Part 18

Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár: fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok «keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól ellesett varázsmondásokkal kezeltek.

A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött, amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:

– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az Istenig, nem mindenik, ó nem!

– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.

Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett:

– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy, elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie. Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá benneteket… de ne áruljátok el a titkot!

Abbahagyta a beszédet, hozzám jött, mélyen meghajolt és ezt súgta:

– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását, akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.

– Jól van – feleltem.

Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt, homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

A fegyencek szoborszerű mozdulatlanságban állottak és tágranyitott szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul. Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy hogy végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát. Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.

Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:

– Krisztus könyörülj meg rajtunk!

Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:

– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…

Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer. Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben, Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi Perzsia moséiben találkoztam.

Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső szükségét érzi a beszédnek.

– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy idő!… Úgye?

Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva folytatta:

– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt, mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk. Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük. Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.

Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve, mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.

Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután folytatta elbeszélését:

– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában élt.

Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött egy fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt. Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig megemlegethette.

A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk, hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket – mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg őt?

A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem. Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.

Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem, hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta, nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező arcú férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem, vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük csakhamar odajött hozzám és így szólt:

– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi, nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden nagyon érdekes.

Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a «csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon szemléltetően a következőt beszélte el:

«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban. Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek inkább ez a magyarázata:

Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a dolognak.

A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához. Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.

Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette, hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben, hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot, megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is, amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit lerészegítsék és megmérgezzék.

Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják. Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak engemet érdekel.»

– De csak rajta, pajtás, beszéld el! Kérlek, mondd el még ezt is!

Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a csuka, aki elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden élénksége.

«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt. Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.

Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba. Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt. Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult. Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»

A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva, nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte szívében az örömöt.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Három halott.

Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a cellámba jött, ezt mondta:

– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.

– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első beszélgetésem Mironovval.

– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél, hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.

Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt, dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.

– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe. Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában. Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr szállott ki, körültekintett, azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte. Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba, mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm. Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.

– Igen, gyakran így történik, jegyezte meg sajnálkozva az egyik fogoly.

– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák igazságtalansága és közömbössége miatt!

Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával. Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán rájöttem, hogy ez a kolosszus, akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely könnyen elvehette az eszét.

– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja, elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!

Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni kezdett.

– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog adni.

A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű, csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette. Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta, amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.

Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat.

Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét, láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél, mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett, bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.

Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!

A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést, amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt és rendszerint csöndesen viselkedett.

Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis, hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt dörmögte:

– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra vagyok ítélve.

– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást várja.

– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután mindennek vége!

Nagyot sóhajtott, a falnak fordult és megint hallgatott.

Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt Vierzbickire:

– Előre, levetkőződni!

– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba borult.

– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél le és pedig rögtön!

– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?

– Vetkőztessétek le és kutassátok ki! – harsogta az alparancsnok.

A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan. Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki ordítani kezdett:

– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből. Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat ezektől az emberektől bántalmazni!

Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok, aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre húzódtak, a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.

Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből és megbilincselve a cellába szállították.

Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság, jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást, csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.

HARMINCHARMADIK FEJEZET. Szabad vagyok, de megvetnek.

Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente. Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.

Csak az akváriumot hanyagolták el. A víz idővel elpárolgott és sűrű iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam, kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára sikerült is és megint az ásóval kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem – alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az állatok elpusztultak volna.

Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.