II.

Dél felé ébredt föl. Olyasforma elhatározás kelt életre benne, hogy most vége minden léhaságnak. Programmot egyelőre nem csinált a jövőre nézve. Az az egy gondolat foglalkoztatta, miközben gyorsan öltözködött, hogy most ebbe a világos szép kis szobába zárkózik és elejétől végig elgondolja az egész dolgot, a bübájos mesét a szilvafáról, odaül az ablakhoz, nézi a világos, ragyogó téli eget. Aztán hirtelen eszébe ötlött, hogy bálba kell menniök este. Arra nem számitott, hogy egymásután két éjjel nem fog aludni és ez bántotta.

– Mindegy. – mondta és vállat vont.

Azzal kis asztalkája elé ült az ablaknál, kihuzta a fiókot, és a sok apró papiros, virág, mindenegyéb közt keresgélt. Még megvolt hátul, a fiók sarkában az, amit keresett. Igazán nem volt valami költészeti tárgy. Ha néven kellene nevezni, egyszerüen aszalt szilva volt, egy aszalt szilva, poros, kiütött rajta a czukor, összeszáradt. És ugy akkor, kissé nehezen ugyan, mert szándékosan akart emlékezni, elgondolta az egész szilva-esetet.

Valamikor régen, itt Pest körül nyaraltak, tul a budai hegyeken, sváb faluban. Kis lány volt, tizenkét éves lehetett. Vagyis hét év előtt. Emlékszik, nagyon fius lány volt. Kék-csikos fehér trikóingben szaladgált, kalap nélkül, szélnek eresztve szép barna haját, amelyben a napsugáron vöröses csillámok fénylettek. Karja meztelen volt, le is égette a nap barnára. És volt egy kis rablóbanda-szerü társaságuk, négy-öt kis pesti gimnázista, meg ő, a franczia kisasszonynyal. Ez a hölgy már öregedőfélben volt s éppen ezért nagyon szivesen fogadta egy czigányprimás udvarlását. Valószinüleg pénz is volt a dologban, a kisasszony részéről. Aztán ez a kisasszony mindig véletlenül találkozott a czigányprimással, őt azalatt hagyták kalandozni, fára mászni, tépázkodni a fiukkal. Eleinte csak hébe-hóba, később már rendszeresen ellátogattak egy öreg nénikéhez, akinek vasuti őr lehetett a férje, de az egész nap nem volt otthon. A vasut mellett volt egy kis házuk, amelyben éppen hogy két szoba volt, az egyik téglapadlós, mert ez volt a konyha.

Csöpp házikó, kidült bedült, nagy kopott szalmakalap volt rajta, mögötte valami ól. Aztán a ház előtt egy szilvafa. A franczia kisasszony mindig a szilvafa alatt csevegett a füben ülve a primással, miközben a gyerekek rabló-pandurt játszottak. Aztán egyszerre eltünt a fa alól a primás is meg a madmoazell is, talán bementek valamit megnézni a kis házba, és ilyenkor megjelent künn a két kis sváb gyerek, lenszőke pufók két bikficz, mind a kettő fiu, aki vagy pofozta egymást, vagy svábul beszélt, de mindenesetre igen érdekes két gyerek volt. Az öreg mámi meg kiült a ház elé és kötött. Egyszer azt tanácsolta egyik gimnázista, – Miklós – hogy játszszanak bujócskát. Valami furfangos verset mondott, ugy, hogy épen neki, a kis Elzának kellett «hunynia.» Ennek roppantul örült, és bizonyos büszkeséggel hunyt a szilvafa alatt, közkivánatra a fa törzsének fordulva arczczal, ilyen nagy volt iránta a bizalom. Miután megesküdött, hogy ötvenig számol és addig nem néz vissza, az apróságok mind elbujtak. Bokrok, a kis ól, egy nagy hordó – mind kiaknáztattak elbujási szempontból.

– Negyvennyolcz, negyvenkilencz, ötven, – mondta Elza és megfordult.

Mögötte állott Miklós, akkor talán tizennégy éves lehetett, kipirulva, de nyugodtan.

– Ötven! – mondta neki magyarázó, fölvilágositó, szinte gunyolódó hangon Elza.

– Tudom, – felelt a fiu.

– Hát én most egyszerüen megtaláltalak, – szólt kegyetlenül a kis lány – és most te leszel a hunyó!

A fiu csak állt ott, nem felelt. A kis lány összefonta mellén meztelen karjait és kérdezte:

– Hát mért nem bujtál el?

Közel ment hozzá. A fiu megfogta, megölelte és megcsókolta. Nem a száján, hanem az arczán. Valami nagyon gyerekes, de azért mégis komolyan reszkető hangon megkérdezte tőle:

– Szeretsz?

A kis Elza ott nyugtatta fejét a fiu vállán és szintén komolyan felelt:

– Nagyon.

– Akkor elveszlek feleségül – mondta a fiu és még egyszer megcsókolta. Aztán szépen elárulta neki, hogy ki hova bujt, és igy hamar vége lett a bujócskának. Alkonyatra járt az idő, a kisasszony is előjött és Elza kezet nyujtott Miklósnak, amit nem szokott tenni. Kissé komolyan fogták föl a dolgot, talán le se számoltak Exner Bandival, aki egy szomszéd fa tetejére «bujt,» és onnan látta őket, majd pedig – hogy Elza is meghallotta – igy szólt hazamenet Jób Friczihez:

– Az Elza a Miki szeretője.

Elza büszke volt, hogy ő valakinek a szeretője, és szorongatta a zsebében azt a szilvát, amelyet Miklóstól ez ünnepélyes percz emlékére kapott.

Igy emlékezett valahogy erre a nyárra, az öreg nénikére, aki pislogva kötögetett, orra hegyén a nagy pápaszemmel, a két kis almaarczu, lenszőke sváb porontyra, a kisasszonyra, Miklósra. A városban is találkozott vagy háromszor Miklóssal, az mindig köszönt neki, ő meg érezte, hogy az arczába fut a vér. Ez a Miklós egyébként sokszor megverte, ugy, hogy fájt, de egyszer – erre csak homályosan emlékezett – összeveszett miatta egy másik kis fiuval, egész délután dulakodtak, mire megtiltották neki, hogy Miklóssal beszéljen, mert az verekedő, csirkefogó gyerek, nem hiába laknak a Tavasz-mező-utczában. A mamája nagyon szidta Miklósékat, a kis fiut is, de azért ő őszszel, amikor egyszer már sötét posztóruhában kellett járni, találkozott vele a sváb falu főutczáján, meg is szólitotta. A mama ezért megverte.

Igy valahogy, ezekből az emlékekből izzott össze az a pirulás, amelylyel Miklóst az utczán fogadni szokta.

És még megvolt a szilva.

Istenem, nem rózsa, vagy nefelejts, nem is ibolya. Költők nem dolgoznák föl versben ezt a szilvát. Óh, valami, amit meg lehet enni, s ami mégis emlék, gyümölcs, nem is finom, ordináré savanyu szilva, pláne most már össze is száradt! Nem rózsaszirom, amely esztendők multán is csupa költészet, nem sárgára száradt ibolya, csak szilva, aszalt szilva. Ki szorit a keblére egy szilvát? Imakönyvbe se lehet megpréselni, óh, de szomoru emlék…

A kezébe vette és könnyezni kezdett. Itt Pesten, az ő társaságában, aki már megszokta ezt a tónust és ezt a gondolatfüzést, annak kell egy napi fürdő a naiv emlékekben, amig szentimentális tud lenni. Most már nem is fordult a czilinderes alakokra, csak arra a ravasz fiura, aki nem akart elbujni és aki elbujatta az egész társaságot, csak azért, hogy őt megcsókolhassa.

Hát persze, hogy megváltozott. Lump – azt mondta rá tegnap a kis álom-királykisasszony. Valóban, ugy állt ott a gázlámpa alatt.

Hm…

A kis asztalon egy franczia könyv hevert. Egy nagytehetségü iró irta, aki később megőrült. Elzának mindent szabad volt olvasni, a mama megengedte. Istenem, mennyit kell romlania egy lányléleknek – gondolta – mig ezt a könyvet megtudja érteni! Hirtelen arra gondolt, hogy ha neki lánya lesz, nem tanittatja francziául, hanem angolul. Az becsületes nyelv és azon csak indián történetek iródnak. Oh, ha ő indián történeteket olvasott volna!

Még nem volt annyira szentimentális, hogy ezért az ábrándozásért ki ne nevette volna magát. A lelke mélyén maradt ugyan valami bánatos, beteg vágy ezek után az emlékek után, de azzal gyorsan leszámolt, hogy most a Nádor-utczában van, este a Vigadóban lesz és eltette a szilvát. Megszemlélte a báli ruháját, amely ki volt készitve a kis virágos pamlagra, rendben talált mindent. Ekkor egy kicsit elszégyelte, hogy a mamája oly nagy rabszolgája neki. Lám, hogy gondoskodik mindenről, de gyorsabban, mint ahogy az anyák szokták, ugy, hogy ezen a tulságos figyelmen rajta volt a bélyege annak, hogy jaj, milyen lárma lesz, ha Elza nincs megelégedve. Erre el is mosolyodott, s ugy tett eleget a szivének, hogy kiment és ok nélkül kezet csókolt az anyjának. Itt azt hiszem, tévedtem, mert az ember sohse csókolhat az anyjának ok nélkül kezet.

Jól érezte magát. Mintha valami betegségből lábolt volna ki. De délután, amikor már jött a fodrász és megfésülte, izgatottabb lett. Elgondolta, hogy ez az emlék csak éppen hogy kiragadta a rendes életéből, egy óra mulva már megint ott lesz. Arra is gondolt, hogy a bálon találkozni fog a tegnapi léhákkal, akikkel időnként flirtelt, istenem, de csunya és banális ez a szó. A mamája se tetszett neki, minek öltözködik igy egy asszony, akinek tizenkilencz éves lánya van. Ez is a fajhoz tartozik – gondolta – lám a nyugati asszonyok szerények és méltóságosak, ha megöregszenek, ezek meg, amig lehet, nem válnak meg a szinektől és az illatoktól.

A papa is megjelent, frakkban. Kissé bosszankodott, hogy e miatt az ostoba bál miatt nem mehetett a Lloyd-klubba, de a mama megvigasztalta azzal, hogy ugy is ott lesz a bálon az egész Lloyd-klub.

A papán már akkor rajta volt a télikabát, amikor még javában öltözött Elza. Mire keztyü, minden előkerült, már haragudott az előszobában, hogy meghül. Végre künn voltak mind.

A szobalány kinyitotta az ajtót és jó mulatást kivánt. Közben megjegyezte, hogy a kisasszony szobájában egy aszalt szilvát talált. Hogy kerülhetett ez oda.

– Tegye az éjjeli szekrényemre – mondta Elza.

– A szilvát?

– Azt.

– Ahogy parancsolja a kisasszony.

Kimentek.

– Zwetschken? – mondta künn unatkozó mosolygással a papa.