XVIII.

Tehát bejárták Olaszországot, mint a többi fiatal házaspár. Egyikük se volt még Párisban, hát oda is ellátogattak egy hónapra. A szezonnak már vége volt, csukva voltak a szinházak, de azért ők jártak, bódultan a sok gazdagságtól, a nagyságtól. A nyár közepén aztán tengeri fürdőre mentek, onnan kerültek vissza szeptemberre. Az ősz olyan enyhe volt, oly szép, oly meleg, hogy még nagyon korán lett volna a városban lakni. Vermes ajánlatára elhatározták, hogy egy hónapot a Svábhegyen töltenek. Elza – ugyan ki hitte volna róla ezt? – kezdett engedelmes, simulékony feleség lenni. A férjének csak ajánlania kellett valamit, ő azonnal beleegyezett. Mintha álomban élt volna, ugy járt Vermes oldalán, nem érdeklődve a dolgok iránt, el-elgondolkozva néha. Csak egytől félt borzasztóan, az egyedülléttől. Ugy ragaszkodott Vermeshez, mint a csöpp gyerek az anyjához. Ha a férj csupa gyöngédségből azt találta mondani ebéd után, hogy elolvassa a lapokat a kávéházban, szinte ijedten ölelte át, hogy ne hagyja egyedül. Tudta, hogy kivel áll szemközt az ő szivének világa, ha egyedül marad. Abban bizakodott, hogy idővel felejteni fog, megszokja ezt a férfit, s olyan átlagos boldogság lesz az osztályrésze, mint a többi tisztességes asszonyoké, akik igen jól érzik magukat férjük mellett, habár mást szerettek egykoron. De most még nem érezte magát elég erősnek s ezért ragaszkodott majdnem görcsösen ahhoz, hogy Vermes örökkön vele legyen.

A Svábhegyre mentek lakni napfényes lombhervadáskor, szeptemberben. Vermesnek most már igazán az irodája után kellett nézni, s igy abban egyeztek meg, hogy ebédután bemegy Pestre s a hétórai fogaskereküvel érkezik vissza. Az asszony pedig elhatározta magában, hogy amig a férje Pesten lesz, nagy sétákat tesz. Hallott valamit arról, hogy a sportok, a test nagy, egészséges mozgásai elölik az emberben a szentimentális hajlamokat, a beteges vágyakat, az emlékek szomoru árnyait. Ugy kapkodott minden segitség után, hogy – nevetséges – még ezt is meg akarta próbálni. Az első napon, hogy férjét elkisérte a kis pályaudvarhoz, a meleg délutáni napsugár elkábitotta. Álmos lett. A tervezett séta félbe is maradt, Elza hazament a villaba, lefeküdt aludni, s még akkor is aludt, mikor a férje hét órakor pontosan megérkezett, s a helyzetnek megfelelő módon egy csókkal ébresztette föl. A következő napon nem engedte, hogy elnyomja az álom. Nekiindult a sétának, de nem érezte jól magát. A nap nagyon melegen sütött, aranyos hévvel izzott a közeli falvak felé vezető fehér utakon, szinte elszikkadt minden ebben a forró nyárutóban. A villák ablaktáblai be voltak csukva ilyenkor, a Lipótváros egész nyári expoziturája aludt, kényelmesen, jóllakva, lustán. Megint csak visszatért, ezuttal olvasott.

Két-három napig tartott ez még igy. Akkor azt hitte, hogy ez nem mehet tovább. Már czélzásokat kezdett tenni arra, hogy be kellene költözni a városba, amikor egyszer Vermes azt mondta, hogy ez éjjel nem jöhet ki, valami ülésen kell résztvennie, amely éjfélig is eltarthat. Elza nem akart beleegyezni:

– Maradjon nálam…

– Bár maradhatnék, édes! De nem lehet. Az az ostoba gyülés eltart éjfélig is…

Ezuttal nagyon megijedt az asszony. Ez lenne az első éjszaka, – gondolta – amelyet egyedül tölt el a nagy lakásban. Félelme oly nagy volt, hogy minden önérzetét félretéve, hizelegni kezdett az urának:

– Édes Misi… ne hagyja egyedül a maga kis feleségét…

Vermes majdnem dühbe jött, hogy épp ma van az az ostoba ülés.

– Mit csináljak, fiam…

Most már kétségbeesetten kérte az asszony. A nyakába csimpajkodott, csókolta a száját, a szemét. Nem akarta elengedni a karjai közül. Vermes egyre mondta:

– Muszáj édes, muszáj…

Odaadta volna talán ebben a perczben mindenét Elza, ha ez a közönséges, semmi ember az asztalra csap egyet nagy vigan, és elkurjantja magát, hogy vigye ördög a gyülést, ő itthon marad. De Vermes e helyett a tarkóját vakarta, bosszankodva:

– Vigye el őket az ördög…

Semmi, de semmi nem használt. Az ügyvéd elment, Elza látta, amint beszállt a fogaskerekübe. A konduktor trombitált, a szelid kis masina néhányat szusszantott és megindult dohogva, kattogva lefelé. Elza ugy nézett utána, mintha igazi vonat lett volna, amely a világ másik végére visz valakit, akit ő a legjobban szeret. Pedig csak egy kis masináról volt szó, amely szeliden gördül le a pirosló bokrok, gyümölcsös őszibaraczkfák között, egy kis masináról, amely folyton pöröl, dorombol, szuszog, zsémbeskedik, gyorsabban szeretne menni, de azért mindig késik, rohanni szeretne, de csak döczögnie szabad, egy rab oroszlánról, hogy szépen fejezzük ki magunkat, amely pusztán szeretne száguldani nagy vonatokkal, s most mégis le-föl döczög egy csomó élczes börziánerrel.

Elza hazament, olvasni kezdett. Belemélyedt egy könyvbe, de alkonyatra abbahagyta. Látogatásokat még eddig nem tett, nem akarta ma kezdeni. Kiment tehát, hogy vacsora előtt szétnézzen az ugynevezett korzón, ahol hat-hét óra között férjeiket várják az asszonyok. Itt egy kicsit bosszankodott. Fölháboritotta az, hogy a hölgyek francziául meg angolul beszélnek, pedig magyarul se tudnak. Rossz francziasággal tett megjegyzések mellett ugy nézik végig az asszonyokat, mintha szabászati szempontból le akarnák őket vetkőztetni.

Hazament, otthon vacsorázott, egyedül, már fél nyolczkor. Akkor elgondolta, hogy tizenkettő előtt ugy se tud lefeküdni, s most még négy órát kell valamiképpen agyonütni. Egyet gondolt s fél kilenczkor már lefeküdt, aludni küldte a cselédet is. A hold besütött az ablakon, s most jól érezte magát kissé Elza. Nem feszélyezte semmi, be se takarózott, ugy feküdt a széles nagy ágyon, szemét lehunyva, elgondolkozva. A nagy csöndben egészen odáig elhangzott a nagy vendéglőben játszó czigánybanda brümmögése. Vig operettnótákat játszottak, s igy derültebb lett a hangulat, valami jóleső, kedves érzés járta át Elza lelkét.

Szinte haragudott magára, hogy annyira félt az egyedülléttől. És akkor eszébe jutott, hogy mily nagyon marasztalta a férjét és a lelke mélyén elszégyelte magát. Nem azért, mert illetlennek, vagy talán érzéki jellegünek tartotta volna azt a csókos, öleléses marasztalást, a szempillantásokat, amelyek üdvöt igérnek, hanem azért, mert oly mélyre sülyedt, hogy erre az emberre ennyire rászorult. Ez most már bosszantotta is. Helyrehozza a hibát holnap – gondolta – duzzogni fog, hogy az az ember ugy megalázkodjék előtte, mint egy kutya.

Fölült az ágyán, oly izgatott lett arra a gondolatra, hogy megalázta magát. Ebben a pillanatban érezte, hogy mily nagy hatalom ő a férjével szemben s mily nagy előnye neki az, hogy nem szerelmes abba az emberbe. És hirtelen – itt van, amitől félt – Miklósra gondolt. Szerette volna kiverni a fejéből ezt a képet, de ugy járt, mint a középkori alkimista, akinek azt mondták, hogy ugy lesz arany a keverékből, ha nem gondol a gönczöl szekerére. Minél inkább kergette magától, annál nagyobb erővel tolakodott a lelkébe, annál nagyobb tért szoritott magának ott a Miklós képe.

Magára kapkodta a ruháját. Most már majdnem egészen világos volt künn, ugy ragyogott a hold. Mint valami hosszu, egyenletes ezüstsáv vonult a villa ablakai alatt az ut Budakeszi felé. Kiment a kertbe. De ott meg nem érezte magát eléggé egyedül. Nagy térségek kellettek a lelkének, szerette volna szélnek ereszteni a haját és rohanni, futni, amig csak össze nem esik. Majd valamicskével nyugodtabb lett és elhatározta, hogy az egész éjszakát átvirrasztja. Előbb elsétál egy kicsit, kifelé, a fényes, holdas éjszakába.

El is indult az uton. Az őszi éjszaka bánatos sóhajtásai rebbentek feléje a kertekből. Az uton néhol valóságos szőnyeg volt lehullott levelekből. Messze, ahol ki lehetett látni a hegyekre, ezüstös ködpára uszott a csucsok fölött.

Egy padra ült, a Normafánál. Alatta mélységesen hallgattak a völgyek. Erdők, hegycsucsok hatalmas árnyékai feketén vágódtak az ezüstös kékbe, s hogy lassankint hozzászokott a nagy csöndességhez, kezdte magát nyugodtabban érezni. Majd elnézett a város felé. Tulnan, a hegyek mögött volt a város. Meg lehetett egyszeribe találni, hogy merre van, mert arra világosabb volt az ég. Világosabb köd ült felette, s egy hajlással a Dunasoron égő lámpák hosszu fényvonala is kivillant. Valami igen csöndes, egyetlen zugás hallatszott el ide. Inkább muzsika volt az már, mire ideért.

Az asszonynak könnyes lett a szeme. Ebben a pillanatban, itt, a hegyek között érezte meg nagyon a maga nyomoruságát. Érezte, hogy nem szabad Miklós képét távoltartania magától, mert akkor az egyetlen menedéket is elzárta bujdosó lelke elől. Hova meneküljön, hol igyék édes-bánatos emlékek forrásából, mire gondoljon ilyen csodálatos nagy csöndbe boruló őszi éjszakákon? Most már örült, hogy egyedül maradt. Mint valami vakácziós iskolásgyerek, kalandokra gondolt. Arra gondolt, hogy most mindjárt elmegy, itt átvág a kis erdőn és fölkeresi azt a kis házikót, ahol egykor a szilvát kapta emlékül, ahol a buvócskát játszották…

Már ment is. Összekapta a ruháját, hogy a gaz meg ne tépje, nekivágott a kis erdőnek, amelynek hiányos lombozatán nagy foltokban ragyogott be a holdfényes ég. A szive dobogott, az arczában érezte mind a vérét. Ebben a pillanatban mindent megbocsátott Miklósnak. Megbocsátotta neki, hogy mást szeret, megbocsátotta neki azt, hogy kijátszotta, mert hisz ő most a multjához rohant vissza, a szerelmes gyerekkorához, annyi édes fájdalommal a szivében, a mennyi csak egy ilyen őszi gondolat nyomán fakadhat.

Evoé! A nászéjszakájára ment! Lopva, titokban, hervadó virágokon, éjfélkor. Nem volt még senkinek ilyen nászéjszakája… Ahogy kiért a mezőre, majd a földek közé, ugy rohant előre, mint a mese szerelmes királylányai. Még a régi társaságban hozzászokván önmagának stilizálásához, kibontotta a haját, a szélnek eresztve, ugy szaladt. Elérkezett a vasuti sinekhez, amelyek ugy ragyogtak a holdban, mintha ezüstből volnának. Itt nem messze kellett állania a kis őrháznak, a szilvafákkal.

Evoé! Meglátta a házikót. Fáradt volt, lihegett, de a házikó láttára még gyorsabban rohant. Aztán, hogy odaért, leesett a gyepre, fáradtságból is, meg szándékosan is, nyomoruságtól és boldogságtól egyaránt. És akkor a szivére szoritotta a kezét, ahogy ott feküdt a földön, a szemét lecsukta és sirni kezdett. Ugy tele volt érzéssel, hogy nem volt tekintettel semmire se. A sirása mind görcsösebb lett, zokogássá ment át, rázta a mellét. Siró kiáltása fölverte a földek csöndjét, a közeli ligetek sürü álmát. Ember – szerencsére – nem mutatkozott. A hold tisztán, nyugodtan világitott az égbolton, hüs szellő kelt az erdők felől. Akkor fölemelkedett a fiatal asszony és nézte a házat, megkönnyebbülve, most már édesen bizsergő fájdalommal. Rámeresztette szemét a fára, amely alatt először csókolták meg szerelmesen. És akkor érezte, hogy az ő lelke örökkön-örökké azé, aki itt megcsókolta. Az a gyerekcsók most is átjárta egész testét, hogy megreszketett belé. Most boldog volt.

– Édes, édes… mondta nagyon halkan, csöndesen, mintha valakivel beszélne. Aztán elgondolkozott, majd ujra gyerekesen siránkozó hangon, teli fájdalmas boldogsággal, marczangoló gyönyörüséggel suttogta az éjszakába:

– Édes…

Valami igen unalmas beszéd volt azon a gyülésen, de meg kellett hallgatni, tiszteletből az illető iránt. Vermes hátradőlt a székében és kéjes boldogság járta át a viszontlátás gondolatára. Majd elképzelte, hogy az ő szép felesége most egyedül van a Svábhegyen, ott fekszik a széles, nagy ágyon, a párnák közül kivillan hófehér válla, telt nyakát nagy fonatokban veri vöröscsillámu barna haja. Még arra is gondolt, hogy talán nem alszik nyugodtan az asszony és haragszik, amiért egyedül maradt. Erre a gondolatra elmosolyodott és a gyülés végeztével boldogan tért nyugodni pesti lakására, elgondolva, hogy ime, ő elérte czélját, boldog, nyugodt, van pénze, jól érzi magát, és utóvégre is ez az egy napi távollét olyan, mint a bőjt, az ember jobb étvágygyal eszik utána. Erre rögtön el is aludt, mert ugyan honnan tudta volna ő, hogy a feleségének most van a nászéjszakája, messze valahol a hegyek éjjelében, egy hervadó liget mellett, kopár tarlókon, ahol most ölelkezik a multjával, az ő életének egyetlen tartalmával…