Part 19

Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett fölfedezni.

Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem, amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam.

A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:

Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért, A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért, Ne sírjatok testvérek, kik élünkön haladtatok, Bárha kegyetlen bús válás gyásza is ül rajtatok.

A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint hatezer ember írta alá.

Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell a távoli kelet területéről.

E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük. Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.

Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.

Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam az emberpor sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.

Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket, amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.

Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a végzettől rámért sorsot.

Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:

– Ne mondd, hogy koldusbotra, fegyházba sohasem juthatsz.

Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora, beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a mindenható zsarnokhoz.

És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden «nicsevo» és ez szerencse.

Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már beszéltem:

– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb, mint a ma!

A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.

A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon nehéz lefordítani.

– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? – kérdezi valaki az orosz parasztot.

«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani: «talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz, mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy: «talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy az anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az «avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.

Azt az ingatagságot, amelyet az orosz az élettel szemben mutat, talán ezzel a hagyományos és mindent átjáró nemzeti formulával lehet megmagyarázni. Miért fárassza az ember valami eszményért való harcban a testét és a lelkét, amikor a végzet előbb-utóbb mégis csak azt fogja tenni, ami előre elhatároztatott és emberi befolyás nem tudja megváltoztatni?

De az orosz lelkivilágnak nem ezek egyedüli különlegességei. A szánalomra méltó oroszra nagyon könnyen hat minden külső befolyás. Példa volt erre a sok gonosztevőiván, akivel találkoztam, valamint a fogházak lakói közt levő valamennyi ismerősöm. Az álmodozó orosz lélek néha neki rugaszkodik és ilyenkor csodálatos és egyszersmind ijesztő is tud lenni. A kellő pillanatban kiejtett szó megnyugtathatja és békéssé teheti, mint aminő a csöndes őszi alkonyat vagy lobogó lángra lobbanthatja, amely vérrel borít el mindent.

Nagyon kevéssé ismerik az orosz ember lelkét. Évszázadokon át arra vágyódott, hogy kifejezhesse magát és hogy megértsék. De nem ismerték népüket sem a varégok, a régi Oroszországnak északról jött első urai, sem a tatárok, akik háromszáz éven át tartották leigázva a muszkákat. Tulajdonképpen nem értették meg őket a félig külföldi származású cárok sem, valamint a művelt oroszok sem, akik igazi külföldiek voltak és sokszor ellenségesen viselkedtek saját népükkel szemben, amely még inkább a régi idők, szokások, hitelvek és ideálok felhői közt élt. És a szovjeturaknak egyátalán nincs gyökerük és gyanútlanok, ők, akik a szabadság csalétekével elcsábították és megcsalták az orosz lelket, hogy Oroszországot jogtalan hatalom bilincsébe verjék, elrabolják a nemzettől utolsó reménysugarát, Istenben való hitét és kitegyék azoknak a pokoli kínoknak, amelyekhez hasonlót nem ismer a világtörténelem.

Ha több bölcseséggel és őszinte szeretettel gondoznák az orosz nép lelkét, bizonyára az áldozatkészség és az idealizmus csodáival tudna szolgálni. De magára hagyatva a gonoszra hajlik. Gonosztetteinek forrása a kétségbeesése és kimondhatatlan vágyódása valami után, amit maga sem ismer, maga sem tud leírni. Ez a tény nagyon jellemzően nyilvánult meg a fogházivánoknál; láttam köztük olyanokat, akiket csakis ez a két átkozott vezető, a szenvedés és a kétségbeesés irányított és kormányzott.

A két világrészen, Ázsián és Európán át történt hazautazásom alatt tulajdonképpen egyik órát a másik után ilyen dolgokon való töprengéssel töltöttem el. Különösen sokat foglalkoztam fogházi életem drámaibb eseményeinek összeállításával és rendezésével, mert az volt a tervem, hogy ezek alapján regényt írok, amely – mint reméltem – utat talál majd a belátó oroszok szívéhez és általuk némiképpen megjavul a kőzsákokban sínylődő sok fogolynak a sorsa. De bár komolyan elhatároztam, hogy mihelyt Pétervárra érkezem, hozzáfogok ehhez a munkához és el is végzem, mégis három évig tartott, míg le tudtam győzni a kormány folytonos áskálódását és olyan életviszonyokat teremthettem magamnak, amelyek munkám befejezéséhez megadták a kellő nyugalmat és lelki szabadságot.

Első reményem az volt, hogy a fővárosban sok régi ismerőssel és baráttal fogok találkozni, akiket egyetemi életemben szereztem és különösen, hogy viszontláthatom az anyámat. De közvetetlenül a megérkezésem után megtudtam, hogy az anyám a testvéremmel az Uralba utazott és komolyan beteg.

Mivel forradalmi életem alatt magamnak kellett megfizetnem az ellátásomat, csaknem minden megtakarított pénzem elfogyott. Azonnal munka és megélhetés után kellett tehát néznem. Eleinte régi tanítómnál és barátomnál, Zaleszki Szaniszló professzornál laktam, aki rendkívül szívesen fogadott. Nemsokára arról értesültem, hogy a műegyetemen megüresedett egy segédtanítói állás a technikai vegyészet számára és hogy versenyvizsgálat alapján fogják betölteni. A jelentkezett tizenegy pályázó közül a benyujtott tudományos munkák alapján kettőt bocsátott az intézet szűkebb választásra. Az egyik én voltam.

Még három próbaelőadást kellett tartanom, mielőtt a választmány véglegesen határoz. A döntés az én javamra szólt. Az intézet erről jelentést küldött a közoktatásügyi miniszternek. Megdöbbenésemre most kaptam az első ízelítőt arról, hogy mit várhatok a hivatalos köröktől. A miniszter, aki ismerte életem folyását, megtagadta a választás megerősítését és ezzel lehetetlenné tette alkalmaztatásomat.

Újra megkezdtem a munkakeresést. Mindenütt kopogtattam, de mindig azt felelték, hogy szívesen alkalmaznának, de lehetetlenné teszi az a dolog, hogy politikai fogoly voltam. Időközben teljesen kifogytam minden pénzből. Zaleszki professzor és a tomszki műegyetem fáradozása és ajánlása, mely utóbbi helyen kezdtem meg mint a természettudományok tanára tanítói pályafutásomat, hiábavalónak bizonyult.

Végre is lemondtam arról a kísérletről, hogy mint tudományos munkás és tanító kapjak alkalmazást és egyszerűen mint fővegyész egy anilinfesték-gyárba állottam be. Megkönnyebbült szívvel láttam neki a munkának, de buzgalmamban nagy taktikai hibát követtem el. Mivel láttam, hogy a gyárban alkalmazott vegyi eljárás részben fogyatékos, javításokat és változtatásokat ajánlottam a gyártulajdonosnak. Bár ennek nagyon megörült és fizetésem megjavításával a megelégedését is kifejezte, ez a megváltozott tevékenységem mégis szorosabb érintkezésbe hozott a munkásokkal. Ennek az lett a következménye, hogy a munkások egyike, aki a politikai rendőrség kémje volt, rám ismert. A rendőrségnek azt jelentette, hogy egy nagyon sokat tudó gyanús előmunkás dolgozik a gyárban, megparancsolták, hogy a gyárból bocsássanak el.

Kínosan érezni kezdtem, hogy a fogságból történt elbocsátásommal még nem ért véget a büntetésem. Megint munka és kenyér nélkül voltam. Állást keresve megint keresztül-kasul bejártam a várost, de minden eredmény nélkül. Zaleszki professzor szerencsére tovább is buzgólkodott az érdekemben és így megtudta, hogy egy kievi aszfalt- és tetőfedőgyár vegyészt keres, aki nem csupán a műszaki üzemet vezetné, hanem a gyártáshoz szükséges javításokat is ki tudná dolgozni.

Mivel annyi pénzem már nem volt, hogy Kievbe utazhassam, kénytelen-kelletlen meg kellett válnom fegyvereimtől, amelyek annyi éven át hű kísérőim és szolgáim voltak. Ezeknek az árán utaztam el délre.

A gyár tulajdonosa mindjárt első pillantásra rossz hatást tett reám. Egyátalán nem tetszett. De mert munkára volt szükségem, nem sokat törődtem az arcával, hanem aláírtam a szerződést és munkához fogtam. Első föladatom az volt, hogy kitudjam az aszfaltnak és a kőszénkátránynak olyan összekötését, amely tűzálló és rugalmas, mint a gummi, tehát jól használható tetőnemez impregnálására, valamint villamos kábel izolálására és hasonló dolgokra.

Egy hónapig dolgoztam minden erőmet megfeszítve. Végre sikerült a kívánt összekötést megteremtenem és mert tűzálló volt, az «Aflammit» nevet adtam neki. Még nagyon jól emlékszem, mily megelégedetten és boldogan tértem haza azon az estén, mert elgondoltam, hogy ötezer rubel külön honoráriumot fogok kapni és a gyártás nyereségének tíz százalékát. Ennek örömére este elmentem az operaházba, ahol Boito «Mefisztofelesz»-e került színre és amikor aludni tértem, arról álmodtam, hogyan fogom reggel kenyéradó gazdámnak a találmányomat megmutatni. Úgy éreztem, hogy most végre visszatértem a megbecsült, tudományos munkásság biztos útjára.

Másnap reggel mindjárt a reggeli után a laboratóriumomba mentem, hogy jegyzeteimet, jelentésemet, a költségvetést és az anyagpróbát magamhoz vegyem és a gyár ura elé terjesszem. De ahelyett, hogy egyszerűen és könnyen learathattam volna munkám sikerét, egyszerre csak katasztrófával, az akkori viszonyok közt engem valósággal megsemmisítő ténnyel állottam szemben. Valaki föltörte íróasztalom fiókját. Minden iratom eltűnt. Azonnal a gyári irodába mentem, hogy a tulajdonossal beszéljek, de ott azt mondták, hogy előző este Pétervárra utazott és egy hétnél előbb nem jön vissza.

Mikor megérkezett és elmondtam neki, mi történt, mosolygott és azt mondta, hogy naiv és nem éppen gondos ember vagyok. Arca elárulta, hogy ő maga bizonyára nem volt naiv és gondatlan és ő volt az az ember, aki engem megrabolt. Egy csöppet sem volt megsértve, amikor ezt a szemébe mondtam, hanem győzedelmesen mosolyogva ezt felelte:

– Erre önnek nincs bizonyítéka, én ellenben Pétervárott szabadalmaztattam az «Aflammit»-ot. Ezen nem lehet változtatni. Ez a küzdelem a létért.

Első fölháborodásomban izmom erejét akartam kipróbálni ezen a közönséges tolvajon, mert hiszen az ököl is a létért való küzdelem fegyvere. De még mielőtt ide jutott a dolog, mint valami kísérteties jelenség, egyszerre csak föltűnt előttem a komor fogházépület és benne azoknak az alakjai, akik azért kerültek a kőzsákba, mert a következményekkel nem törődve fölháborodásuk és bosszúvágyuk első impulzusának engedtek. Visszaborzadtam ettől az arctól, megfeszült izmaim elpetyhüdtek, ökölre szorult kezem kiengedett. Hideg, szemtelen szemébe néztem annak az embernek, aki ellopta szellemi munkám gyümölcsét, állhatatosan és keményen néztem reá mindaddig, míg nyugtalankodni kezdett és ekkor folyton szemmel tartva őt, hangosan és érthetően ezt mondtam:

– Maga közönséges tolvaj. A leggyalázatosabb módon megbántott egy embert, aki nem vétett önnek, sem egyetlen embertársának és aki hosszú kínos hónapokat töltött fogságban. Maga tudja ezt és kihasználta, mert meg van győződve arról, hogy a bíróság előtt nem tudok igazamhoz jutni. De Isten, a pártatlan bíró nem fogja ezt magának megbocsátani. Lelki szemem látja, hogy maga egy év leforgása előtt meg fog halni és odaáll a legfőbb bíró ítélőszéke elé.

Megfordultam és eltávoztam. Annyira kábult voltam, annyira undorodtam ettől a fickótól, hogy még fizetésem hátralevő részét sem kértem tőle. Szobát nyittattam magamnak egy olcsó szállóban és megint állás után kezdtem szaladgálni. A következő napokon minden iparvállalatot fölkerestem, köztük déloroszországi cukorgyárakat és vegyésznek ajánlkoztam, de forradalmi multam mindenütt eltorlaszolta az utamat. Végre egy rendőrtisztviselő keresett föl a következő kellemes közléssel:

– Az ön volt munkaadója, az aszfaltgyár tulajdonosa arról értesített bennünket, hogy ön politikai fegyenc. Ha biztos állása lenne, szemet húnyhatnánk kievi tartózkodásán, de mivel nincs állása, a kormányzó ezennel tudtára adja, hogy Kievet huszonnégy óra alatt el kell hagynia, különben a pétervári hatóságok rendelkezésére fegyenckocsiban Pétervárra szállítjuk.

Mélyen lesujtva és kétségbeesve, mert csaknem minden pénzemből kifogytam, még az éjjel távoztam Kievből. Szállóbeli számlám és a pétervári vasúti jegy megváltása után mindössze hét rubelem maradt.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Lesz még szőlő, lágy kenyér…

Ismét Zaleszki professzorhoz mentem. Az ember furcsa egy teremtmény. Régebben, amikor Zaleszki professzornál laktam, minden habozás nélkül elfogadtam meghívását ebédre vagy vacsorára, mert tudtam, hogy régi barátom és jóakaróm vendégszeretét viszonozhatom. De amikor helyzetem megjavulásának nagyon csekély reményével és csaknem pénztelenül Kievből tértem vissza, nagyon érzékeny lettem. Úgy éreztem, hogy csak terhére vagyok Zaleszkinek, betolakszom csöndes otthonába, kihasználom őt és hogy ilyen körülmények közt lelkiismeretlenség lenne tőlem vendégszeretetének fölhasználása.

Ezért egész életmódomat megváltoztattam. Sohasem voltam gazdag, de mindig elegendő eszközzel rendelkeztem arra, hogy művelt emberhez illő életet folytathassak; mivel ugyanis már tizenhárom éves korom óta dolgoztam, tudtam hogyan kell a munkát megfogni és hozzá voltam szokva. De mióta a fogság megbélyegzett, mintha a megélhetés minden szerszámát kicsavarták volna a kezemből, magam pedig gyönge és képtelen lettem volna arra, hogy a magam erejéből és a magam lelkiösmeretes munkájával segítsek magamon. Minden reménységet megölt bennem a cári kormány bosszúja és azoknak a gyávasága, akik munkaadással segíthettek volna rajtam, de féltek a rendőrségtől.

Hét rubelem volt és vigyáznom kellett minden kopekre, mert Zaleszkitől semmit nem akartam elfogadni. Korán reggel, amikor a professzor még aludt, távoztam a házból és azt az üzenetet hagytam neki hátra, hogy ebédre és vacsorára nem tudok visszajönni. Egyik gyárból a másikba vándoroltam, egyik irodából a másikba, de számomra nem akadt munka sehol. Anyámnak nem írtam, mert nem akartam neki fájdalmat okozni és nem akartam nyugtalanítani. Olyan korcsmában étkeztem, ahol csak tizenöt kopekot kellett fizetnem az ebédért. Ilyen módon töltöttem el több napot. Mikor este hazaértem, mindig nagyon bizakodóan viselkedtem és a professzorral szemben a lehető leggondatlanabbnak és legvidámabbnak mutatkoztam.

Egy este valamivel előbb érkeztem haza, mint a professzor, aki azonban már néhány perc mulva szinte berohant az előszobába és azonnal engem szólított. Odasiettem és szinte megdöbbentett rendszerint nyugodt öreg jóakaróm, aki szerteröpülő fehér hajfürtjeivel és az izgalomtól csillogó szemmel jött elém:

– Olvassa! Olvassa!

Egy esti lapot nyujtott felém. Rámutatott egy vörös ceruzával megjelölt hírre, amely arról szólt, hogy volt munkaadómat, az aszfaltgyár tulajdonosát a Nevszkiproszpekten szélütés érte és meghalt.

– Maga varázsló! – mondta Zaleszki, miután a hírt elolvastam. Maga megjósolta a halálát és úgy látszik, nagyon sürgős volt neki, hogy a jóslást megvalósítsa.

Ez azonban anyagi helyzetemen nem változtatott. Másnap reggel, mint rendesen, újra bejártam a várost. Ezen a napon történt valami, ami egyre reménytelenebbé váló, szenvedő lelkemre új csapást mért. Az utcán véletlenül találkoztam két ismerősömmel, aki úgy tett, mintha nem vett volna észre. Amikor mégis odamentem hozzájuk, egyikük ezt mondta:

– Ne álljon meg és ne beszéljen velünk! A rendőrség annyira figyelemmel kíséri azokat, akik politikai foglyokkal vagy a kormány ellenzékének vezetőivel valamiféle érintkezésben vannak, hogy ha rajtakapnak bennünket, amint önnel beszélünk vagy ha egyátalán beismerjük, hogy ismerjük önt, komoly bajba juthatunk. Nagyon sajnáljuk, de bizonyára belátja, hogy magunkkal és a családunkkal kell törődnünk.

Ezzel elsiettek, anélkül, hogy csak egyszer is visszapillantottak volna.

Valóság tehát: mindenki kerül, mint valami megbélyegzett embert, mint a bélpoklost. Az emberek félnek tőlem. Ez a fölismerés egyre szörnyűbbé tette lelkem kétségbeesését. Csak nyomort láttam magam előtt. A rendőrség e rendszeres leselkedésének láttára, kinek van kedve nekem munkát adni? Mintha életem útján keresztben átmászhatatlan falat építettek volna.

Mikor ezen az estén Zaleszki professzor dolgozószobájában az újságokat nézegettem, a szemembe ötlött egy hirdetés, amely szerint egy bizonyos Rasz úr új folyóiratot ad ki és még nehány munkatársra van szüksége. Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem és fölajánlom a tollamat. Mindjárt útnak is indultam. A szerkesztőségben jólelkűen mosolygó, kövér, ravasz és öntudatos úr fogadott. Így üdvözölt:

– Ó, már hallottam önről!

Mivel biztosra vettem, hogy mindenkit így szokott üdvözölni, egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ugyan honnan ismeri életem folyását, hanem mindjárt rátértem látogatásom üzleti céljára.

Két szippantás közt, amit vastag szivarjából tett, ezt mondta:

– Írjon valami vidámat, valami szatirikusat. Én első pillantásra meglátom, kiben mi lakozik és úgy látom, hogy önben sok a humor.

– Rendben van. Mikor hozzam el a kéziratot?

– Holnap délután két órakor. Hétfőn fogom kifizetni, mert «Hajnalpír» című folyóiratom első száma vasárnap kerül forgalomba az újságárusító helyeken. Folyóiratom valóságos forradalmat jelent napjaink zsurnalisztikájában, valóságos forradalmat, mert kiváló, egészen rendkívüli munkatársak szegődtek mellém!

Késő éjjelig dolgoztam, míg kész lett a vidám, szatirikus tárca. Mindent kinevettem benne: éhségemet, kétségbeesésemet; az életet, sőt a halált is. Csak aki igazán éhezett, írhatott ilyen fölületes és sekély dolgot.

A kiadó el volt ragadtatva, nekem azonban még két napig várnom kellett a tiszteletdíjra és mindössze negyven kopekom volt, hogy addig megélhessek.

Végre itt volt a hétfő. A «Hajnalpír» szerkesztőségébe siettem. Az ajtó tárva-nyitva volt és a házmester éppen a mindenütt szétszórt papirost söpörte ki a szobákból, amelyekből minden bútordarab eltűnt.

– Hol van Rasz úr? – kérdeztem.

– Megszökött anélkül, hogy csak egy kopekot is fizetett volna, felelte hatalmas káromkodással.

Kitántorogtam az utcára és az újságárúsítóknál érdeklődtem ama heti «Hajnalpír» iránt, amely állítólag akkora változást jelent a főváros zsurnalisztikai irodalmában. Senkisem tudott róla. Később hallottam, hogy Rasznak megengedték egy hetilap kiadását és hirdetések fejében pénzt gyűjtött, de egyszerre eltűnt és nem hagyott mást hátra, mint sok-sok kéziratot, köztük egyet ezzel a címmel: «Vidám gondolatok szomorú dolgokról».

Két napig nem ettem. Az egész idő alatt a parkokban és a sétahelyeken kóboroltam, nem gondoltam semmire és semmire sem vágyódtam. Ha olykor-olykor az eszembe jutott valami, mindig ezt ismételgettem:

– Most megértelek titeket! Igen, most már értem!

Észrevettem, hogy gondolataim egyre a fogsághoz tértek vissza, mindig azok körül forogtak, akiket az élet kegyetlen kíméletlenséggel végképpen tönkre tett, amikor aztán minden gondolatuk az éhség, a gyűlölet és a bosszú.

A kényszerű koplalás e napjaiban mindig csak késő este mentem vissza Zaleszki professzor lakására, amikor a házigazdám már aludt. A harmadik napon, mint rendesen a fölkelés után, a parkba mentem. Ott leültem egy padra és teljesen elfásulva bámultam magam elé. Hintók, teherkocsik és automobilok haladtak el előttem; emberek kavargó tömege hullámzott a szemem előtt; nevetés, vidám trécselés, harangszó és madárcsicsergés ezer más hanggal határozatlan zúgássá és morgássá olvadt össze. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nekem mindehhez semmi közöm sem volt és mintha egy más világból füleltem volna erre a zajra. Szemem előtt elsuhant Drujenin árnyéka; önkéntelenül megirígyeltem, mert széttörte a bilincset, amely az élet kínpadjához láncolta.

Egy vidám fiatalember ült mellettem a padon és egy leánnyal tréfálkozott, akinek a szeme boldogságtól ragyogott. Azt hittem, hogy csak idegen vagyok azok közt, akik körülöttem vannak. Úgy éreztem, hogy ők bizonyára nem látnak és hogy mint láthatatlan lélek időzöm körükben. Abból a másik világból, amelyben egykor anyám nálam volt, hirtelenül ez a figyelmeztetés hatolt a fülemhez:

– Fiam, nem fogsz összetörni, ki fogsz tartani!

Önkéntelenül mosolyogtam és hangosan ezt mondtam:

– De hiszen látod anyám, hogy nem tudok kitartani, nem tudok!

A fiatalember meglepetve rám nézett és így szólt:

– Mit tetszett kérem mondani?

Nagynehezen fölálltam és cél nélkül, minden határozott gondolat nélkül elvánszorogtam. Sejtelmem sem volt, hogy hol és meddig futkostam e felelet nélkül hagyott kérdés elől. Csak a föltűnően hideg légáramlás térített magamhoz.

Körülnéztem: a Neva egyik hídján voltam. Megálltam és a híd karfájára dőltem. A nap már letűnt a szemhatáron és a folyóra torkoló utcákon és csatornákon mind előbbre mászott a sötétség. A gyomrom táján kellemetlenül csikaró éhséget, a mellemben irtózatos ürességet éreztem. Mintha nem lett volna se szívem, se tüdőm, mintha a kétségbeesés emésztő dühöngése csak üres teret hagyott volna a mellemben.

A korláton át a folyót néztem. Tajtékzó haraggal tiltakozva az ellen, hogy gránitfalak közé szorították és kőhullámtőrökkel meghasogatták az útját, mélyen alattam és rohanva sietett a tenger, a szabadság felé. Dühében verdeste a hídoszlopokat, veszett haraggal rohant neki a kőkockáknak, de tajtékzó örvényben visszapattant és ide-odakígyózó áramlatok zavaros tömegévé lett.

Ez a látvány hirtelen elhatározást ébresztett bennem. Egy utolsó erőszakos cselekedettel meg akartam szabadulni annak az uralkodó hatalomnak a gyötrelmeitől, amely e hidat építette és alattvalóit e kőalapzathoz hasonlóan széttörhetetlen láncra verte.

Féllábamat már a korlátra emeltem és éppen lendületet akartam magamnak adni a vízbeugrásra. Úgy gondoltam el a dolgot, hogy a folyó sodra a híd alatt azokhoz az uszályokhoz fog ragadni, amelyek gerendákkal és deszkákkal terhelten körülbelül száz méternyire lejebb voltak kikötve. E hajók alatt hamar elmerülök és a vasmacskák meg láncok szövetsége fogva tart. Akkor aztán megszabadultam minden testi és lelki gyötrelmemtől.

Még egy pillanat és a vízben vagyok. De éppen ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás hallatszott mögöttem. Megrettenve hátranéztem. Még láthattam, amint egy szegényesen öltözött ember, aki olyan volt, mint a megtestesült kétségbeesés, villámgyorsan átmászott a híd korlátján és a vízbe ugrott. Azonnal átfutottam a hídnak a vízmentére néző oldalára, ahol mentőkészülék volt elhelyezve és néhány nagy parafalabdát meg egy mentőövet ledobtam a vízbe.

A vízbeugrott ember tehetetlenül vergődött a folyó sodrában és valahányszor fölvetődött, karjával vadul csapkodott és a megfulladás kétségbeesésében ijesztően segítségért kiáltozott. Most észrevette a mentőövet, amely tőle néhány méternyire úszott és ügyetlen, teljesen tehetetlen mozdulatokkal iparkodott hozzá eljutni. Ekkor azonban a folyamrendőrségnek a hídőr figyelmeztető kiáltozására útnak indult egyik mentőcsónaka kihalászta a halálraszánt embert a vízből. Halványan, reszketve és a rémülettől egészen magánkívül guggolt a csónakban.

Amikor a csónak partot ért, lefutottam és szemébe néztem a megmentettnek, aki mintha közeli pajtásom lett volna. Hiszen együtt álltunk a halállal szemben, csak éppen hogy ő hamarább rohant a karjába. A szemében meglepetésemre az élet akkora megkívánását láttam, akkora örömet megmenekülésén, hogy szinte hallani véltem diadalmi kiáltását, mert visszatért az emberek közé, az élet forgatagába és a létért való küzdelembe.