II.

A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy diszruhás főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék a maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára támasztva.

– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.

– És ki az a Marschall?

– Az egy zenész.

A főhadnagy a fejét csóválta.

– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.

– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.

Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé sértődötten jött a felelet:

– Hát akkor nem mondok semmit.

– És milyen ember ez a zenész?

– Az kérem? Tudja isten. Egy kis göthös.

– Göthös?

– Hát olyan vézna. Mazna ember, ugy mondják nálunk. Együtt vannak egy hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami irások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.

– Köszönöm.

Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán ugy ment át, mintha sáros uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.

– Szép szőke ember – mondta a vicziné.

A házmesterné vállat vont.

– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz. Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap irt neki Brassóból.

A viczinének, hiába, tetszett a katona:

– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.

Amikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a házmesterné bekopogtatott Klárihoz:

– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?

– Kicsoda?

– Az Andor.

A leány a szivére tette a kezét:

– Az Andor? A katona?

– Az.

Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:

– Jó. Kimehet, házmesterné.

Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy porontyot, aztán kikészitette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, amikor lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:

– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jöjjön vissza soha többé, mert akkor mi lesz a négy kis gyerekből?

Másnap reggel szinház-időben, tehát amikor a kis Marschall nem volt otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár kisasszonyhoz:

– Megint itt van az Andor.

A kisasszony nyugodt hangon kezdte:

– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jöjjön többé, hagyjon engem nyugodtan élni…

Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:

– … mondja, hogy a Marschall ur a férjem, hogy hagyjon békében…

Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall, most ül a zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta, miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.

Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal is ette a hideg vacsorát s minden falat után hü tekintettel nézte Klárit, aki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott fejjel.

– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiu.

A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.

– Kakukk – selypitette – van pénz!

És kihuzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy harmadik tizest…

A leány elbámult:

– Honnan?

– Hát mire való a posta-takarék? He?

Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.

– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de olyanformán, mint ahogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.

Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és aludni tért.

A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, aki ugy jött, ment, hogy nem is látta, nem is hallotta, igy némán és láthatatlanul is felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé, föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a bizonyitványokat, tetszett magának, amint megtartja a szavát és elveszi a szegény leányt, akit évek óta szeret. De amilyen vigan ment el, olyan szomoruan jött haza ugy óra felé. Leült az asztal mellé és egy szót se szólt.

– Valami baja van? – kérdezte a leány.

Fölnézett rá, mint valami fensőbb lényre, aki oly sokkal szebb, jobb és okosabb, mint ő.

– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…

– Ugyan miért, csacsi bácsi?

– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy katonatiszt, amikor én a szinházban vagyok.

Oh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a gyanunak. De egyszerü ember volt és a szive összefüggést talált a katona meg a leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt ugy, ahogy érezte.

A leány fölemelte a fejét:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?

Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.

– Nem akarom…

– Hát mit akar ezzel mondani?

Alig hallatszott, amikor felelte:

– Én nem tudom, mit akarok mondani.

Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte, hogy az ujjai egymáshoz ütődtek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»

Beesteledett. Hosszu csönd után bágyadtan kérdezte Klári:

– Ma nem megy a szinházba?

A klarinétos még mindig ugy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy kicsit erősebb hangon mondta:

– Nem.

Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett dobogni a szive. Félénken, jó későre kérdezte:

– Bohózatot adnak?

A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:

– Nem.

Türelmes, okos okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszinezetü hosszu időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt az ujabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:

– Hát?

És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:

– Hát mégse megyek.

Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Ugy érezte, hogy nincs vér a fejében, könnyü volt az agya, szédült.

Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, ugy ültek némán a sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:

– Mit akar?

A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira. Ez orditott:

– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?

– Igen kérem.

Marschall egyet tágitott a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg lett a hangja:

– Hol van?

– Kint kérem.

Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, feltett sapkával. Marschall elébe állt és meghajolt:

– Kit tetszik keresni.

A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:

– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?

– Itt.

– Lehet vele beszélni?

Marschall zsebretette a kezét:

– Nem lehet – mondta nyugodtan.

A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a diskurzust:

– Uraságod talán rokona?

– Ahogy veszszük.

A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.

– Akkor tévedtem, pardon.

Szalutált és kiment. Végigpörgött az udvaron a sarkantyuja és Marschall még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami kiolthatatlan keserüség ette magát a szivébe. Nem tudott mozdulni arról a helyről, ahol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte, hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett vége. Bevánszorgott a szobába, ahol mozdulatlanul állt a menyasszonya. Az első székre, amely utjába esett, leült.

Hallgattak. Az első hüvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt és melléhez szoritotta a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a szemét.

Nagyon sokáig maradtak igy, aztán megszólalt a kis klarinétos:

– Lefeküdtek már a gyerekek?

Klári szinte sugva felelt:

– Le.

Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de most már fojtott hangon:

– Klári, szeretsz te engem?

Csöndesen mondta a lány:

– Nagyon szeretlek, mert…

Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen összeszoritotta a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.

Abdallah.

Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után bekisértük a városba a hölgyeket s amikor a kapu előtt magunkra maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk ki a városligetbe, ahol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s tiz percz mulva künn voltunk. Az ugynevezett vurstli azt a benyomást tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a mindenféle szinü lámpák közt, a pazar fényben ragyogó ringlispilek körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak, nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket, s ebben a nagy zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut vaskocsija, tele visitozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a frissen szedett virágot s a hüvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, amikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.

Azzal megint orditani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás! Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely husz, második hely tiz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Megint felénk fordult:

– Tessék, urak, nem fogják megbánni.

Bementünk a panoptikumba, amelynek utolsó termében volt a szerecsen-csoport szinpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágu gázlámpa alatt volt a pódium, ennek a szélén ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy öreg ur szivta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, aki a katona vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt, s ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány simára fésült fején. Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a füst már türhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne. Egy czilinderes ur járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomoruan sovány. Meg lehetett számlálni a bordáit, s a lába mintha tisztára csak csontból lett volna. A karja volt a legvékonyabb. De a szeme tüzben égett, fehéren világitott ki fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, akik már ismerték. Egy idő óta népszerü volt a ligetben.

Ő is mondta:

– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.

Már fullasztó meleg volt a teremben s ami még kellemetlenebb, nem volt elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték. Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.

– Aj de randa – mondta a katona, mint aki rut látványra ébred.

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német szót.

– Hová való? – kérdeztük.

Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:

– Afrika, Afrika.

Szomorunak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:

– Miért nem megy vissza?

– Nincs pénz – felelt.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a német, aki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem vették fel sehova. Ugy beszélt az állatkertről, mint valami nagy akadémiáról, ahová nehéz bejutni, ahol lenni dicsőséges és jó. Itt éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, amikor róluk beszélt. Ezek nagyon másodrangu szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére mutatva rekedt hangon mondta:

– Krank… Krank…

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább ment, vállára huzva a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét – és furcsán emelve a lábát, másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták tulnan a suhanczok. Balról is hivták. Abdallah népszerü volt.

Megint csöngettek s a czilinderes ur a pódiumra lépett.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte s rövid, betanult beszédben – elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a dob és egy bánatosan rikitó sip, amely mindig ugyanazt a három-négy hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomoru egyhanguság, amint a két hangra hangolt üstdob kongott s a messzi sikokra szóló sip rikoltozni kezdett. Észre se vettük, már tánczoltak a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a rángatózó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták komolyan nem hederitve semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezuttal borzalmasnak igyekezett látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a fegyvertánczot.

– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos ur.

Abdallah nagyot csapott a palossal pajzsára, s torokhangon kiabált, hadarva az ő nyelvén, amely tele volt á és r betüvel. Különös ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, ahogy ez a nagy csont ugrált rajta, szinlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban orditott, a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta. Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, amire Abdallah tánczolt.

Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.

– Nem birja ezt a klimát – mondta Weisz Vilmos ur.

A klimát nem birta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot és orditott, amikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerüen mulatott, nevetett, tapsolt, s folyton orditotta a nevét:

– Abdallah! Abdallah!

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah, s már ugylátszott, hogy a tánczot se birja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje le-lecsuklott a mellére, s a karja alig birta a pallost. A toporzékolása is mindegyre kisebb térre szoritkozott, végre már csak egy helyen emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre végigesesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt, s a feketék éneke is abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz ur felment a pódiumra és emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, aki megszökött vele. Nem birták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy vadember tud igy köhögni: mélyről, hörögve, sivitó, félig meddig ugató hangon, nagyon kinosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz ur izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt, levette czilinderét és igy szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás megtartása… elnézés kéretik…

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga hangján mondta:

– Nem lehet tovább, most rájött a roham!

A közönség látni akarta, milyen az, amikor rájön a roham, de a panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az uribb része és a baka, aki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette jajgatott, üvöltő hangon sirt a leány. Megborzongott a hátam, olyan rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly ismeretlen volt ez a sirás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a sok mereven bámuló fekete arcz, amelyen az én európai szemem semmi nyomát nem birta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögés gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivitott, toporzékolt és verte a czombját. Weisz ur szaladgált, valósággal czikázott ide-oda a fekete csoport és a vizvezeték közt, hozta a vizes kendőket és kiabált:

– Steiner, szaladjon orvosért!

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel. Weisz urat – aki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni – pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallotam a néger leány siró orditását, amint ezt sirta;

– Abdallah!

De nem ugy, ahogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.

Kiértem az utra, ahol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet felől vörös volt már az ég, derengett. Hüvös volt kinn és minden tele, tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat szoritottak a tömeg közt, mert jöttek a szocziálisták. Elől a vörös zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt, süvöltve harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez volt irva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset énekelték május elsejére napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam, hogy benn a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy nyomorult árva gyereke, aki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az állatkertbe.

A vas.