XII.

Miklós a Váczi-köruton ment hazafelé. Fölnézett valami társaságba, de nem érezte magát jól, hát amugy angolosan eltünt. Körülbelül azon a ponton volt, hogy egy kis esti sétára határozza el magát, amikor egyszerre maga mellett találta Kettyt. Kissé meglepődött, hogy ez a fiatal lány hat órakor egyedül siet az utczán. Utóvégre is télen hat órakor már késő este van.

– Ne is bámuljon, mister Gál, csak jöjjön – mondta Ketty gyerekesen aggódó hangon. – Csak jöjjön, majd elmondom az uton. Addig is kisérjen haza, tegye meg nekem ezt a szivességet…

Miklós mosolygva egyezett bele a szivességbe.

– Képzelje csak, mi történt velem – szólt Ketty, kissé lihegve a nagy sietéstől – elmentem délután fél négy órakor bevásárolni, utközben fölnéztem egy barátnőmhöz, lett fél öt, aztán akkor jutott eszembe, hogy megfeledkeztem a bácsi születésnapjáról. Vissza kellett menni a városba s mire megalkudtam erre az ekrazé-szivartárczára, már ilyen késő lett. Ugy-e van legalább is fél hat?

– Hat óra mult.

– Jesszusom! Siessünk… hogy’ kikapok én otthon!

A fiunak kellemetlen volt az eset. Nem szerette volna, ha meglátják az aczélkisasszonynyal, de meg el se akart válni tőle. Ketty csak egy pillantást vetett az arczára, s mindjárt megjegyezte:

– Ugy-e nem örül most, hogy velem kell jönnie…

– Óh…

– Én tudom, ne is mondja! De hát mit csináljak? Ha egyedül érkezem haza, ugy összeszidnak, hogy két éjszaka sirok utána… Csak menjünk itt az Andrássy-uton. Azt hiszem, semmi titkolni valónk sincsen…

Itt elhallgatott. S ahogy hallgatagon mentek egymás mellett, egyszerre mind a kettő ugyanarra a dologra gondolt. Arra a kis botrányra emlékeztek, amelyben Elzának volt része, mert meglátták Miklóssal a ligetben. Sokáig suttogtak erről a bazilika mögött, de aztán bele kellett nyugodniok, amikor az a hir járta, hogy a fiatal Gál elveszi a Brandt-lányt. És amikor gondolatban odaértek, hogy a fiatal Gál elveszi a Brandt-lányt, kissé meghökkentek mind a ketten. Az aczélkisasszonynak most először életében tolakodott lelkébe furcsa szinezettel ez a kérdés:

– Hát csakugyan elveszi a fiatal Gál a Brandt lányt?

Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy ő nem tanácsolná a fiatal Gálnak ezt a házasságot. Valami haragféle is csirázott benne Elza iránt. – De már sokáig mentek hallgatagon egymás mellett, mondani kellett valamit. Az aczélkisasszony egész nyiltan megkérdezte:

– Lesz valami abból a házasságból?

Miklós tudta, hogy miről van szó, de azért megkérdezte:

– Milyen házasságból?

– A magukéból. A magáéból, meg a miss Elzáéból.

Kipirult Ketty ebbe a kérdésbe. Most már fölemelt fővel, biztosan haladt a fiu mellett. Talán érezte azt a különbséget, amely közte és ennek a fiunak a leendő menyasszonya között van. Bánta is ő, ha tapintatlan, bánta is ő, ha kellemetlenül esik Miklósnak az ilyen kérdés ő kimondta. Nem volt annyira raffinált, hogy a látszatokból és a nüánszokból éljen, mint Elza és a hozzá hasonló lányok. Ő csak az állitó mondatokat ismerte, meg a tetteket. Ő nem volt ebbe a társadalomba való.

– Nos, hát lesz belőle valami?

Átragadt Miklósra is ez a szókimondás. Ami Kettynél született nyiltság és őszinteség volt, az nála most lázként nyilatkozott. Mint vannak emberek, akik, ha becsipnek, szellemesek és ötletesek, de csak akkor.

– Ha azt akarja, hogy őszinte legyek…

– Azt akarom.

– … akkor nem tudom, hogy mikor lesz belőle valami.

Most már a szerelem beszélt az amerikai kisasszonyból, az öntudatlan, gyerekes, halálos első szerelem:

– Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem azt, hogy egyáltalán lesz-e belőle valami?

– Hát azt se tudom.

Ez nagy diadal volt. Ahhoz talán fiatal lánynak kellene lenni, hogy az ember ezt a hatalmas diadalt méltányolhassa. A kis Kettynek egész testén végigreszketett a győzelmes szerelem, a természetes érzés, mint ahogy a finom aczélpengén tiszta rezgéssel, nemesen csöndül föl a hang, ha megütik. Lázas nem volt, de boldognak érezte magát. Öntudatlanúl is közelebb huzódott a fiuhoz. Az szomoru lett, hogy igy egy kicsit elárulta ingadozását, de aztán férfiasan bevallotta magának, hogy mégis csak jobb az, ha az ember nem hazudozik. Egészen más levegőt szivott e mellett a teremtés mellett, aki szinte hipnotikus erővel szuggerálta bele az őszinteséget. Az a tudat, hogy vonzódik az aczélkisasszonyhoz, nem töltötte el szégyennel, hanem valami jóleső nyugodtsággal. Ez a dolog tiszta volt, világos.

Most már tudatos némasággal mentek egymás mellett. Érezték, hogy nagyon eltörpül lelkükben Elza alakja. Ketty, aki nagyon szerette a Brandt-lányt, elcsodálkozott azon, hogy most ilyen hidegen tudja élvezni azt, hogy elvette tőle Gál Miklóst.

Már közel jártak a Ketty nagybátyjának házához. Előre tudták mind a ketten, hogy ma fönn a kései hazajövetel megmagyarázása után kezet fognak szoritani és egymásra néznek. Érezték, hogy ez a kézfogás nagy boldogság lesz, s hogy annak a pillantásnak a nyomán megreszketnek az egymás szemétől. És Miklós lopva rápillantott a szerelmes aczélkisasszony nyilt, szép arczára. Érdekes; ez a lány nem hunyta le félig a szemét, mint a finom érzékü szerelmes pesti kisasszonyok. Az ő szeme ebben a nagy emberi pillanatban tágra nyilt, világosan égett. Az ajka mintha a kicsattanásig megtelt volna vérrel, de nem reszketett. Csak az orrczimpáján járt ki-be a rendesnél nagyobb reszketéssel, mélyebben a levegő. Nem inspirált szenvedélyt. Nem lehetett azt gondolni mellette, hogy: «no, ezzel élni három hónapig, aztán meghalni…» – mert ilyenek is vannak. Ő mellette azt lehetett érezni, hogy evvel egy egész életet kell végigélni és még aztán se halni meg. A legjellemzőbb érzés az volt, hogy az ő szerelmese a közös öregségre is boldogan tudott gondolni.

*

A téli este enyhén borult feléjök. Hó már rég nem esett, mintha bekukkant volna a világba egy két napra a tavasz, hogy lehet-e már jönni. Künn, a kertek közt szinte hiányzott az akácz mézes illata, hiányzottak a haldokló fehér virágok a gyalogjáróról.

Ez volt az az este, aminő minden ember életében van egy. Amely egy rövid negyedóra alatt multtá válik, talán azért, mert annyira tele van a mi lelkünkkel. Minden jelentéktelen nap, ha multtá lett, értékes a mi szivünk előtt. Ez a csodálatos, egyetlen nap rögtön becses multtá változik és bánatos örömmel borul a lelkünkre.

Ketty hirtelen megállott.

– Elza jön – mondta egyszerüen.

Mintha rajtakapták volna őket, ugy megijedtek.

– Szökjünk ebbe az utczába – mondta a fiu.

– Szökni…? Én…?

– Hát akkor menjünk vele szembe. Bátran.

Elza sietve jött befelé. Mellette tipegett a szobalány, nagykendőjébe burkolózva. Ugyanonnan jött, ahonnan aznap éjjel, amikor Miklóst meglátta a gázlámpa alatt, a hóban.

Zsúr…

Néhány lépésnyire voltak már tőle, amikor egy fogat robogott arra. Elza kinézett a kocsiut felé s volt remény, hogy igy elhalad mellettük, anélkül, hogy észrevenné őket. De a szobalány nagyot mosolygott és Ketty mellett megszólalt:

– Kezét csókolom, kisasszony.

Erre aztán mind összenéztek. Elza pillantása csak Kettyre meredt, mintha kérdezte volna: «Hát ez is?» Miklós nyugodtan állott, bizonyos óvatossággal egyforma távolságra mind a két lánytól. Tudta, hogy itt elkerülhetetlen a jelenet, s épp azért még azzal se akart pártállást foglalni, hogy az egyikhez közelebb van.

Ketty egészen nyugodtan, az ő rendes hangján szólalt meg:

– Jó estét, miss Elza! Hazafelé?

Elza halkan szólt:

– Igen, hazafelé… És maga? Egy kis séta, nem?

– Oh, nem. A városban rám alkonyodott. Aztán találkoztam Gál urral, megkértem, hogy kisérjen haza.

A Brandt-lány mosolygott, mintha mondaná: «tudom én már ezt!»

Kettyt bántotta a dolog. Bele is pirult abba a gondolatba, hogy ez mosolyogni mer rajta és kipattant belőle a kérdés, élesen:

– Miért mosolyog?

– Oh semmi… semmi…

Az aczélkisasszony közelebb ment hozzá:

– Az nem igaz, hogy semmi! Maga azért mosolyog, mert én mister Gállal megyek haza!

Már pityergőre állott a hangja:

– Maga azért mosolyog, én tudom. És ne mosolyogjon…

Majdnem sirt már. És most már mind a ketten érezték, hogy megindult köztük a küzdelem. Elza elkomolyodott s amikor látta, hogy Miklós akaratlanul is részvéttel néz a kis amerikai lányra, aki védtelenül áll itt kellő közepén a pesti pletykatársaságnak, fölvetette a fejét, daczosan.

– Hát azért mosolygok, igen, amiért gondolja! Érti? Most megmondtam.

Ketty sirni kezdett, s a földre ejtette a kis csomagjait, a gyerekes, tiszta ajándékokat, amelyeket a nagybátyjának vett, a kis erszényét, csakhogy könnyes szemét eltakarhassa. Összerándult a válla, nagyon keservesen sirt. Ugy átvillanhatott egyszerre egész lelki világán az, hogy őt, az apátlan, anyátlan gyereket, aki ideszakadt a világ másik végére, boldog volt, jól viselte magát, most ilyen rutul megtámadja egy bünös idegen, s általa a pletykatáviróval müködő egész társadalom.

Elza szemben állott vele, s most már sajnálta is a lányt. Ő – most látta csak világosan – Miklóst akarta megbántani. És ránézett a fiura. Az nagyon komolyan nézett maga elé, mintha valami igen fontos mondáson gondolkoznék. Majd, hogy egyebet nem tudott tenni, lehajolt, és szépen fölszedte a Ketty földre hullott kis csomagjait. Erre aztán halkan megszólalt Elza:

– A lovag.

Majd hátraszólt a szobaleányának:

– Menjünk.

Azzal tulzott előkelőséggel bólintott köszöntést Ketty és Miklós felé, s átment a másik oldalra, sietett hazafelé.

Miklós az aczélkisasszonyhoz fordult:

– Ketty…

Az csak zokogott, csöndesen, nagyon mélyről. A Gál-fiu megfogta a kezét, le akarta venni a szeme elől, de hiába. Körülnézett; szerencséjükre alig lézengett egy-két ember itt künn, a villák között. Akkor nagyon őszintén, olyan hangon, amelyen egy férj mond valami igen bizalmas dolgot a feleségének, a fülébe sugta:

– Elment már.

Ketty erre levette a kezét az arczáról. Szepegő kis szája megtartott valamit a siró karakterből, a szeme könnyes volt. A zsebkendője után nyult. Hogy a fiu igy meglátta, nem fojthatta magába ezt a szót:

– Édes…

Az aczélkisasszony ránézett, s oly nagyott sóhajtott, szaggatottan, hogy a vállai is megrándultak belé. Mintha ujra a lélek mély kutjába merült volna a könnyeket felhozó vödör.

– Menjünk haza – mondta Miklós – mert már nagyon késő lesz…

– Igy, kisirt szemmel?

Miklósnak eszébe jutott, hogy ha igy, kisirt szemmel megy haza Ketty, s elmondja, mi történt vele, még jobban fognak rá haragudni.

– Most már mindegy – mondta – ha egy félórával későbben is ér haza… Menjünk, sétáljunk egyet…

Elvette a csomagokat a lánytól, aki eddig nem bizta rá egyiket se.

– Tegye el a zsebkendőjét – szólt gyöngéden – vörösre dörzsöli a szemét…

Azzal megindultak ki a liget felé, a kis mütermes utczákon, a festők csöndes országán keresztül. Egy utczasarkon megállott Ketty. Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen itt találta Elzát, aki akkor megakart szökni Miklóssal. Akaratlanul is kitört belőle:

– Itt…

– Tudom – vágta el a szavát Miklós.

Aztán egymásra néztek. Az aczélkisasszony megálott.

– Mister Miklós – mondta – emlékszik, hogy én magát tegnapelőtt megbántottam?

– Engem?

– Igen, magát. Elzáéknál. Amikor megcsókolta… Amikor azt mondta, hogy olyan régen szereti… valami nagy időt mondott. Ha jól emlékszem, ezerkétszáz évet… hogy azóta szerelmes…

– Nos?

Komolyan, egyszerüen kérdezte a lány:

– Igaz volt az?

– Nem – mondta nagyon csöndesen Miklós – tegnapelőtt óta vagyok szerelmes.

És fölöttük mind, mind ragyogtak a csillagok, mint a Daudet provencei pásztora fölött, a hegyekre boruló nagy égen, a végtelen szerelem örök reszketésével.