Part 5

– Mit akarsz mindezzel mondani? A magad életéért aggódol?

Egy pillanatig gondolkodott, azután halkan így felelt:

– Persze, hogy aggódom, hiszen mindenkit elérhet a halál. Mi idegen, furcsa országban vagyunk és kozákjaink nem védhetnek meg bennünket, mert kevesen vannak. De én nem azért jöttem ide uram, hogy elbocsátásomat kérjem, hiszen ezt az assziszensektől is megkaphattam volna…

– De hát mit akarsz? – kérdeztem kissé türelmetlenül.

– Azért jöttem, hogy óvatoságra intsem önt uram, mert a kövekből azt olvastam ki, hogy nemsokára veszedelembe jut. Ha idejében el nem határozza magát arra, hogy innen eltávozzék, akkor talán ön lesz, uram, a harmadik.

– Köszönöm a figyelmeztetést és a tanácsodat, – feleltem és kézszorítással búcsúztam tőle.

Másnap hallottam, hogy már el is távozott Ho-Liuból. Mivel most már jelenléte nem emlékeztethetett az esetre, figyelmeztetését és az egész históriát hamar elfeledtem.

Kevéssel ezután szolgálati kocsimban vasutunk egyik új szárnyvonalán utaztam. Magammal vittem Liszvienkót, két kozákot és katonaszolgát. Az új pálya és az újonnan megkezdett erdei munka megszemléléséből csak akkor tértem vissza, amikor a nap már leáldozott a hegyek mögött. Ekkor hirtelen sortüzet hallottam, amelyet azonnal egy második sortűz követett. Szemügyre véve a fölöttünk levő sziklás hegyhátat, nehány lovast födöztem föl, aki leszállt a lóról és kocsimra és egy, a vasúti munkások számára készült kunyhóra lőtt. A kozákok és a szakácsom mindjárt az első sortűzre kirohantak a szabadba és azoknak a régi katonáknak ügyességével és nyugalmával, akik már megszokták a harcot a hunghucokkal, viszonozták a tüzelést. Nehány elfojtott kiáltás hallatszott és láttuk, hogy egy-két fickó összerogyott és legurult a meredek kopasz sziklán. A többi erre visszavonult a hegyhát gerincére. Erre kocsimba futottam és gyorsan elővettem Mauser-pisztolyomat fatokjával együtt, amely ráerősítve a pisztoly nyelére, ezt tízlövetű öntöltő karabéllyá tette. Azután embereimhez mentem, akik a hegylejtő egyik oldalán födözékben feküdtek és cél után néztem. Hirtelen jó cél kínálkozott egy kínai alakjában, aki fehér lovon egy szikla mögül lovagolt előre. Nyilván ő volt a vezér, mert a két oldalról feléje vonuló többi brigantinak taglejtésekkel mintha parancsokat osztogatott volna. A leáldozó nap utolsó sugaraiban élesen kirajzolódott az alakja. Liszvienko, aki figyelmesen vizsgálta őt, odasúgta nekem:

– Ezzel végzünk!

– Hát rajta! – feleltem és céloztam.

Csaknem egyszerre dördültek el lövéseink. Ló és lovas összerogyott. Erre a hunghucok, akiket lövéseink szüntelenül üldöztek, megrémülve visszavonultak. Elesett vezérüket magukkal vitték.

E banditák szemtelen vakmerősége következtében a vezérkarhoz intézett nagyon határozott hangú jelentésben rámutattam annak sürgős szükségességére, hogy Ho-Liu és Udzimi vidékét meg kell szabadítani ezektől a hunghuc-bandáktól. Előterjesztésemnek lett is eredménye: két nap mulva a legközelebbi nagyobb állomásról egy kapitány vezetésével erős kozákcsapat érkezett, amely egészen a Kentei-Alinig rögtön megkezdte az erdők átkutatását.

A különítmény azonban csak kis briganti-csapatokat talált és ezeket mind elfogta. Ilyen esetben azután a foglyok átvételére és elítélésére a legközelebbi kínai kormányhivatalnokot szólították föl, aki kellő őrséggel és hóhérokkal érkezett. A foglyokat egymáshoz bilincseltette, Imienpóba hurcoltatta és teketória nélkül valamennyit kivégeztette.

A brigantik elszállításuk előtt egy éjszakát a munkások egyik szerszámkamrájában töltöttek el. Késő este odajött hozzám Liszvienko és azt indítványozta, nézzük meg a foglyokat.

– Meglátja uram, mifajtájú emberek ezek. Bár tudják, hogy holnap reggel a hóhér levágja a fejüket, a legnagyobb nyugalommal játszanak, nevetnek és tréfálkoznak. Ezek fából vannak, de nem emberek.

Undorral és haraggal kiköpött. Mikor a fészer ajtaját kinyitottuk, a hunghucok, akiknek lába súlyos fakalodába volt szorítva, füstölgő olajlámpa mellett a földön kuporogtak; dominót játsztak, tréfálkoztak és enyelgéseiket vad taglejtéssel kísérték. Beléptünkkor rövid, gúnyos pillantást vetettek reánk, azután azonnal megint folytatták a nyilván nagyon mulattató szórakozást. Liszvienko, aki értett kínai nyelven, «akasztófahumorukból» lefordított nekem néhány mutatványt.

Egy hájas, duzzadt vörösképű fogolynak testalkata sok anyagot adott, hogy társait megnevettesse. A hóhérnak, úgymond, alighanem sok baja lesz az ő nyakával, mert egy csapással nem bírja átvágni; a többinek a nyakával azonban hamar fog végezni, mert sovány és összeaszott mint a füstölt hal.

Másnap reggel tanui voltunk annak, ahogy ezek a megátalkodott bűnösök nyakukban súlyos lánccal Udzimibe indultak, ahonnan a vesztőhelyre tették meg utolsó útjukat.

A kozákoknak és a kormányhivatalnokoknak a rablók ellen irányuló közös föllépése után hajlandó voltam azt hinni, hogy vidékünk megszabadul a rablók további alkalmatlankodásától. Sajnos, tévedtem. Alighogy a kozák-csapat eltávozott, azt jelentették nekem, hogy egy hunghuc-banda mélyen benn az erdőben megtámadott, kirabolt és fölgyujtott egy kis liszt- és babraktárt. A kozákokra csaknem naponta rálőtt a láthatatlan ellenség, amely mindenütt leselkedett, bokrok mögött, sziklák mögött, sőt olyan rejtekhelyeken is, amelyek az erdei munka és a telepünk közvetetlen közelében voltak. Kevés emberünkkel nem lehetett elfognunk ezeket a gazembereket, akiknek vakmerősége minden sikerükkel nőtt.

HETEDIK FEJEZET. Erdei tartózkodásom vége.

Kocsilakásomban az új orosz vereségekről szóló újsághíreket olvastam, amikor belépett Liszvienko, köszönt és kérdezte:

– Uram, szabadna valamit jelentenem?

– Csak rajta, – volt a válaszom.

– Rossz hírek, uram! Azt hiszem, most már tudom, mi a titka a hunghucok támadásának és a sok bajnak, amit nekünk okoznak.

Közelebb jött és súgva folytatta:

– Minden nap minden őrséget fölkeresek. Mikor ma reggel a Ho-Liu partján az új fatermelőhelyre lovagoltam, patkolt ló dobogását hallottam. Mindjárt utána lovast pillantottam meg, aki gyorsan a hegynek lovagolt. Bár kínai sapka és _ma-kua-cu_ (rövid kabát) volt rajta, alatta mégis vörös nadrágot és sarkantyús lovaglócsizmát viselt és karabélya is volt. Meg vagyok győződve, hogy japán lovaskatona volt.

Erre a hírre fölugrottam és kétségemet fejeztem ki a megfigyelés helyessége iránt.

– Nem uram! – mondta Liszvienko a legnagyobb határozottsággal, – nem tévedtem, sokkal jobb a szemem, semhogy tévedhettem volna. Elhatároztam, hogy még ma utánajárok a dolognak, mert pontosan emlékszem, mely irányba lovagolt a japán. A hegység ama szakaszán néhány kis kínai opiumültetvény van. Azokat fogom kikutatni.

– Kit akar magával vinni?

– Senkit, mert a fiatal katonák kifecseghetnék a dolgot a kínaiak előtt és így meghiusíthatnák tervemet. Egymagam megyek, mintha vadászni indulnék.

Egy pillanatig gondolkodtam, azután azt mondtam, hogy vele tartok. Ennek láthatólag nagyon megörült.

– Így sokkal kellemesebb lesz a dolog. Alázatosan köszönöm uram!

Erre azután a folyón át belovagoltunk az erdőbe. Kis idő mulva a bokrok közt végigkanyargó mocsaras úton egy ló patkónyomát láttuk.

– Csak utólérhetném! – mormogta a nyomot követve Liszvienko. – Még egyszer nem menekülne, mint ma reggel, amikor nem mertem lőni, mert féltem, hogy elriasztom a madarat. Ha még egyszer találkozom vele, vége van!

Egymás mögött lovagoltunk az erdőben, figyelmesen vizsgálódtunk magunk körül és időről-időre megálltunk, hogy hallgatódzunk. Semmi sem mutatott emberi lény jelenlétére. Valahol rigó szólalt meg, az erdő mélyéből harkály kopácsolása hallatszott ki hozzánk és köveken keresztül szép békésen egy patakocska csobogott csacsogva.

Az erdőben megtett hosszú út után két kínai kunyhóra bukkantunk, körülöttük mákföld volt, amelyen nagy, napraforgószerű szalmakalapban két kínai dolgozott. Odalovagoltunk hozzájuk. Liszvienko azt kérdezte tőlük, nem járt-e erre mostanában valaki? Úgy látszik, nagyon fontos feleletet kaphatott, mert csillogott a szeme, amikor lovát azonnal a tisztás másik oldala felé irányította, ahol ismét az erdő sűrűjébe jutottunk be. Csak itt állította meg a lovát, hogy elmondja, amit a kínaitól hallott. Amikor közvetetlenül ezután ismét egy tisztásra jutottunk, amelyet nem régen tűz harapott ki az erdőből, ösztönszerűleg éreztem, hogy valahonnan figyelnek. Az altiszt mögött lovagolva még arra sem volt időm, hogy tisztába jőjjek ezzel az érzéssel és reagáljak rá, mikor hirtelen fegyverdurranás tépte szét az erdő csöndjét és idegeink feszültségét. Liszvienko kezét csípőjére szorította és káromkodva lemászott a nyeregből. Hogyan jutottam magam egy fa mögé, amelytől födve körülnézdelődhettem, nem tudom. Nem nagy távolságban, éppen a tűzrágta tisztás átellenes szélén egy japán lovaskatonát födöztem föl, aki éppen egy patronhüvelyt távolított el a karabélyából. Még mielőtt újra tölthetett volna, egyetlen lövéssel leterítettem. Csaknem ugyanebben a pillanatban jobbról még egy lövés dördült el. Ott teljes vágtában egy második lovast láttam elillanni. Bár jó messze volt tőlem, mielőtt végleg eltűnt, Henelemmel néhányszor mégis utána lőttem. Miután egyideig semmi sem zavarta a csöndet, óvatosan átvizsgáltam a környéket és ekkor rátaláltam az elesettnek fölnyergelt lovára, amely fához volt kötve. Odavezettem Liszvienkóhoz, aki a földön ült és tenyerével még mindig csípőjét nyomogatta, amely vérzett. A seb óvatos megvizsgálása nem hagyott kétséget az iránt, hogy a csípőcsont szétzúzódott. A sebet, ahogyan lehetett, bekötöztem és a sebesültet nagynehezen nyeregbe emeltem és visszakísértem a kocsimhoz Ho-Liuba.

Ho-Liuból tehát még egy áldozat jutott a vöröskeresztes kórházba és így teljessé vált a Zvon által megjósolt trio. Az altiszt vérmérgezést kapott és nagy szenvedés után meghalt.

A Ho-Liuban levő kozákokon most Szhum altiszt Udzimiből vette át a parancsnokságot. Az esetről tett jelentésemre egész svadron dragonyost küldtek hozzánk, akik végigkutatták az egész Kentei-Alint, valamint a Loye-Lin hegyláncot is. A dragonyosok portyázás közben harcba keveredtek több nagy hunghuc-bandával, amelyeket megsemmisítettek. A svadron ezután visszatért a Mutan-völgyébe és egészen Mingutáig átkutatta a vidéket, de az egész körúton egyetlenegy japánra sem akadt. Ettől kezdve aránylag nyugalom volt a mi kis világunkban. A kínaiak szófogadóbbak lettek és jól dolgoztak. Semmi sem árulta el a banditák jelenlétét, akik eddig tulajdonképpen több nyugtalanságot és rendetlenséget okoztak, mint igazi veszedelmet.

Ezeket a békésebb állapotokat néhány természettudós barátom, aki a katonai szolgálattól rövid időre szabadságoltathatta magát, arra használta föl, hogy engem meglátogasson és velem a környékbeli erdőkbe néhányszor kiránduljon. Mivel társaim nem voltak vadászok, vándorlásunk teljesen békés jellegű volt, de mégis rendkívül érdekes, mert a mandzsuországi erdőkben tett e kóborlásunk alatt az ott otthonos flóra és fauna egész sereg különös képviselőjére akadtunk.

Barátaim egyike egyszer megállott egy kis mocsár szélén, ahol csaknem minden bokorban szalonka rejtőzött és egy kis csomó mohát kezdett figyelmesen vizsgálgatni. Miután hosszú ideig minden oldalról alaposan megfigyelte, ezt mondta nekünk:

– Ez itt nagyon ritka mohafaj, amely állítólag csak a Himalaya északi és déli lejtőin található és «szent mohának» nevezik, míg növénytani elnevezése: «Cassiope tetragona». A buddhisták vallási célt szolgáló gyertya készítésére használják; a mohából gyertyabelet sodornak, amelyet kátrányba vagy viaszba mártanak és szantálfával, vaniliával vagy sáfránnyal szagosítanak. A moha természetes tapló!

Egy darabot tűzön megszárítottunk és megfigyeltük tulajdonságait. Az első szikra, amelyet úgy csaltunk ki egy kődarabból, hogy késsel ráütöttünk, meggyujtotta ezt a sajátságos tüzelőanyagot, amely azután lassan tovább parázslott, míg egészen elemésztődött.

Másnap amikor mély, sűrűn beárnyékolt szakadékon haladtunk át, botanikusunk örömkiáltással hirtelen lehajolt és gyökerestül kitépett egy növényt. Hosszú, egészen hegyes fogazott levele volt, némileg hasonló a fehér sziléhez. Megtisztított gyökere szinte nyugtalanítóan hasonlított az emberi alakhoz. Tisztán kivehető volt a fej, a nyak, a törzs, a láb és a kéz. Ekkor egyszerre ráismertünk arra a meseszerű ázsiai gyökérre, amelynek a kínaiak «ginszeng», a mongolok «fatit», a perzsák «mandragora» nevet adnak, latin neve pedig «Panacea genseng».

Megkóstoltuk a gyökeret és úgy találtuk, hogy íze, mint a gyömbéré, borsosan erős és a nyelvet csípte. Az egész szakadékot és a szomszédos hegylejtőket is átkutattuk, de még egy példányt nem tudtunk fölfedezni. Sikertelen fáradozásunk bizonyította, mily nehéz lehet ennek a remeteéletet élő növénynek gyűjtése, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy e növény szomszédságában ott leselkedik még a tigris támadásának veszedelme is. A hívő buddhistának és Laoce követőinek, amikor e mágikus gyökér keresésére indulnak, számolniok kell még egy másik találkozással is, a drága növényt védelmező gonosz démonnal való találkozással.

Néhány nap mulva a Chang-Kuan-Tszai-Lan keleti kapaszkodóira rándultunk ki. Éppen napnyugta előtt köves úton haladtunk, amely egy kis folyó szeszélyes kanyargását és hurokjait iparkodott követni. Egyszerre csak az izzadó lóéhoz hasonló szag ütötte meg az orrunkat és ez a szag gyorsan erősödött és egyre undorítóbb lett. Mintha valami varázslat visszahelyezett volna a Kaukázusban, a Fekete-tenger partvidéke mentén tett egykori utamra, amikor egyszer ugyanezt a szagot éreztem. Akkor fölfedeztük, hogy a bűzt egy féreg okozta, amely a «Julus»-fajhoz tartozik. Tejes-rózsaszínű volt, a hossza körülbelül négy hüvelyk és rothadó levelek közt tanyázott. Ha a «Julus» veszedelmet szimatol, néhány csöpp folyadékot választ ki, amelyből ez a rendkívül átható és kellemetlen szag áramlik és arra szolgál, hogy a féreg ellenségeit, madarat, vakondot és kígyót, elriassza.

A Kaukázusban azt az utat Abaza N. S. doktorral együtt tettem meg és tőle hallottam, hogy a madár elkerüli azt a helyet, amelyet a «Julus» ily nagyszerűen gyártott mérges gázával védelmez. Barátom és tanítóm, Zaleszki professzor is talált néhány ilyen férget; megvizsgálta az általuk kiválasztott folyadékot és mosusznak mondta. Ennek a mosusz nevű nedvnek, amelyet bizonyos csúszómászók és különböző rovarok bizonyos fiziológiai úton produkálnak, nagyon kellemetlen szaga van, ameddig friss; csak ha hosszabb ideig állott a levegőn, lesz aromatikus minőségű, ami az illatszeriparban kiváló helyet ad neki. Zaleszki professzor, aki páratlan alapossággal és gyakran eredeti módon vizsgált meg mindent, még azt is megtette, hogy a Julus-nedvből illatszert készített. Ha nem is tudott versenyre kelni Houbigant, Coty és Piver gyártmányaival, másrészt azt sem lehetett hallani, hogy az emberek elkerülték volna azt, aki az ő illatszerét használta.

Minthogy már a mandzsuországi «Julus» védőterületén voltunk, hozzáláttunk a rovar fölkutatásához. Végre egy fiatal szilfa kérgébe kapaszkodva találtuk meg. Nagyon hasonlított kaukázusi rokonához, de rózsásfehér hátán néhány barna folt volt. Mivel az alacsonyrendű lárvák e nagytehetségű képviselőjének, sajnos, nem tudtunk megfelelő úti alkalmatosságot fölajánlani és tartanunk kellett attól is, hogy a vele való túlságos benső érintkezés nagyon is tisztességes távolságban tartja tőlünk az embereket, nem zavartuk tovább vándorló illatszer- és mérges gázgyárának üzemét, hanem tovább mentünk.

Barátaim e kirándulás után még néhány napig nálunk maradtak. És az utolsó napon a hunghucok megint eszünkbe juttatták, hogy még élnek. Egy kínai, aki Karbinból jött, hogy elhozza a munkások bérét, nyomtalanul mindörökre eltűnt. Ugyanekkor egy rablóbanda a fatermelőhely egyik messzieső zúgában megtámadott egy munkásbarakkot, megsebesítette az ott őrködő kozákot és a kínai munkások minden megtakarított pénzét elrabolta. Ennek az lett a közvetetlen következménye, hogy körülbelül kétszáz ember elbocsátását kérte és Karbinba kellett utaznom, hogy új munkásokat keressek és ismét kérjem katonai födözetünk megerősítését.

Karbinba érkeztemkor mindjárt föltűnt, hogy úgy hivatalnoki, mint magánkörökben bizonyos ideges nyugtalanság van. Az eddigi reménykedés és a háború győzedelmes végébe vetett hit szemlátomást megrendült. Ennek a nagy csomópontnak orosz kolóniája államának hatalmában bízva bizonyos lelki nyugalommal fogadta a csapásokat, amelyeket a Port-Arthurban elzárt flottára mértek a japánok és abban bizakodott, hogy a szárazföldi hadsereg majd csak kiköszörüli a csorbát. A hazafias közönség még akkor is nyugodt maradt, amikor a japánok közvetetlenül Port-Arthur erődei előtt megtorpedózták és elsülyesztették a «Petropavlovszk» cirkálót és vele együtt halálát okozták a vitéz Makarov admirálisnak, akit nem csak mint bátor és derék tengerésztisztet becsültek honfitársai, hanem, akit mint sarki kutatót is ismertek. A lakosság bizalma csak akkor kezdett ingadozni, amikor az orosz haderő vereséget szenvedett Chiu-Lien-Ch’engnél, a Jalu mellett és a hosszú orosz front mindkét szárnyát állandóan hátrább kellett vonni. A japánok Liaotung félszigeten Chinchounál erős állásokat hódítottak el az oroszoktól és most megkezdték azt a kiszorító manövert, amely Fok tábornokot a Port-Arthur felé való visszavonulásra kényszerítette. Kuropatkin tábornoknak most már Liaoyang mellett összehúzódó csapataitól a vár amúgyis el volt már vágva. Bár az orosz sajtó és Kuropatkin hadseregparancsai még mindig büszke és bizakodó hangon beszéltek, a lakosság mégis félénk bizonytalansággal és nagy aggodalommal várta az első nagyobb csatát a három japán sereg ellen, amely Oku, Nodzu és Kuroki parancsnoksága alatt Liaoyang ellen nyomult.

Éppen a Wa-Fang-Kou mellett vívott csata után érkeztem meg Karbinba. A japánok megállították Stackelberg gróf tábornok hadtestét, amely áttörést kísérlett meg, hogy Port-Arthur segítségére legyen. Mindenütt fölháborodva beszélték, hogy Stackelberg gróf elvitte magával a frontra a feleségét, hogy forró napokon egyáltalán nem hagyta el szolgálati kocsiját és úgy tette kellemesen hűvössé, hogy hideg vízzel állandóan locsoltatta a katonákkal. Ilyen vezértől persze nem lehetett nagy győzelmet várni. Amikor a japánok, amit előre lehetett látni, hadseregét megállították és megsemmisítették, a gróf csak éppen hogy el tudott menekülni Kuropatkin seregéhez.

Ezután az újabb balsiker után keleten nagyon nyomott volt az orosz polgári lakosság hangulata, az újságok és a vezérkar azonban tovább folytatta a közönség megcsalását és tévútra vezetését úgy, hogy a lakosság nagyon nagy része elől rejtve maradt a valóság a harctéri eseményekről. Kuropatkin haderejének megerősítésére Mandzsuországból naponta friss csapatok érkeztek. Nem nagyon lelkesíthette őket az, hogy Karbinban minden kórház annyira tele volt betegekkel és sebesültekkel, hogy a hadvezetőségnek állandóan új kórházakat kellett berendeznie. Még iskolákat is bezártak és épületüket kórházi célra foglalták le.

Miután a városban elvégeztem a dolgomat, visszatértem Udzimibe. Ott mindent úgy találtam, ahogyan eltávozásomkor volt, de Szhum altiszt bizalmasan azt jelentette, hogy a szomszédságban megint sok hunghuc-banda bukkant föl, sőt kitudódott, hogy álruhába öltözött japán katonák is vannak köztük. Erre a figyelmeztetésre elhatároztam, hogy könnyelműen nem merészkedem ki többé munkaterületünkről. Ezt annál könnyebben fogadhattam meg, mert most már nem volt vadásztársam.

Visszatértemkor nagyon megörültem annak a látványnak, amelyet a telepünk nyujtott. Vállalatunk már igazi iparteleppé nőtte ki magát, amely körülbelül ezer embert foglalkoztatott. Két vasúti vonalon szállították a fát. Az igazgatóság és a hivatalnokok épületei, a munkásbarakkok, a raktárak és a fészerek egész város voltak, amely itt az erdőben a földből nőtt ki az azelőtt teljesen ismeretlen Ho-Liu falu mellett. Ez maga pedig már csak külvárosa volt az én faszénvárosomnak.

A sors azonban nem akarta, hogy még sokáig örvendhessek új városomnak. «Senki sem tudja, mi vár rá holnap.» Azt gondolom, hogy ez az igazság igazolja legjobban az optimizmust és az altruizmust, ebben van tulajdonképpen az élet nagy varázsa, éppen abban, hogy az élet mindig rejtély marad.

Ebben az összefüggésben sohasem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amelyeket egykor egy fogolytársam mondott, amikor együtt töltöttük ki büntetésünket, én forradalmár üzelmekért, ő pedig azért, mert fölgyujtotta egyik ellenségének a házát:

– A holnap sohasem hasonlít a mához. Ha ma nehéz az élet, holnap ugyanezt az életet könnyebben tudjuk elviselni. Ha a holnapi nap rosszabb, akkor már ma hozzászoktunk kissé a súlyosságához úgy, hogy a megrosszabbodástól nem szenvedünk túlságosan. Ha azonban a holnap valóban jobban telik el, akkor pompás napunk lesz.

Akkoriban nem volt kedvemre az az életbölcseség, amit ez a sokévi fogságra elítélt ember hirdetett és magára alkalmazott; ma azonban érzem, hogy igaza volt.

Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem 1905 július 20-ára, amikor a magam életén éreztem annak a föntebb közölt elmélkedés élén idézett közmondás jelentőségét. Reggel félöt óra volt, amikor valaki kocsim ajtaján kopogtatott. A legényem ajtót nyitott. Megnéztem, hány óra és hallgatóztam, hogy mit beszélnek. A legény bejött és jelentette:

– Egy kínai van künn, aki egészen elfulladt a futásban és azonnal beszélni szeretne önnel uram.

– Jőjjön be.

Egy munkás lépett be, aki izgatottan és tört orosz nyelven az egyik kemencénél történt szerencsétlenségről tett jelentést.

– Amikor a szén kiszedéséhez fogtunk, az asszisztens két munkással a kemence tetején volt. A tető hirtelen beszakadt alattuk és a tűzbe zuhantak. Jőjjön igazgató úr, jőjjön gyorsan, mert mindenki elvesztette a fejét!

A kínai arca olyan igaz rémületet és kétségbeesést mutatott, hogy meg voltam győződve, hogy igazán valami rettenetes dolognak kellett történnie. Kiugrottam az ágyból. Miután a legényemet utasítottam, hogy Udzimiből kérjen telefonon orvost és egészségügyi személyzetet, kabát és fegyver nélkül a kínai után siettem. A falu egészen csöndes volt. A faszénraktárak mellett álló egyik kozákőr előtt elhaladva, odakiáltottam neki, hogy az altisztet és a többi kozákokat küldje a szerencsétlenség helyére. Magasszárú csizmát húztam volt a nadrágomra és fehér ing volt rajtam, amelynek bal mellzsebében kicsiny, de meglehetősen vastag jegyzőkönyv volt.

Amikor körülbelül fél mérföldet futottunk és egy kanyarodónál elmaradt mögöttünk a város, két kínaira akadtunk, aki a pálya közelében a földön kuporgott. Fölállottak és vezetőmtől kérdeztek valamit, amit nem értettem meg. Alighogy felelt, fölugrottak és szorosan mellettünk velünk futottak. Hirtelen és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül mindketten karon ragadtak és a földre akartak teríteni. Hiába kiáltottam rájuk, hogy bocsássanak el, szótlanul csak annál jobban szorítottak és megkettőztették fáradozásukat, hogy elbuktathassanak. Nem is sejtettem, mit akarnak velem, míg egyszerre azt láttam, hogy kínai vezetőm hátrafordul és magasra emelt késsel nekem ront. Mivel karjaim leszorítása a védekezés minden lehetőségétől megfosztott, tehetetlenül kellett a szúrást várnom. A szúrás szerencsére a jegyzőkönyvet érte, amely annyira elvette az erejét, hogy csak éppen a kés hegye nyomult a mellembe. Erre minden erőmet összeszedve, nagyot löktem úgy, hogy kiszakíthattam magam a két fickó öleléséből, de ugyanebben a pillanatban a munkás megint megszúrt és most meglehetősen súlyosan megsebesített a kezemen. Szabaduló kísérletemnek mégis sikere volt, ámbár a két első támadó a lábát annyira összefonta az én lábammal, hogy egyelőre csak a felsőtestem lett szabad. Amikor, hogy egészen megszabaduljak tőlük, vadul ütöttem-vertem őket, lábamnak rabsága is engedett. Akkor azonban ismét azonnal a munkás ellen kellett fordulnom, aki késével újra megtámadott. Minden erőmmel úgy gyomron rúgtam, hogy fájdalmában nagyot kiáltva összerogyott; a kést kiejtette a kezéből, a fejét belevágta a sínbe és legurult a vasúti töltésről. E közben a másik kettő megint támadásra készült és újra megkísérelte karom lefogását, de másodszor is sikerült jobb kezem kiszabadítása. Az egyiket öklömmel úgy ütöttem állon, hogy eszméletlenül hanyatt esett. Ütésem ereje azonban engem is földre rántott és keresztben áldozatomra buktam.

Társainak sorsán okulva harmadik támadóm szerencsémre elfutott és meg sem kísérelte, hogy cinkostársainak segítségére legyen. Estemben a lábam szerencsétlenségemre egy sín alá kerültés annyira megrándult, hogy elájultam, később kiderült, hogy csípőízületem veszedelmesen kificamodott.

Szhum és kozákjai bizonyára már néhány perc mulva rám találtak. A vasúti árokból szerzett hideg vízzel megint magamhoz térítettek. Azután két katona a karabélyán visszavitt a kocsimhoz, ahová meglehetősen siralmas állapotban érkeztem meg. Szhum, miután megbilincseltette azt a két embert, aki nálam feküdt, kozákjaival a harmadik rabló fölkutatására indult. Valahol a bokrok közt föl is hajszolta ama nyomok segítségével, amelyeket a vasúti töltéskor való visszavonuláskor hagyott hátra.

Amikor az áltatásomra kieszelt üzemszerencsétlenség áldozatai számára az orvost és az egészségügyi embereket kértem, természetesen nem is álmodtam, hogy ezzel magamról gondoskodtam. Kificamodott csípőm csakhamar köteléket kapott és bekötözték mellem és kezem sebét. Szhum visszatértére várva mozdulatlanul feküdtem és utasításokat adtam asszisztensemnek, mert az orvos azt mondta, hogy a jobb ápolás végett még aznap magával visz Karbinba. Szhum visszatérvén, ezt jelentette.

– Az a kínai, aki a sínre bukott, ott veszett; az állkapcsa összezúzódott és néhány foga kitört. A második, aki a töltésről legurult, nem tud fölülni. Azzal a fickóval együtt, akit a bokrok közt fogtunk el, egyik barakkban őrzik. Már elküldtem a kínai kormányhivatalnokért és megüzentettem neki, hogy hozzon magával hóhért.

A hóhérnak azonban már csak az egyikkel volt dolga; a másik még aznap belehalt sérülésébe.

Udzimiben így végződött a tevékenységem. Többé nem tértem oda vissza; Karbinban több hétig ágyban kellett feküdnöm és amikor fölkelhettem, mankót kellett használnom, mert állandóan fájdalmam volt. A lábamban és a csípőmben érzett csúz alakjában még később is sokáig kínzott a hunghucokkal folytatott küzdelmem.

NYOLCADIK FEJEZET. Jajkiáltás.

Mihelyt annyira amennyire tehettem, karbini laboratoriumomba mentem, ahol asszisztensemnek, egy mérnöknek jelentése szerint sok fontos munka és föladat halmozódott össze. A vezérkar és a vasútigazgatóság sok különböző szénfajtából egész rakás mintát küldött nekünk, amit Észak-Mandzsuország mindenféle helyén kínaiak szedtek össze. Bár mérnökeimnek és a fiatal vegyészeknek már segíthettem a vegyelemzésben és más munkában, mégis nagyon kifárasztott a munka.

A legnagyobb figyelemmel kísértem a frontról érkező híreket. A liaoyangi nagy csata első napjai gyanús csöndben teltek el. Kuropatkin tábornok főhadiszállásának hadseregjelentései beszéltek ugyan mindenfélét különböző sztratégiai mozdulatokról, de a csata igazi lefolyásáról semmi vagy csak nagyon kevés fölvilágosítást adtak. Kínai szolgáim azonban titokban azt jelentették nekem, hogy az oroszok az egész fronton visszavonultak és a japánok nyugat felől átkaroló mozdulatra készülődnek, hogy az oroszok mögött elvágják a vasúti vonalat és elfoglalják Karbint.

Ugyanazon a napon egy barátom, aki vadászkirándulásról tért vissza, elbeszélte, hogy a Szungari partján, a várostól nem messze erődítmények építését látta. Egészen világos, úgymond, hogy a hadvezetőség ezzel bizonyos eshetőségekre készülődik és szavai többé-kevésbbé megerősítették azt, amit kínaiaim jelentettek.

Nemsokára már elcsüggesztő hírek kezdtek átszivárogni, hogy tudiillik Kuropatkin és a törzskara Mukdenbe költözködött és a hadsereg az egész fronton visszavonul. Végre hivatalos hadseregjelentést adtak ki, amely lakonikusan közölte, hogy a hadsereg sztratégiai okokból állást változtat és «hátra koncentrálódik» Mukden felé. De a valóságot nem lehetett tovább is eltitkolni. Amikor a városban híre terjedt, határozott pánikot okozott a lakosság körében. Később érkezett pontosabb jelentések hírül adták, hogy az orosz veszteség húszezer főre emelkedett és az oroszok, ámbár nagy veszteség érte a japánokat is, nagyon kedvező és jól megerősített állások föladására és egészen új védelmi vonal elfoglalására kényszerültek. Mivel mindezen fölül Mukdenben nem rendelkezett a hadvezetőség megfelelő kórházakkal, a sebesülteket mind tovább északra, Karbinba kellett szállítani.

Mily világosan emlékszem arra a szomorú reggelre! Napkeltekor távoztam hazulról és a laboratóriumhoz vívő rendes utamon átmentem a székesegyház előtt levő téren. A nap éppen fölkelőben volt, de az éjjel árnyai még ott kuporogtak a háztetők szögleteiben, a templom nagy oszlopai mögött és a teret szegélyező bokrokban. A város központjának átkozottul göröngyös kőburkolatán még nem hallatszott kocsizörgés. De éppen amikor a tér túlsó felére értem, valami hirtelen megállásra és fülelésre kényszerített.