma éjjel végeznek velem, gondoltam.

Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:

– Vigyázz! Vigyázz!

Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel füleltem minden legkisebb hangra.

Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a parancsnokot a folyosón át új szállásomra.

Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:

– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte[2] elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és megparancsolta, hogy rendes katonai bíróság elé állítsanak bennünket. Ott nem ítélnek bennünket halálra!

Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó hír volt!

Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban. Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk. Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Tárgyalás előtt.

Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele a vágy emberibb életfeltételek után.

Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány üvegcserepet találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.

Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna lövészállásaikból.

Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan rázta a fejét:

– Ha tovább így megy, le kell vágnunk a lábát.

A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta a cellánkat.

Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki mély hallgatásba burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen megfeledkeztek volna a létezésünkről.

– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete sokkal enyhébb lesz.

Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől. Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen gyökerező vágyódásnak eme célját.

– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken még nem jártam és nagyon szeretném látni.

– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, – mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.

– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár naponta Taptyguine[3] tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, mert a másik bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.

Ivanov szakállas arcára gondolva dühöngött az öreg.

Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.

Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes, közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el, hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket. Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt:

Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért, A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért.

A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget. Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek, hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:

– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz!

A kiabálás egyre nőtt. Még követ is hajítottak reánk, de mivel a katonák sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.

Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:

– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten rendszeresítettünk, alkalmazták volna európai Oroszországban is, II. Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem, amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye, amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk, szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és nem is akarunk semmit sem eltitkolni.

Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen. Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.

Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. Az ítélet.

Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett, hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta be.

Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek. Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.

Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához. Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.

A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat, amelyektől a bírák függtek.

A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és fenyegetődzéssel.

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki, Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.

Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta, hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott.

– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog szolgálni!

Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett. Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását, mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt okoztunk volna.

A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült. Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne, amit még elfelejtett megemlíteni.

– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait begyömöszölte az aktatáskájába.

– Mi is kimondtuk az utolsó szót, – jelentették ki ügyvédeink.

A bíróság elnöke így szólt hozzánk:

– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy még egyszer nyilatkozzanak.

Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat. Beszédemet e szavakkal fejeztem be:

– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket. Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a vádlottak padjára ültettek bennünket.

Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat, részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról és a lakosság gondolkodásmódjáról.

A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki egy évi mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.

Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab, tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv «tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár, kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal. Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt, ezek számára külön fogházat rendezzenek be.

A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk. Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így lassanként beleszoktunk az új életbe.

HUSZADIK FEJEZET. Az «El Dorado»-fogházban.

A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi «Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén, eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve, amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így gondolkoztam:

– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet, gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez ideje káros hatással legyen reám.

Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket. A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin». Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen aláírással jelentek meg.

Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.

Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége volt erre az emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem, ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a legkisebb élő lény nyomát is.