III.

Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött panaszkodni az állomásfőnök olyan busan, mintha az övé lett volna az államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, amikor Pestről elindultak, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvü napról-napra. Látta, hogy az első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos. Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.

Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amugy lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni – érezte – nincs itt maradása. Kissé sirdogált is, ez jól esett neki. Aztán elcsöndesedett, csak ugy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy csöndességben ismét elérezte idáig a tüz bugó lihegését, messziről tüzes foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek. Figyelt, érezte, hogy a kohóban a forró vas mint rázza meg maga körül a földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, amely ott buzog, izzik. Figyelt, nagy csöndben.

Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Ugy rémlett előtte, mintha lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és amilyen óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…

Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, aki ugyanebben a házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem ugy fogadják, mint például a doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Ugy látszik, hogy egy másik szobába mentek át.

A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és ugy érezte mintha most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett, óvatósan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, amely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tüz. Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.

Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd megszakadt a szive, amikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott, gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatnia vagy elárulni mindent. Ahogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is kiáltott az a valaki:

– Hé! Ki az?

Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.

– Emma… kis Emma!

Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:

– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…

– Nem, nem.

Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sirt, és sirva hebegte:

– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.

Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte a nagy öntőmühelybe. Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashid mellé, a tető alá…

Ott beszélt a lány, hebegve:

– Sándor, édes Sándor… már igy mondom… én, én ugy is elmegyek holnap… azonnal!

– Mi az, édes…

– Az asszony – –

Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.

És jött a vas.

Nagy patakban, harsogó süvöltéssel, izzófehéren. Végigfolyt a formák közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas izzott, bőgött, a kohóban, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes sietséggel ennek a vakitó harsogó despotának.

– Az asszony… – sirta bele a bömbölésbe a leány.

Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről az izzó, füstölgő tüzpatakok felé és hangosan szólt:

– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…

Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb formák felé.

Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.

– Hát tudja, Sándor –?

Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Tudom – mondta.

A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak igy «tudja» az ember?

Akkor megint végighangzott az előbbi siró kiáltás. És kibugygyant a másik kohóból a vas, több, nagyobb, mint az előbbiből, ugy harsogva, hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás orditott bele rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, rengő bömböléssel, sisteregve, üvöltve vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép sivitott, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor bugott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.

Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és orditva beszélt:

– Nézze… kis Emma? Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat? Ide jövök én temetni minden csütörtökön…

A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva most a karját.

– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erdőbe, ennyi igazságba!

A süvöltés erőtlenebb lett.

– Itt belesirok ebbe a Leviathánba, látod, minden csütörtökön éjszaka. Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiu egy hónap mulva katonának megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember forog mellette.

A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a férfi, ugy beszélt:

– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordit? Ugat, mert kiszivtuk a földből. A föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja? Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem ellenfélnek az a vézna kutya, amikor ott lenn harsog, izzik, zeng az Isten?

Ugy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már, csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.

A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt, mély hangon mondta:

– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…

A pikkoló.

A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy, kerek asztala mellett és álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszu teremben alig ült négy-öt ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint akinek semmi dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki. Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy tüzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, ahogy zsibbadtan szürődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.

Olyan hideg vendéglő volt, aminőt ujabban sokat rendeztek be Pesten szinház utánra. Ahol csak tiz után kezdődik az élet. Az élet: törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros ernyővel.

Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány hangolni kezdett, s mialatt az első szinházi vendég ily nagy segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már ujból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli szinházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszu terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb, mély vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, amely csupa lárma, csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.

A pinczérek lázas munkával sietettek végig az asztalok előtt. Néhány ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő csapatok fölött.

A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhaju egészen kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel, lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér. Amikor az étlapot vizsgáló mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.

Az ajtótól számitva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak, négy» czímmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számitásuk szerint, valami nagy ur ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhaju pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy ur – talán gróf – a kis hosszuhajuval hozatta a nehéz franczia vörös bort.

A lány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya, nem is lány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, amit szeretőnek neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas, telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete kalap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni, egygyel-egygyel igen hosszu ideig is.

A pikkolóra nézett s aztán odahajolt a szőke selyemszakállu urhoz:

– Milyen hosszu haja van. Olyan, mint egy kis müvész.

A nagy ur rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetü, vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak ugy áradt ki belőle.

A pikkoló hozta a bort és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy rámosolygott, az ur meg se moczczant. A pikkolót egyszerü mozgásnak tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, amely a bort a franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.

Ugylátszik, haragudtak.

A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szépszakállu, rózsaszinbőrü arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott rá, harapdálta az ajkát s egyre ugy tett, mintha előtolakodó apró nevetéseket fojtana vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke urat, mert bosszantására még a pikkolót is felhasználta. Tulságosan udvarias is volt az ur iránt:

– Parancsol?

Elébe tolta a mustárt.

Majd fölvetette a fejét, kaczéran.

– Töltsön bort.

A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.

A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimitotta hullámos fekete haját, s a tizenhatéves fiuk elbizakodottságával állt meg hátul a tükör előtt, nyakkendő igazitás örve alatt. Tetszett neki a romantika: viszony egy ilyen nagyuri dámával, amint a regényekben olvasta. Jean és a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és szép nyulánk valaki, akinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a tetszés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha férfiháreme volna, is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a «szerelemből, egészen ingyen» ösztöne folytán.

Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki megkapta, amit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el: még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, – hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben volt.

A hosszuhaju pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, ugy, hogy a vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. Amikor éppen nem kellett italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, amint rejtett vonalakat, puha hullámokat keltett életre egy-egy mozdulata. Majd lakkczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, amelylyel egyik lábát a másikra tette.

Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, amint egy koczogtatástól fölriadva parancséért ugrott valahová.

– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, amelynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas hullámot, amely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után nyult a szép asszony.

A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a tizenhatéves fiut. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta csak ugy ontotta magából az izgalmat.

Valósággal megrázkódott, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte karjai közt érezte ezt a sok szép, lágy, forró formát, amely öntudatos gyöngédséggel simul a férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, ami csak egy tizenhat éves fiut heviteni tud.

A rózsaszinbőrü, selyemszakállu arisztokrata feszesen ült a helyén. Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő módon kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert tudta, hogy a dolog ugyse komoly. De a mód bántotta.

A leány pedig most egyre kaczérabb lett.

– Kedvem volna – mondta – azt a kis müvészt megcsókolni.

– Tessék! – mondta a szép ur.

– Ha magának annyi haja volna…

Erre már nem is szólt.

Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon halkan mondta:

– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiu ugy jönne utánam, mint valami kis kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sirna, könyörögne…

Hozzátette:

– Szegény pubi.

Aztán a barátjára nézett, s kissé megszeppent. Hopp, egy kicsit tulfeszitette a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:

– Édes. Kérjen bocsánatot.

Ekkor történt az, hogy a pikkoló, aki vad érdeklődéssel nézte a lány játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.

– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…

A császárszakállas főpinczér ugy sietett oda, ahogy csak a potroha megengedte:

– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg tette hozzá:

– Magam hozom el a bort, kérem…

Erre már a pikkoló is fölrezzent, kiszaladt a főpinczér után a konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt és németül káromkodott. Alig ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva!

– Csirkefogó! Kidoblak…

Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról. A pikkolónak a szemére omlott sürü fekete haja és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.

– Még bámulsz?

Megint ütötte. Ugy, ahogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal korukban ők is kaptak.

– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én neked. Te hosszuhaju majom!

A tüzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a könny és rángatózott az ajka. A főpinczér orditott:

– Vidd ki! Azonnal!

A szakácsné megszólalt:

– Hiszen sir! Nem látja? Igy nem mehet ki.

Mondta és körülnézett, meggyőződéssel mondva:

– Na ja!

De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a terembe. Szegény ment. Ugy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér főpinczér, frakkban, kissé kipirulva s reszkető ujjal igazitotta meg a nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a Nemzeti Szinházból, aki a csábitót épp az imént dobta ki, s akin az egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.

A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő arcza valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.

Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A lány is vidám volt, ugy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret, ingerlő bevezetés a nagyon bizalmas téte-á-tétehez.

A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Ugy tele volt a lelke keserüséggel, mint még soha. Hát ezek azalatt kibékültek. Sőt a szép lány már feléje se néz. Tölti a bort az urnak. Koczczintanak.

Szándékosan arrament. Nem bánta, lássa meg a szép lány, hogy őt megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan beszélt az arisztokratával, igen halkan, most már nem is fojtva vissza az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan fujta szivarjából a füstöt és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.

A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt még, sőt az üvegben is bennmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata borravalót adott a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába füzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, ugy mentek ki.

A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Elindult és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy huszfilléres csillogott a villamos fényben.

A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül, mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel, mint nagy sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte szerviettájával az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.