VIII.

Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.

Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.

– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének. Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…

– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.

A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob. Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.

– Mennyi csillag!

Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg, és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.

– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.

Belizár föllázadt a csillagok ellen.

– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is kell velük fukarkodni.

Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak kezét.

De most megint megszólalt Edit.

– Tudja, mi volna jó?

– Hogy mondtad?

– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.

– Megint a halál?

– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok, mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a halálban látja a maga fokozását.

– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.

– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.

Belizár halkan elnevette magát.

– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem, de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.

– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.

– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.

– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna. Megmutassam?

– Hol van?

– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.

Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve a pilláit.

A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.

Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet nézett vele.

– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?

– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.

– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.

Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról olvasná le azt, amit mond.

Később újból megszólalt.

– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb visz a mélységbe.

Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.

– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.

– A megszokás, értsd: a halál.

– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.

Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a nyitott aranydobozzal.

– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul mosolyogsz…

– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.

– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy! Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.

Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így folytatta:

– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.

– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.

Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.

– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk. Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz: Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…

Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.

– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?

– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.

A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.

Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.

Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.