XIV.

Jöttek, sugaras illatszárnyon, az első tavaszi napok. Még az aszfalt alól is fölbuzgott a föld ébredése, valami kellemes, édes langyos szag csapta meg az embert az utczán. Az ablakok most már nyitva maradtak egy-két órára takaritás nélkül is. Elza az ablakhoz vonszolt egy karosszéket, beleült, a fejét hátravetette és lecsukott szemmel élvezte, ahogy a gerjesztő csiráktól terhes levegő járja át a tüdejét. Mintha mindjárt az ereibe is átment volna, ugy buzgott föl benne egyszerre az élet után való vágy. Ebben a tavaszi fölbuzdulásban megérezte, hogy szép, végigsimitotta arczát, álla alá tette a kezét vánkosnak, gyönyörködött magamagában.

A szomszéd szobában már egy óra óta tanácskozott a papa a mamával. Az öreg Brandt nagyon sokat veszitett a kártyán, s ahogy Elza a társalgásból, a hangulatból kivette, nagy a baj. Az öreg ember valósággal gyerekesen gyáva lett, amikor az egyetlen talaj, amin mozogni tudott: a pénz, inogni kezdett alatta. Mohó érdeklődéssel hallgatta mindenkinek a tanácsát, de tenni semmit sem tudott. Ezuttal igazán pénz kellett volna, ajándékba vagy kölcsön, de pénz, sok pénz.

Benn tanácskoztak és Elza azon igyekezett, hogy ne halljon meg semmit a beszédükből. Nagyon érzékeny lett. Valahonnan messziről harangszó rezgett át a Dunán, bongó, édes reszketéssel, szinte érezni lehetett, hogy a kocsizajt kikerülve a házak fölött lendül tova a tavaszba. Könnyeket érzett a szemében, maga se tudta, miért. Kettytől nem irigyelte a boldogságát, Miklós képe pedig lelkének legmélyebb rétegeire szállt. Előre tudta, hogy haláláig szeretni fogja ezt az embert. Most már bizonyos volt, hogy neki más lesz a férje, Miklósnak más a felesége. Illuziókról tehát szó se lehetett. Csak előre tudta, hogy most lép bele életének abba a fölvonásába, amelyen át gyakran fog föltolakodni a fölszinre ez az ember, akit a lelke mélyére temetett. De megmarad benne és sohse fogja keserü váddal illetni. Most értette csak, hogy mi az, a mikor esős őszi napokon asszonyok elnéznek az esőfátyol mögé és hallgatnak, néha könnyeznek. Az a sok asszony mind összevéve egy nagy temető, mindenikbe van temetve egy kép. Valami rossz, haszontalan fiu, aki megbántotta őket, de akit szerettek. A korai szerelmek minden édessége ott reszket örökkön az ő lelkükben és szomoru őszi napokon avagy a zsendülő tavasz jöttével följárnak az ő holtjaik, helyet kérnek szivük világában. Még akkor is rakonczátlankodnak, zsarnokokként viselkednek. «Sirj!» – parancsolják az asszonynak, s annak oly jól esik egy-két könny. Elvesztett utakon át jönnek vissza, s magukkal hozzák az emlékeket. Érzik, hogy ők az urak, s ezzel visszaélnek. Csupa kép, testetlen árny, de mind erősebb, mint akármelyik élő. Az ő pártjukon van a mult, a boldogság, a szerelem. S ha ilyenkor a férj vagy a szerető megjenik, átöleli az asszonyt, s kérdi tőle:

– Miért oly szomoru, édes?

A szemek lecsukódnak, az emlék indul, nagy szerelmes csókkal bucsuzik tőle a lélek. A gondolat visszamegy a multba, az asszony egyet sóhajt, talán a szemét is megtörli, s vidáman szól:

– Mit kérdezett, édes?

Elza tudta, hogy Miklós az ő lelkének a multja. Érezte, hogy ezért becses lesz előtte egész éltén át. Ilyenkor annyira különválik a személy a képétől, hogy az ember szinte örül, mondván: «Nini, te másik lány, aki nőül mégy hozzá, meg vagy csalva! Ő itt maradt, az enyém mindhalálig.» – Ezek a megbocsátás pillanatai. «Végy el mást, hiábavaló erőlködés. Itt vagy, itt maradsz.»

Lelki világa mind csöndesebb, nyugodtabb lett. Most, hogy Miklóst igy magába zárta, csodálatos közönyt érzett a való dolgok lefolyása iránt. A legkisebb gond se bántotta, ha arra gondolt, hogy más lesz a férje. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy már változtatni ugy se lehetett a dolgon.

Hogy elmélázott az aranysugáros tavaszi délutánba, észre se vette Vermest. Az ügyvéd bejött a szobába, s természetesen lábujjhegyen ment Elzáig, sőt roppantul örült ennek a romantikus megjelenésnek. Aztán igen csöndesen, hogy a hangulatot ne zavarja, megszólalt:

– Jó napot, Elza.

A lány visszafordult, furcsának találta ezt az érzést, de igazán örült most, hogy ez a férfi itt megjelent. Összeillett ebben a pillanatban az ő megbántott, daczos lelkével ez a hajlékony anyag, ez az engedelmes szolga, mondjuk egyszerüen: hű kutya. Igazi rokonszenvvel szoritotta meg a kezét, s maga mellé ültette. A szemét elégülten járatta a gondosan ápolt férfiarczon és bókokat is mondott a remegő embernek:

– Milyen elegáns ma!

A papa meg a mama még mindig tanácskozott. Közelebb ült Vermes a lányhoz és beszélni kezdett vele. Már ezzel az emberrel nem lehetett birni: shakespeareileg tapintatlan volt. Kinos erőlködést fejtett ki, hogy a beszélgetést Miklósra és Kettyre vigye át, s ha ez tiz-husz mondat után sikerült is neki nagynehezen, a lány egy szavával visszaterelte valami közönyös dologra. Később azonban ő is rájött, hogy most mind a kettőjüket ez érdekli legjobban, s olyan hangon, amidőn távollevő férjéről kérdezősködik az asszony, megszólalt:

– Hát mondjon el mindent, amit Miklósról tud…

Igy már nem volt inyére Vermesnek a dolog. Fájt neki, hogy a lány tudakozódik, érdeklődik. Ezért kissé kedvetlenül adta elő értesüléseit:

– Sietnek. Nagyon sietnek. A lány nem akar várni, az eljegyzés nemsokára meglesz. Miklós nem volt itt azóta?

– Micsoda kérdés…

– Hát csak kérdezem…

Elhallgattak s most néma csöndben ültek egymás mellett. A lány kinézett az ablakon, föl, a házak felé, a férfi meg a lány profilját nézte. A nagyon finom érzékü embereket soh’se lepik meg az események. Mint a barometer az időváltozást, ugy érzik ők ki az eseményeket a dolgok folyásából, társalgásokból, következetesen haladó egyéb, jelentéktelenebb eseményekből. Ilyen módon gondolt most Elza arra, hogy Vermes lesz az ő férje. Ennek most már nyilvánvaló, hogy igy kell lennie. Ő egyszer s mindenkorra leszámolt az érzéseivel. Miklós nem lehet az övé, ez biztos. Legjobb most már az olyan ember, aki legkevésbbé rontja el azt az igen csöpp harmóniát, ami az ő életében megmaradt.

A mama kijött a másik szobából:

– Nini, Vermes ur…

– Kezeit csókolom!

– No, ez igazán érdekes! Éppen most mondja a férjem, hogy ma este beszélni fog önnel a kaszinóban…

– Igazán érdekes…

– Talán most mindjárt meg is beszélhetnék a dolgot. Jőjjön csak…

Karonfogta, bevitte magával a másik szobába:

– Nézd, apa – mondta – Vermes ur…

Becsukták az ajtót. Csönd lett.

Most kipirult a lány. Azt tudta, hogy az öregnek pénz kell, azt is tudta, hogy miről tanácskoztak bent az imént. És most behivták Vermest.

Hallgatózni nem akart. Még távolabb hurczolta a karosszéket, a másik ablakhoz ült és a szive dobogását hallgatta. Föllázadt a lelke arra a gondolatra, hogy ettől az embertől pénzt fognak kérni. Nem szerette elképzelni a szerelmes embert abban a helyzetben, amikor megzsarolják. Olyan érzés volt ez már, mint az asszonyé, a férje miatt. Az asszonynak van szeretője, abba szerelmes, imádja, meghalna érte; gyalázatosan csalja vele az urát nap-nap után; de ha valaki például azt mondja, hogy ostoba, kellemetlen ember, igaz haraggal támad neki, mindenre képes azér a derék, szegény jó emberért…

Elza nem szerette Vermest. De most már együtt érzett vele, igy méltányolva öntudatlanul is azt, hogy ez az ember oly nagyon szerelmes belé. Hallgatott, érezte, hogy izzik az arcza. Valóságos dühvel gondolt az apjára. Aztán egyszerre fölkelt, s az ajtóhoz ment, hallgatózni. Tudta, hogy ezt a beszélgetést, ami most ott benn folyik, soha senki nem fogja neki elmondani. Azt neki magának kell megszereznie

Benn éppen csönd volt, valamennyien hallgattak. Aztán az apja hangját hallotta.

– Bele fog egyezni.

A mama csöndesen mondta:

– Magával mindig rokonszenvezett.

Majd Vermes hangja hallatszott, reménynyel, jövendő boldogsággal telve:

– Óh, ha ugy volna…

Benn fölálltak, Elza visszaosont a karosszékbe. Tudta, hogy el van adva, hogy megcsinálták rá a kötést. Az ajtó kinyilott, Vermes jött ki. Nagyon egyszerüen, ezuttal minden póz nélkül jegyezte meg:

– Már el is intéztük a dolgot.

Se Brandt, se a felesége nem mutatkozott. Valószinüleg ugy állapodtak meg, hogy Vermes egyedül marad Elzával. A másik szobában csönd lett, idebenn is hallgattak. Most már ennek a két embernek semmi mondanivalója se volt egymáshoz azon az egy párbeszéden kivül, amely szükségképpen megelőzi a feleségülkérést. Elzának kellemetlen volt ez a hallgatás; megszólalt:

– Vermes, én hallgatóztam.

– Most, itt?

– Most, itt.

Az ügyvéd nem tudta, mit mondjon. Aztán szinte öntudatlanul dadogott:

– Nos, és?

A lány csöndes-álmodozva szólalt meg, a szemét is lehunyta kissé:

– A felesége leszek, Vermes.

Az ostoba ügyvéd sirva fakadt. Nem gondolt Gál Miklósra, a botrányra, semmire. Szerelmes volt, nagyon, és most boldognak érezte magát. Volt benne annyi hiuság, hogy valami rokonszenv-félére is mert gondolni, amelyet talán ébresztett maga iránt a lányban.

Átölelte a térdét és csókolta a ruháját. A lánynak oldalt lelógott a keze, azt is megkapta. Intimus csókkal halmozta el: az ujja hegyét, a tenyerét, a csuklóját csókolta, amit másnak nem szabad. Izzó arczát egy pillanatra fölemelte, mintha a lány arczát akarná megcsókolni, de ez a gondolat még most sem csábitotta el.

Volt benne valami nőies passzivitás. Engedelmeskedni, szolgálni, türni – ez volt a boldogsága. Óh, hogyis tudott volna ő parancsolni. Még a leggyöngébb támadásra se volt képes ezzel a lánynyal szemben. Ami más férfinak a boldogsága lett volna: néhány hirtelen támadó mozdulat után vadul lebirni, ajkon csókolni a lányt, az neki eszébe se jutott. Szinte várta, mig Elza azt mondja neki, hogy «megcsókolhat, megengedem».

Aztán a sok lelki nyomoruság után most a boldog szerelem nagy gazdagságába merülve, a homlokára szoritotta a lány kezét, ugy nyugtatta ott a fejét Elza ölében, szótlanul, mélyen lélekezve.

Igy lettek egymáséi ők ketten, a városi szerelem szomoru vándorai. Körösztül sok egyéb kis érzéseken, pletykákon, bajokon, szenvedésen és kicsufoltatáson, megannyi állomásán a romlottra finomodott élet Kálváriájának elérkeztek egymáshoz. Óh, nem volt ez valami istennek gyönyörüségére szánt szép látvány. Nem fonódtak itt szerelmi dulakodásban együvé szép formák, nem feszültek izmok a rájuk tapadó bársony alatt egy nagy csókért. Nem dagadt az erő a férfiban, nem áradt az édes meggyőzetés természetes öröme a leányból. Itt egy álmodozó kisasszony ült az ablaknál, a hüs tavaszi alkony utolsó fényében, s előtte térdelt, zokogott egy reszkető férfi, egy az elfajultak közül. Köröttük csönd, a melyben lomha rengéssel kondult bele ujból az a budai harangszó. A nap leáldozóban volt, utolsó sugarainál egymásra néztek.

És akkor mély szomoruság költözött mindkettőjük lelkébe. A lány temette a multját; borzasztó temetés, amelyen erőszakkal kell a sirba gyömöszölni a föltolakodó halottakat. A férfi ugy érezte ebben a világosan érthető pillanatban, hogy a jövőjét temeti. Egy leány férjhez ment – s nem volt férje. Megnősült egy férfi – és nem volt felesége.

Igy lettek ők egymáséi a tavaszelő hüvös alkonyán, a haldokló nap utolsó pillantásánál, a törvények, a szokások, a társadalom és a pénz szent nevében.