XXI.

Aztán lehullott az első hó és a szezon mozgalma javában izgott a városban. Ujra elkezdődtek a korcsolyázások, a tárlatok és a pletykás összejövetelek, a budapesti tél ez elmaradhatatlan kellékei. Most már gyakrabban találkoztak a nyilvánosság előtt Gál Miklóssal és igazán, a négy ember közül egy se haragudott a másikra. Vermes a boldogsága tetőpontján volt; a felesége valósággal kényeztette, beczézgette. Szentül meg volt győződve, hogy az asszony szerelmes belé és ezért néha amugy férfimódra kaczérkodott is vele, például feltünően foglalkozott a társaságban egy-egy szép asszonynyal. Ez nagyon jól esett Elzának, és bizonyos ambiczióval adta aznap este otthon a féltékenyt, a duzzogót.

Igy mind nagyobb hatalommá lett az ő frigyükben a hazugság. Valóságos rendszerbe kellett foglalni a hazugságokat, hogy az egyensuly meg ne billenjen. Egy napon rossz kedve volt az asszonynak, a feje is fájt és akkor akaratlanul is kitört belőle az igazság, amikor édeskedő férjét eltolta magától, mondván:

– Menjen, maga kellemetlen fráter!

Ez oly igaz hangon volt mondva, hogy nagyon rosszul esett Vermesnek. Az asszony azonban rögtön a nyakába borult és megbékitette. Azon a napon az őszinteség sírva távozott az ő házukból. Talán örökre…

*

Esett a hó. Szép téli délután volt, közel már a lámpagyujtáshoz, ugy öt óra felé. Vermes a kaszinóba készült, de elébb még végig lapozta az ujságot. Elza az ablaknál ült és valami «szeczessziós» selyempárnát himzett. Csöndben voltak, mindenik sietett a maga dolgával; Vermes, hogy a kaszinóba juthasson, Elza, hogy bevásárlásokat tegyen a közelgő karácsonyra való tekintettel. Az árnyak lassan ráborultak a szobára, a kandallóból pirosan világlott ki a parázs. Vermes még belebámult egy kicsit ebbe a szép tüzbe, aztán nyujtózott egyet:

– Megyek, édes – mondta.

– Nem kisér el?

– Ha parancsolja, fiam.

– Nem, nem. Csak menjen a kaszinóba, csunya ember. Ha ott jobban érzi magát…

Rögtön ki is békültek, össze is csókolóztak, Vermes vette a télikabátját. A felesége kikisérte, ott is megcsókolta és a karjába csimpajkodott. Jókedvüen mondta:

– Aztán, ügyvéd bácsi, ne maradjon sokáig… Mikor jön haza?

– Kilenczre, vacsorára.

– De pontosan?

– Pontosan.

Elment.

Az asszony bezárta utána az ajtót besietett a hálószobájába. Öltöznie kellett, hisz elmegy bevásárlásokat tenni. Fölvette suhogós szép ruháját, kaczér kis kalapját. A tükör előtt hosszan időzött és nézte az arczát, a haját. Meg volt elégedve a szépségével. Szeretett szobalány nélkül öltözni, hogy szabadon gyönyörködhessék magában. Majd kedves parfömjéből a zsebkendőjére cseppentett, meg a mellére is valami igen nagyon keveset. Aztán akkor behivta a szobalányt.

– Adja rám a kabátomat.

Megtörtént.

– Bevásárolni megyek a városba – mondta, miközben féloldalt nézte magát a tükörben – a mamáékhoz is fölnézek valószinüleg… Ha a nagyságos ur korábban talál hazajönni, mondja meg neki…

Minden rendben volt. Még egyszer körülnézett, hogy nem felejt-e itthon valamit, pénztárczát, vagy zsebkendőt, azzal kiment.

– Jól bezárni az ajtót, senkit se ereszteni be… – mondta keztyühuzás közben… – a vacsorát kilencz órára… aztán ne legyen megint olyan kemény az a hus. A multkor se lehetett megenni. Isten áldja meg.

– Kezit csókolom.

Benn csönd, a szobalány piszmogott csak a levetett ruhák elrakásával. Künn szállongott a hó, már kigyultak a lámpák. Elza sietett a hólepte gyalogjárón. Most már már éppoly izgatott volt, amilyen nyugodt eddig lenni tudott. A fejét kissé föl is vetette, hogy több levegőt kapjon. Minden tagja – ugy érezte – feszül az elegáns ruha alatt, a mellét lázasan dagasztja sok egybeizzott érzés. Sietett és nem törődött azzal, hogy kik járnak kelnek körülötte

Az Erzsébettér elhagyatottan meresztette a szürke ég felé kopasz faágait. A virágágyakon puha hó… A pihék mind sürübben szállanak, hullanak, röppennek… A muffot az arcza elé kell tartania.

Ugy ment ott, mint valami franczia illusztrált lapból kivágott fiatal asszony. A szépsége teljes virágában, bájosan összehuzódva a rakonczátlan hópelyhek miatt, sietve, kissé tipegve a fagyos földön, nagyon izgatottan. Valami vigasztalanul szomoru boldogság égett csöndes, parázsló tüzzel a lelkében. Mert az ő uj, bünös élete felé, elkövetkezett, ime, a pillanat.

Ment és annyira tudta, hogy nem ő a hibás, hogy nem is érzett lelkifurdalást. Csak a nagyon régen félt, várt pillanat közelsége miatt háborgott benne sok indulat. Csak a nagyon régi, elveszett emlékek támadtak föl benne, csak a mások nagy hibái sirtak, vitték temetni az ő társadalmi értelemben vett becsületét. Az ablakokban – ismerős házakban – égett a világosság. Ennek is, annak is vendégei vannak – gondolta. Csupa üvegház, ahol hibásan, rosszul ápolják a lányok lelkének bimbóját, hogy aztán ilyen tüzes, szomoru, beteg virág legyen belőle, mint az övé.

Ment, most már sietett, mert nagyon szerelmes volt. Hogy közeledett a házhoz, büszkébb lett a testtartása, talán azért, mert érezte, hogy néhány percz mulva oly gyönge lesz, amilyen gyönge asszony csak lehet.

De ebben a pillanatban még fölemelte a fejét, lázas ragyogással, (talán könnyekkel?) teli szemét, büszkén, gőgösen haladt, mintha mondta volna a körülötte nyüzsgő, zajongó, siető tömegnek, a kocsiknak, a villamosoknak, a házaknak, a városnak, az egész világnak:

– Hirdetem a bünbeesést! Gyönyörüségtől reszketve vádolom a szüléket, a társaságot, a várost! És bünösen, hazugságok, álnok szinjátszások, törvényrontások és összeomlott családok romjai alól hirdetem az egyetlen szerelem örök jogát, amely erősebb, mint ti valamennyien, s ha ellene támadtok, a magatok világa dől össze…

Ment, s amikor a kapuhoz ért, már nem is könnyezett, csak az ajka égett reszkető lázban, megérezve az eljövendő csókok tiltott gyönyörüségét.

VÉGE.

A kis klarinétos.