Part 7

Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz értünk. Csaknem teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni, mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.

Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük. Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így szólt:

«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá – rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését. Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet, hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e gazdagságát. Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat, mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített, amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:

– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.

Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt, amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen madár sem a vizet mellével megérinteni».

Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik, hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás a tó természetes, fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati életet elriasztanak.

Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával, sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha nagyon is késett volna.

Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk. Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a madarak után lőttem és – le is szedtem őket.

Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből. Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket, de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.

A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül megkérdeztem:

– Mi a baja?

– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok, mindenütt ragadok.

– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett! Cukrozott kozák!

Bár nagyon fáradtak voltunk, hangos hahotára fakadtunk.

Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött teával telt nagy üstöt tartott készen.

Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt. Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom. Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását ajánlhassam.

Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Forradalmár kötelességből.

Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem, azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos, aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt vetette a szememre:

– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig ázik és meghűl.

– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot is láttam!

A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt dörmögte:

– Magának elmeorvosra van szüksége!

Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.

Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez, jutalomhoz és hírnévhez jusson.

Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte. A hadseregnek szánt, szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő, gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk, hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.

Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi», kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek, finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára, amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.

Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol erős ellenfelet kell legyőzni, az egész nagy népesség csaknem kivétel nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg harckészségét.

Ezt a táviratot velem együtt nagyon sok előkelő polgári hivatalnok és más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem, mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom másoktól is.

A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli, kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat, amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük érvényesítését.

Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban kellett szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.

De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában. Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított a szolgálatomra.

A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország! Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.

Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett volna vagy mit kellett volna másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz, hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság, hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat.

MÁSODIK RÉSZ. A FORRADALOM SODRÁBAN.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A Fekete Százak.

Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.

Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg, hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés, amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten új tápot adott a _reménynek_, amely az orosz ember szívében amúgyis gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb csalódásra azonnal ismét kialudjék.

A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták. Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:

– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!

Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani, amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.

Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda, valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom, amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét Karbinba.

Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.

A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én, amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek csalódására már eleve korlátok közé szorította.

A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt százalékát kitevő parasztokra nézve.

A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek, mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.

A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte, amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat» egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.

Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.

Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen először a «_Szövetségek Ligáját_» és másodszor a «_Munkásképviselők Tanácsát_», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar volt.

Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra, amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak, olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak. Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár, végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk mögött.

A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok, tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból, elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve, Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.

Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök, ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.

Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté: a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán; érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől, akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.

Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek; ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy kerekedett fölül.

A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy tömegét.

Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták, hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.

Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól, Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították, pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.