XIV.

Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.

Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.

Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és estebédhez sietnek.

A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül. Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, – az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd, arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol szeszélyes fantáziája.

Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju, sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.

– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja. Az Ariane. Szombaton érkezett ide.

– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?

– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van világítva.

Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.

Most egy komondor kezd morogni.

– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja elő a villamerőt a gépeivel.

Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a komondorra.

– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?

Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a _kalória_ szót.

A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt.

– Nem lehet belülről megnézni a hajót?

– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig mondta, hogy az ura udvari tanácsos.

Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.

– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?

A csikók nevetnek.

– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb embere.

Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól.

– Amerikai? – kérdi ájtatosan.

– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett és nem sokat törődik Magyarországgal.

A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs szarva.

– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja édes szülőhazáját!

Újabb nevetés.

– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?

Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik.

– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?

– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay báró hajóstársaságával tárgyalt.

– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá, mikor a hivatalokban kilincselt.

– Hiszen majd kisül még róla is valami!

Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót:

– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.

Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek érintenék a testét.

Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.

– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.

– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik.

Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! – rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős, nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü asszonyság.

– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én biztosan tudom.

Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget, most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok, sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?

A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat.

– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az olyan férfi külömb nőket is talál!

A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.

A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük és így kellemessé teszik az életet.

Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú, gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.

A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember. Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét elfogyasztották volna.

A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.

– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó szeretetreméltósággal.

Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik. Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt.

A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.

– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással.

Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra, amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete, hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát. Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu, cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit az ő hellászi kirándulásáról.

A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a sátán kedvesét is.

A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai, akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát. Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és fölvilágosodottan gondolkoztak.

Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak, amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.

Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem. Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat, amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.

Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt vadházasság.

A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori férjét, aki épp olyan fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy átvergődni a távoli idegen partokra…

Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.

Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal.

A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált, tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket.

Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt, mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt volt. A hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.

Le belle braccia al collo indi mi getta,

El dolcemente strinse, e baccia in bocca…

Különös, de való, soha még emberi hang nem tett Editre ilyen benyomást.

A kis lámpás a csatorna fordulójához ért.

– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést ugyanaz a hang.

Csönd lett, csak a hullámok csobogtak halkan odalenn.

És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író felé fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante hangja emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, egy véletlen találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. Elég annyi: Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött vele az író.