X.

Óvatosan, halkan ment el másnap reggel Elza az anyjával hazulról, mert a papa aludt. Igaz ugyan, hogy már fél tizenegy volt, de az öreg korán reggel jött haza a klubból. Kicsit szomoruan mentek a mücsarnok felé. Az öreg Brandtnak szinte szétestek az arcza vonásai az átkártyázott éjjelen. A szeme révedezve járt jobbra, balra, majdnem hülye kifejezést öltött az egész arcza. Motyogott néhány mentegetőző szót, de nagyobb beszédet nem is mondhatott, mert a lánya meg a felesége valósággal megszökött előle, loppal, lábujjhegyen.

Az uton arról beszéltek, hogy nem lett volna-e jó Miklóssal menni a tárlatra. Igy egy kicsit már éreztették volna a világgal, hogy a Gál fiu hozzájuk tartozik. De a mama nem akarta tegnap este, és akármily kinos erőlködéssel rejtegette is a szándékát, kiérzett egész viselkedéséből, hogy szeretne egyet forditani a dolgon, még most is. Neki jobban tetszett Vermes. Utóvégre is egy jónevü fiatal ügyvéd, az irodája pompásan megy, derék ember, mégis csak az ő világukból való, s a többi. De az okos, ravasz lányt nem lehetett ily könnyen befonni. Azonnal kiérezte a rejtett szándékot, s a szemébe is vágta a mamának rögtön:

– Mama, te nagyon átlátszó vagy.

Az asszony – mit tegyen – összehuzta magát; borzasztóan félt attól a gondolattól, hogy esetleg ő lehetne a lánya boldogtalan házasságának okozója. Föl is tette magában, hogy bensőleg is beleegyezik a Miklós-féle kombináczióba.

Mi tagadás, azért mégis örült, a mikor a Fürdő-utczán szembejött velük Vermes.

– No ilyen szerencse! – kiáltott föl a doktor – éppen magukhoz készültem, hogy együtt megyünk a tárlatra…

Mentek tovább, együtt. Az Andrássy-utnál kisütött a nap, igy a tél közepén egészen tavaszi, langyos meleggel. A napos oldalon egymás sarkában járt a sétáló publikum. Utközben szinte kedvük kerekedett ahhoz, hogy nem mennek a tárlatra. Ilyenkor egy kis séta a liget felé többet ér a napon. De a műcsarnok épülete előtt mégis csak meggondolták magukat. Bementek.

A tárlat nem a rendes pesti műtárlat volt. A bazilika mögött igen nagy divat volt egyes friss szellemekkel együtt szidni az öreg mestereket, akik néhány konzervativ grófból és a még konzervativebb államokból éltek. Ennek a tárlatnak a fiatal mesterei büszke önérzettel jártak a maguk törte göröngyös uton. Némelyek maradiságból szidták őket, csufolták a kiállitásukat, a holdjaikról per narancs, a mezőikről per spenót beszéltek. Mások azért szidták őket, mert divatban voltak; mint ahogy vannak Budapesten emberek: irók, festők és nemművészek, akik abból élnek, hogy a divat előtt járnak egy lépéssel.

A bazilika mögött azonban nagy divat volt az uj iskola mellett szavazni. Elzáék is ezért keresték föl a tárlatot.

Az első teremben senki se volt. Egy hosszu, sápadt fiu, az «ujak» egyike nézett egy képet. Összehuzott szemmel, a lelkével nézte, természetes, hogy a saját magáé volt. A második teremben lézengett már néhány látogató, a harmadikban pedig összegyült a vendégek zöme. Volt vagy harmincz ember. Itt akadtak rá Brandték Kettyre.

Igazán lehetetlen volt, hogy divatos lányok itt ugy köszöntsék egymást, hogy: «jó napot.» Elza megállott Ketty háta mögött és megszólalt:

– Szecesszió, szeczesszió?

Ketty megfordult és elmosolyodott:

– Jó reggelt – mondta. Aztán kissé bosszankodva hozzátetette:

– Nem szecesszió, hanem jó képek.

Együtt mentek tovább, igy már volt a Vermes viczczeinek is közönsége. Az egyik ajtónál Ketty hátranézett:

– Nem tudom – mondta – ez a mister Gál hova lett. Egy festővel az előbb…

Elza kissé daczosan vágta oda:

– Ha mister Gálnak tetszik, majd utánunk jön. Csak nem várunk rá…

– Persze, hogy nem – szólt Vermes.

A negyedik teremben már valósággal családias lett a hangulat. Ott találták egy kép előtt a kis Manczit a mamájával, meg Arturt, aki az utóbbi időben a szép franczia guvernánt miatt feltünően sokat volt együtt Mancziékkal. Ahogy most Elzát meglátta, hozzá csatlakozott. Rég nem látta már s most egyszerre megütötte a lelkét ez a csinos jelenség, a szépruhás, csinos lány, aki mostanában már nem is volt oly szomoru, mint azelőtt s éppen ezért kivánatosabbnak látszott.

– Hogyan, Artur, maga még él?

– Bátorkodom…

– Szép magától.

Hogy széthuzódott a kompánia, s egy-egy foszlánya egyes képek előtt ragadt, egyedül maradt Arturral. Pajkos kedvében eszébe jutott, hogy jó lenne egy kicsit ugratni ezt a fiut. Megszólitotta.

– Maga még mindig…?

– Mit: «még mindig»?

– Ugyan ne affektáljon…

– Hja, vagy ugy! Persze, hogy még mindig…

Elnéztek az ajtó felé, s látták a másik teremben egy kép előtt Kettyt, amint hevesen vitatkozott Miklóssal. Artur mondott is rájuk valami megjegyzést, de ezt Elza nem hallotta. Csak nézett ki, nézte a kis amerikai lányt, s ezuttal meglátta benne azt, amivel eddig nem is törődött. Látta, hogy az aczélkisasszony igen csinos. Az öltözete sötét és harmonikus, testhez álló. A ruhája valami kedves összhangban volt kissé merész kalapjával. Az egész teremtésben volt valami lendület, valami egységes vonás, mint amikor egy festőnek egy nőalakjára azt mondják, hogy svungos dolog. Kissé tulságosan is elbámult rajta, ugy hogy ezt észrevéve, hirtelen Arturhoz fordult:

– Tessék? Mit mondott az imént?

Artur ismételte:

– Hogy szép pár. Azt hiszem, a kis Ketty…

Mosolygott, és hunyoritott a szemével. Elza ránézett, hirtelen:

– Azt hiszi? – mondta.

– Azt.

– Hát én nem hiszem.

Azzal sarkon fordult, és érezte, hogy nagyon haragos. Attól is elment a kedve, hogy folytassa az Arturral való kaczérkodást. Benn aztán elmosolyodott, mert látta, hogy a kis Manczi folyton hátrapillant egy kép elől nézve, hogy nem beszél-e ő valami bizalmas dolgot Arturral. De ez a mosoly csak egy pillanatig tartott. Nyomban aztán hozzájuk jött Ketty Miklóssal.

– Nini, Elza! Kezét csókolom.

A lány ugy tett, mintha most látná csak meg Miklóst:

– Nini, Miklós! Hát maga itt van? Nem is láttam.

– Pedig már itt vagyok egy órája…

A mamák elől végeztek a képekkel. Manczi mamája borzasztó jól mulatott egy nagyon zöld tájképen, és Brandtné ugy találta, hogy neki is illik vele csufolni a festőt. Már mentek kifelé, hisz csak éppen az kell, hogy az ember azt mondhassa: «láttam az szecessziót». A többieket maguk elé küldték, s ugy vonultak ki, hangosan, alaposan végignézve a szembejövőket.

A kapunál elváltak. Artur Mancziékkal kifelé ment, a ligetbe, Elzáék pedig hazafelé indultak, a mama félénken, s folyton Elzára pillantva bár, de mégis meghivta ebédre Vermest.

Miklós az utczán egy pillanatra egyedül maradt Elzával. Hozzáhajolt és egyszerüen mondta:

– Miért mondja maga nekem, hogy «nini, maga itt van?» – amikor előzőleg öt perczig szemmel tartott?

– Szemmel tartottam? – mondta közönyösen Elza – nem is tudom…

Ketty hátul kiáltott:

– Mister Gál! Nem lehet megszökni! Amig be nem végeztük a vitát, maradjon velem!…

A fiunak ez a kiállitás kellemetlenül esett. Zavartan mondta:

– Összekaptunk egy képen, megyek, igazat adok annak a kis fruskának, mert még megver.

Mosolygott is. De Elza arcza komoly maradt, talán fanyar is lett egy kicsit, amikor nyugodtan, halkan, alig észrevehető vállvonással mondta:

– Óh, csak tessék.