XIII.

Mindenki azt hitte, hogy a tél nagyon enyhe s hogy még visszajön a hó. De nem jött. Hanem igazán érezni lehetett a tavaszt, hogy közeledik, már előre küldte a városban jellegzetes illatu lehelletét. A korcsolyázásról pesze szó se lehetett s hogy a drága bérletjegyek tulajdonosai mégis részesüljenek valamicske kárpótlásban, a korcsolyapálya mellett a katonazene hangjainál diszes korzó volt. Vagyis kivitték a toaletteket s megbetegedtek az előkelő hölgyek és urak, részint az irigységtől, részint a meghülés következtében.

Elza is bosszankodva tért haza a korzóról az anyjával. Ma nem volt sikere. Artur csak éppen udvariasságból csatlakozott hozzá, ime, már ez a semmi sem törődik vele. Az ismerős huszárönkéntes épp öt perczig sétált velük. Vermes nem volt ott, pedig most milyen jól esett volna, ha van valaki, aki folyton velük sétál. Szégyelte magának bevallani, de első dolga az volt, hogy körülnézzen, látja-e Kettyt vagy Miklóst. De egyik se volt ott. Igy hát elég korán mentek haza. Az uton a mama megszólalt:

– Mi van Gállal? Már száz éve nem volt nálunk.

Elza vállat vont:

– Azt hiszem, elutazott, – hazudta.

Csak a formán gondolkozott még, amelyben anyjának tudtára adja, hogy nem lesz a dologból semmi. Szégyelte nagyon az egészet mindenki előtt. De a minapi esti jelenet oly mélyen bántotta meg, hogy békés elintézésre gondolnia se lehetett. Azt teljes bizonyossággal tudta, hogy Miklós beleszeretett az aczélkisasszonyba. Annyira okos és finomérzékü lélek volt, hogy már az első napon tisztában volt mindennel. Siettetni nem akarta a dolog természetes fejlődését, az a jelenet pedig teljesen kapóra jött, hogy hirtelen elvágjon mindent, ami elvágandó, s egybeforraszsza mindazt, aminek egygyé kellett lennie.

Otthon bezárkózott a szobájába, és most először életében konstatálta, hogy komolyan boldogtalan. Ruhástul végigfeküdt az ágyán, és minden lélekzeténél fájt a lelke. Nagyon szerette azt a fiut, s most ugy érezte, még jobban szereti, de már vad érzéssel, amely tép, rombol, vakon. Csakhogy itt nem lehet erőszakoskodni, mert csak egyetlen hibás lépés kell, hogy nevetségessé váljék az ember.

Csöngettek. A kis Manczi jött.

Ez hirtelen valami csekélyke jókedvet csöpögtetett belé. Jól esett neki, hogy most körülbelül egyformán érez ezzel az álom-királykisasszonynyal. Hirtelen föl is villant benne a gondolat, hogy kifaggatja. Rá kell ijeszteni – gondolta – igy a legbiztosabb.

– Manczi – mondta neki – én magának jó barátja vagyok.

– Óh, igen.

– Hát akkor vallja be nekem, hogy sze-szerelmes. Ugyis tudom…

A kis lány ez ellen a támadás ellen nem tudott védekezni. Hebegett valamit:

– Én… hát…

– No vallja be. Arturba szerelmes.

Mit tehetett, az asztalra hajtotta szőke fejét a gyerek, és felelt:

– Igen…

– És Artur?

– Azt mondta, hogy szeret. De mindig megmagyarázza, hogy ugy szeret, ahogy például a nagymamáját szereti. Igy csufol.

– Várjon csak, Manczika. Két év mulva maga nagy lány lesz, akkor majd a térdén fog maga elé csuszni az a rossz fiu.

– Óh, két év…

– Nem sok idő.

– Dehogy nem. Vagy talán nem is sok, de nagyon soká tart. Vagy legyen egészen kicsi az ember, vagy legyen nagy. De igy… Senki se érti meg az embert…

Hallgattak mind a ketten. A kis Manczi, aki mindenről kitünően volt értesülve, tudta, hogy Miklós már másképpen érez. Talán ezért volt ő is oly bizalmas Elzával szemben. Aztán a nagy lányra nézett és a kezébe vette az aszalt szilvát, amely az asztalon szomorkodott, egymagán.

– Most én kérdezek magától valamit, Elza.

A Brandt-lány elmosolyodott. Aztán belátta, hogy igazán érdemes evvel az okos gyerekkel beszélni. Ez vele egysorsu, értelmes és szereti. Meg aztán ez a legártatlanabb mind között.

– Mit akar kérdezni?

A gyerek igen komoly arczczal szólat meg:

– Boldog maga, Elza?

Talán komikus volt, de annyi volt benne a báj és a meleg szeretet, hogy érdemes volt erre felelni:

– Nem, fiacskám.

– Ugy-e, a Gál Miklós miatt?

– A miatt. Én is ugy vagyok, mint maga, csakhogy… nagyban. Tudja?

– Tudom.

– Engem se szeret az, akit… én szeretek.

A kis lány nagyon bizott abban a két esztendőben, ugy, hogy ez a kijelentés rosszul esett neki. Izgatott lett:

– Hát maga azt hiszi, hogy Artur engem egy csöppet se szeret?

– Dehogy hiszem, fiam. Hanem mernék egy csomag Kuglerbe fogadni, hogy maga mégis máshoz megy feleségül…

A kis lány hirtelen közbevágott:

– És maga?

Elza nem is gondolkozott a feleleten. Sóhajtott:

– Én is.

Csönd lett. Most hirtelen Vermesre gondoltak mind a ketten, s oly biztosan megérezték, hogy egy volt a gondolatuk, hogy a kis lány csak ránézett a nagyra, mondván:

– Ahhoz?

Amire Elza a kétségbeesés léhaságával, vállat vonva mondta:

– Ahhoz. Ikszhez. Vagy talán Ipszilonhoz…

Kissé kellemetlen volt, hogy a másik szobából tisztán behallatszott a mama meg a papa veszekedése. Kártyáról volt szó.

Manczi egy magot tett a hamutartóba.

– Mi az? – kérdezte Elza.

– Jesszus, – ijedezett a szőke gyerek – észre se vettem… Egy aszalt szilva volt itt…

– Megette?

– Meg.