I.

Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a hegyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, amikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az ajtóban várta a vonatot. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, amikor látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan, álmosan:

– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató urhoz.

A főnök belenézett az arczába. A hó is világitott, igen fehér volt a lány, anélkül is sápadt volt az arcza.

– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már ugyse lehet, szives hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…

A kisasszony megfordult, s egy pilanatra meg is hökkent. Aztán megköszönte a főnöknek a szivességet, s megindult, át a töltésen, könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.

– Furcsa, – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se vettem…

De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő füstöt, érezte, amint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák felé.

A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak, konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból. A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy, lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas állványok közt.

Megállt és figyelt.

Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Bugva, lohogva okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon keresztül sugárzott ki belőle a tüz és ahogy a lány megindult újból, közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban érezte, hogy ezzel a tüzes mellü fekete fészekkel együtt reng, dübörög a föld a hó alatt, haragos reszketéssel, félelmesen.

Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Ugy okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott. Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:

– Ki az?

– Az igazgató urat keresem, kérem…

– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik?

– Hát hol?…

– Odaát, a másikban!

Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.

– Az igazgató ur itt lakik?

– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne mehessen be. Aztán dideregve szólt:

– Talán az uj kisasszony tetszik lenni?

– Az. Igen…

– Hát tessék utánam jönni.

Fölmentek az emeletre, ahol a cselédleány kelletlenül mondta:

– Bajos ilyenkor, már alusznak tetszik tudni. Tegnap vártuk a kisasszonyt.

A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számitott, nem jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.

– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?

A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a kérdés. Az asszony leültette magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak ugy vizsgálta meg, ahogy az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük vizsgálódás.

– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…

Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy szélére ült s hallgatta, mig az asszony szoknyája fölsuhogott az emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni kezdett. Az ember ilyen uj helyen ruha elrakás idején veszi szemügyre a butorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt, hogy hallja-e itt is a kohót. Valami tompult, titkos dübörgést ide is elérzett. Álmos volt, elfujta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczu, szép asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony, okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta rajta, hogy ujmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó, meleg dunnás ágyban és leragadt a szeme.