Part 15

A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért, késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak» neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik, gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok, aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.

Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél mindenféle «kőzsákok» bámulatosan pontos tervrajzait. Nem csupán a külső falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves vagy száraz.

Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára. Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő, aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig. Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt. Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól egészen hideg lett a kezem.

Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz. Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott, mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.

A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje, amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott. Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.

Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. Azt hitte, álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:

– Fogjátok meg! Fogjátok meg!

Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.

Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá, mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a reménytelen kín kitörő jajgatását.

Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:

– Malaika az «apportírozó kutya» (áruló)!

A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1. számú cella egyik lakója árulta el a szökés tervét a hivatalnokoknak és hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte sikertelen vállalkozásának történetét.

A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1. számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.

Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre valót beszélt.

– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te kutya áruló!

Egy pillanatig gondolkozott, azután folytatta:

– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig, senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…

Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett; mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna, egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt: bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna, összerogyott.

A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett. Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden cellaajtót bezártak.

Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az árulást nem.

Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan kérdezte:

– Sztaroszta, nem az árulás a legnagyobb becstelenség a földön?

– De igen – feleltem röviden.

– Bizony igaza van – mondta amikor cellámból távozott.

De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt: olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha belső tűz csapna ki belőle.

Odaléptem a karám kerítéséhez és megkérdeztem:

– Mi van veled?

– Így nem tudok tovább élni. Fogytán az erőm.

E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem, loppal a külső fal egyik helyére mutatott.

Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember, Lapin és Drujenin kiosont a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.

Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el, golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.

Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság gyötrelmeivel megkínozni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Fogházi jelenetek.

A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat. Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal, mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen megbüntetett gyujtogató volt.

Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról. Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt. Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő, előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy a foglyokat tanítja. Ezzel nagy érdemet szerez.

– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.

Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban, anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:

– Ebben a fogházban még sok másféle javításra is szükség van.

Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki tetteivel igazolta is jó hírét.

A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje. Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját, aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat és belegyömöszölte aktatáskájába.

A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget. Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett Szalovhoz, akitől mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára. Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.

A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:

– E tiszteletreméltó öreg pörének aktáit magam szeretném áthúzni.

– Amint excellenciád parancsolja – felelte a büntetőbíró.

– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul szenvedők védőangyalának…

A patriárka hangosan zokogott.

Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.

Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye, valahonnan elhangzott a kiáltás:

– Chiu! Chiu!

Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében. Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az előkelő méltóság mögött.

Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája láncostul és nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.

Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló, gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is, hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem volt joga a hercegi cím használatára.

Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam, miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1. számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és előkelő jóakarójának a kezét csókolja.

– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló iratok mögé bujtál!

Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk» néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.

Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek, egyikük felém jött és nevetve mondta:

– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi barátairól. Krisztov herceg vagyok.

Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával találkoztam volna valahol.

– Sajnos, nem emlékszem önre. Pétervárott találkoztam néhány Krisztovval…

– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be önnek.

Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással tekintettek reám.

– Igazán nem emlékszem, ismételtem meg újra.

– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel füstölt ki a barlangjukból.

Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:

– Igen, igen, most már fölismerem.

– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én, Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!

– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami «félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.

– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.

– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.

– Igen. Hallott az esetről.

– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen külsejű volt a támadó.

Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott, lesütötte a szemét és így szólt:

– Furcsa dolgok történnek ezen a világon.

Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival. Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon, amelyet érdemes elbeszélni.

Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.

– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt közénk, igazi fegyencek közé teszik?

Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett volna kifaragva, ezt súgta:

– Mutassuk meg neki, milyen agyagból van gyúrva az igazi fegyenc.

A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:

– Kivel akartok ti kikezdeni? – Velem, Demeterrel, a sólyommal?

Fölállott és büszkén kiegyenesedett.

– Próbáljátok meg, de jól gondoljátok meg a dolgot!

E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött forgatva, folytatta:

– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot!

És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő szitkozódva bekiáltotta a rácson:

– A verekedés tilos!

A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:

– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel együtt!

Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre Rukla ezt mondta:

– Hát ez a sólyom volt? Hiszen még egészen fiatal!

Valaki felelt:

– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.

És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző tetteit.

A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy tisztelettel fogadták őt a foglyok.

– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük egymást.

A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel, beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt, mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.

Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat fönséges nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait, sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után legbelsejében vágyódik.

A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra, ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt, fiatal forró szívének bájos szerettét?

A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.

– Nem volna kedvetek megszökni?

– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.

– Hát akkor ide figyeljetek!

Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a következőt:

– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!

Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén, ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította meg a munkáját, ha a padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron óvatosan szétszórva betaposták a földbe.

Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.

Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez, beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná, továbbítsam egy levelét.

A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a zsákba, amely a dupla kötél innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról csöpögött.

Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett. Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:

– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy visszajönne!

A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.

Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a kötelet. Nem jött rá felelet.

– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt hoznunk.

Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba, amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.