V.

A papa ezen az estén szokatlanul sokáig maradt a kaszinóban. A mamának tehát rossz sejtelmei voltak, mert Brandt csak olyankor maradt kilenczen tul is ott, ha veszitett a kártyán. Ilyenkor az emberek visszanyerési remények mellett vesztik el reggelig mind a pénzüket. Ugy ült ott Elza az asztalnál az anyjával, vacsora után, a már egyszer elolvasott ujságban unalomból böngészve a közgazdaságot és a névmagyarositásokat. És elhatározta, hogy szólni fog az anyjának. Utóvégre is jobb, ha tőle tudja meg a dolgot, mint a világtól. Már a feje fájt az izgalomtól, s homlokára szoritva kezét szólalt meg:

– Mama.

– Mi az, fiam?

– Hát nem a Kettynél voltam.

A mama erre letette a német ujságból kivágott regényt:

– Nem a Kettynél voltál? Hát hol voltál?

– A városligetben, a jégen – mondta a lány, mégis megijedve anyja megdöbbent arczától.

– A jégen, egyedül?

A lányban fölülkerekedett első elhatározása.

A jég mögött. Gál Miklóssal találkoztam.

– Micsoda Gál Miklóssal?

– A Gál táblai biró fiával. Akikkel egyszer együtt nyaraltunk, a kopasz Gál Samuék…

– Találkoztál vele?

– Hát randevum volt vele. Levelet irt, hogy beszélni akar velem és hogy a ligetben vár. Én kimentem. És elkószáltunk, egyszerre csak ott voltunk a jégnél.

– Elza, Elza!

– És Exnerné meglátott.

Erre lezökkent Brandtné feje az asztalra. Divatosan fésült sötét hajában csillogott néhány ősz szál. Nagy csönd lett, majd a mama lassan csukló sirásba kezdett, nagyon halkan. Elza nem tehetett mást, olvasta tovább a közgazdaságot, de egy betünek se tudta az értelmét csak járt a szeme a sorok megszokott utján. Majd arra gondolt, hogy még hátra van a apja, amikor Brandtné egy nagy sóhajtással fölállott, előkereste a zsebkendőjét és bement másik szobába. Az ajtót betette maga után s azontul néma lett a lakás.

Tiz órakor megjött Brandt.

– Hol a mama? – kérdezte minden köszönés nélkül.

– Ott – mutatta Elza.

Azzal bement az apja a másik szobába s most már apatikus nyugalommal figyelt Elza a becsukott ajtón át kihallatszó fojtott beszédre:

– Warum weinst du? – volt az első hang, amire Brandtné hangos zokogásra fakadt. A férje ujra kérdezte:

– Miért sirsz?

És Brandtné sirva, csukló hangon bele akart fogni a lánya szerencsétlenségének elmondásába, amikor egyszerre kitört Brandtból a düh:

– Kutya vagy! kiáltotta a feleségének.

Erre nagyra meredt künn Elza szeme.

– Ma hallottam az egészet, tudok mindent, – dühöngött – hallottam a kaszinóban! Megmondták, hogy Fehérnével együtt jártatok valahová Budára… Annak egy ezredese volt, neked egy kapitány…

Hallani lehetett nehéz, izgatott járkálását, föl-alá a szobában. A viczczelő kereskedő-természet keserüen tört ki belőle:

– Két sarzsival alacsonyabb, mint az övé. Pfuj!

Elza kiszaladt, az előszobán át a saját szobájába. Egymásra omlott igy lassanként körötte minden. Magára zárta az ajtót és gyorsan levetkőzött, ágyába feküdt. Három szobán át beszürődött hozzá apja rekedt kiabálása, a melybe refrénképen mindig egy szó tért vissza, hol gunyos, hol keserü, hol siró, nevető, majd dühös hangsulylyal, valami név, Vittmann, vagy Bittmann, nem értette jól, bizonyára a kapitány neve volt.

A zaj nemsokára elhalt. Brandt elment, erősen csapta be maga után az előszoba ajtót. Az asszony még járt-kelt künn egy ideig, aztán bement a hálószobába. Elcsöndesedett minden, s most először, néma vonaglással sirni kezdett Elza. Most az anyja képe zsugorodott össze előtte, meg az apjáé is, aki visszament a kaszinóba. A holnap elé, mint valami rettenetes szinjáték függönye, borult az éjszaka.

Fölkelt az ágyából, egyet csavart a villamos lámpán és finom kis iróasztalához ment. Előkereste «szecessziós» rajzu levélpapirját és minden arisztokrata szarkaláb irás affektálása nélkül. Egy sorban is megirhatta volna máskor mindezt, de most nem tudta. Olyasvalami volt abban a levélben, hogy most már te vagy az egyetlen támasz, vigyél el magaddal – veled szököm, koldulok, vigyél akárhova.

Nincs más támaszom, mint te, holnap elmegyek, elmegyünk…

Kivül a boritékon Gaál Miklósnak szólt a levél.