XX.

Igen lassan, a természetes uton-módon mégis csak beszivárgott az Elza magányába a világ. Elébb két-három látogató véletlenül ugyanabban az időben kereste föl, aztán ő is elment egyikhez-másikhoz. Végül már a sok vissza nem adott látogatás a kötelességszerü meghivásokkal együtt zsurrá nőtte ki magát. Elkezdődtek a csütörtökök, ott, ahol lánykorában elhagyta őket. Most már ő is nyilvánosan élt, mint a többi asszony, talán nem zárkozott el eléggé ahhoz, hogy ne ömöljék be az életébe egy-egy gyöngébb ponton a nyilvánosság, meg aztán meggondolta, hogy utóvégre is nem lehet remete életet élni.

A kis Manczit nagyon szerette. Az ő sorsával behatóan foglalkozott, szerette volna, hogy neki is része legyen, a gyerek egykor eljövendő boldogságában. Sokszor hivta magához, beszélt vele az ő Arturjáról, akiről csak nem akart lemondani, a gyerek makacsságával. Egyszer eljött és egy aforizmával lepte meg az asszonyt.

– Elza – mondta – ugy-e az ember sohse lesz az első szerelmének a felesége?

– Minden szerelem első és egyetlen – mondta az asszony – de van egy, amely elsőbb és egyetlenebb valamennyinél…

– Igen – mondta rá csak ugy szokásból a kis lány.

Szerette volna figyelemmel kisérni a kis lány olvasmányait, de eszébe jutott, hogy igy a mama jogaiba ütközik. Akkor hirtelen arra gondolt, hogy ha majd neki lánya lesz, azt egészen másképp fogja nevelni. Annak nőül kell menni az első szerelméhez, az naiv lesz, szigoruan tartott gyerek, nem fog időnek előtte asszonyok közé járni és regényt olvasni. Ennél a pontnál viszont Kettyre gondolt, s most már megsajnálta, hogy összeharagudott az aczélkisasszonynyal. Ugy érezte, hogy ők nemsokára kifognak békülni. Tartozik ezzel – gondolta – egy lánynak, aki elvett tőle egy férfit, hogy annál teljesebben visszaadhassa.

Egy napon aztán megjelent nála Artur. Artur nagy hive volt annak a rendszernek, amelyet a pesti fiatalemberek akkoriban szerettek «betáblázási» rendszernek hivni. A flirtek alkalmával ugyanis vagy szóbelileg, vagy hallgatag beleegyezéssel abban állapodtak meg a szerelmes ifju párok, hogy ha a lány asszony lesz, a fiatalembernek megadja az egykori szerelmes jogait. Ez legtöbbször sokkal ártatlanabbul volt elmondva, mint ahogy hangzik. A legeslegtöbbje nem is gondolt erre, amikor asszony lett, és volt sok, aki nevetett is rajta. Egy-kettő, a nagyon rosszul férjhezmentek és a nagyon szerelmesek közül való megtartotta.

Egy napon szóval megjelent Artur, arra számitva, hogy betáblázott jogait érvényesiteni fogja. A férj nem volt otthon.

– Vermessel akart beszélni? – kérdezte az asszony.

Artur nyugodtan hazudta:

– Igen.

Aztán elkezdődött a rendes párbeszéd:

– Mint régi barátjának, megenged egy kérdést…

– Halljuk…

– Boldog maga, Elza?

A rendes mosoly, a szokott csodálkozó pillantás:

– Micsoda kérdés! Persze, hogy boldog vagyok…

– Az ura jól viseli magát…

– Mintaférj!

– Szerelmes, persze.

– Úgy szeretjük egymást, mint a galambok.

– A multak feledve…

Itt egy kicsit elhallgattak. Itt kezdődött az Artur manővere. Kissé brüszk módon ugyan, de még mindig nem elég szemtelenül. Elzának akaratlanul is eszébe jutott az az este, amikor Arturral az Andrássy-uton ment hazafelé a nagy társaság előtt, a fagyos aszfalton csúszkálva. Akkor haragudott rá, elkeseredett a fiatalság ellen, most komikus figurának találta ezt az alantas észjárásu urat.

– A multak, a multak – sóhajtott Artur, mire Elza ugyancsak sóhajtva vágta oda:

– Nem voltak oly szépek, mint a jelen…

Ez világos beszéd volt. Artur még egy gyönge kisérletet tett:

– És a jövő? Ugyan milyen lesz?

– Szép. Az mindennél szebb lesz. Boldogság, nyugalom, család…

– Néhány udvarló…

– Az is, de csak ugy messziről. Ugy staffázsnak a szalonban… Iratkozzék föl maga is…

Itt igazán nem lehetett semmit se csinálni. El is ment Artur, az asszonynak pedig jól esett, hogy ily vidáman tudott vele beszélni. Érezte, hogy sok mindent hazudott össze-vissza, de azt vélte, hogy eléggé valószinü dolgokat mondott.

Azt lehetne gondolni, hogy a Gál Miklós esküvőjét teljes nyugalommal olvasta az ujságban. Akkor se volt izgatott, amikor hallotta, hogy falura ment az ifju pár, hogy senkise zavarja a boldogságukat. Csak amikor visszatértek a fővárosba és azonnal belevegyültek a társaséletbe, kezdett nyugtalankodni. Sejtelmesen érezte, hogy egyre közeledik a kettős bün pillanata. Tudta, hogy minden nappal közelebb jut ahhoz a pillanathoz, amikor először követ el törést a szokások és a törvények ellen. Azt is tudta, hogy ettől, a pillanattól még sok idő választja el, de már bizonyos volt a felől, hogy a pillanat egyszer csak el fog érkezni. Mint ahogy elérkezett másoknál, és el fog érkezni ismét másoknál, akik küzdenek, nyomorognak, vivnak önmagukkal, belébetegszenek a habozásba és a kétségbe, de végül mégis csak bünbe esnek.

Érezte, hogy gyöngül. Ismét jobban kezdett foglalkozni a férjével, nem azért, mintha ki akarta volna ölni lelkéből az ő egyetlen szerelmes gondolatát, hanem hogy mind messzebbre tolja a jövőbe azt a pillanatot.

Az utczán menet egy verőfényes őszi délután találkozott Kettyvel. Ugy jöttek szembe, hogy lehetetlen volt meg nem látniok egymást. Ketty már messziről mosolygott rá, s hogy hozzáért, nyiltan, becsületesen a kezét nyujtotta feléje. Elza is mosolygott, megszoritotta a másik asszony kezét s aztán együtt sétáltak egy darabon. Ketty nyugodt volt, mert ugy gondolkozott, hogy most már ugyis rendben van minden és izléstelenség haragot tartani két asszonynak, amiért egyszer az egymás utjaiba botlottak. Most mint a ketten a maguk ösvényén járnak – vélte – miért ne lehetnének jó barátok? Elza pedig egészen egyszerüen azért volt nyugodt, mert biztos volt a maga dolgában.

És sétáltak egymás mellett, mosolyogva, közömbös dolgokról beszélgetve, mint két asszony, aki igazán jó barátságban van egymással, mintha nem is oly kötelék kötné őket egymáshoz, amelynél irtóztatóbbat nem is ismer a társadalmi morál. Nem látszott rajtuk, hogy mivel tartoznak még egymásnak. Csak amikor elváltak, s mindenik a maga utján sietett hazafelé, a férjéhez, villant föl valami a lelkük legmélyén, régi tartozások emléke, elveszett érzések föltámadása, az egyikben a káröröm és asszonyi büszkeség szinezetével, a másikban sejtelmes, halvány, a messze jövőben születendő gyanu képében.