XV.

A templom egészen ki volt világitva, ami némileg fokmérője a párti minőségének. Még alig lézengett néhány ember a padsorok között. Aki jött, csöndesen meghuzódott dideregve valamelyik sorban, szélről, hogy majd a középen távozó párt jól lássa. A nagyhasu szolgák bizonyos fölénynyel jártak az oltár körül, bizalmaskodtak a szent tárgyakkal: leporolták a teritőt, megrázták a baldachin oszlopait, hogy jól áll-e. Aztán elcsoszogtak valami nyiláson keresztül, oldalt.

Akkor már mindegyre több ember érkezett. Valami kis moraj töltötte be a templomot, amelybe a felhős tavaszi reggel rideg, ólomszinü világosságot küldött. Oldalt, kivülről behallatszott a kocsik robogása, hirtelen megállása az oldalkapunál. Két, három fényesen öltözött hölgy a küszöbön kivül ugy begyeskedett, mintha le akarná főzni az egész közönséget. A templomba lépve egyszeribe összezsugorodott, eltörpült. Elnyomta a nagy terem, az oszlopok, a fehér-arany orgona, a negyvennyolcz nagy gáz-gyertya. Mintha a mór stilü fülkék zugaiból kerültek volna elő, ugy bukkantak föl egyre ujabb és ujabb alakok. A padsorok elől már megteltek, egymás hátán szorongott a nép. A másik oldalon csupa asszony, szinte áradt abból a szines, illatos csoportból a kiváncsiság, a kritika, a pletyka.

Most már seregestül érkeztek a vendégek. Egyszerre tiz husz tódult be a függönyös kapuk alól, a morgás erősebb lett, egy padból, ahol sok volt a csitri lány, vihánczolás is volt hallható. A templomszolgák fényes kalapjaikban most már a két padsor között a közepén jártak föl-alá, kezüket hátratéve, a hasukat bizonyos önérzettel düllesztve előre.

Az asszonyoknak föntartott oldalon most már egész szines virágmező nyüzsgött-mozgott. A sok tarka kalap egymáshoz hajolt, hátrafordult, az arczok kivillantak alóluk, itt egy fojtott nevetés, ott összebujók suttogása olvadt az egyre nagyobb, várakozóbb morajlásba.

Egyszerre aztán megdördült kinn a kövezeten a nászmenet sok kocsija.

– Itt vannak, – adták szájról-szájra.

Egymásután állottak meg a fiakkerek, egymásután csapódtak be az ajtók. Fönn a kóruson mozgolódni kezdett néhány eddig láthatatlan gyerek. A moraj kisebb lett. Mindenki figyelt. Valami kis csöngés hallatszott, mint a szinházi zenekaroknál. És erre megzendült az orgona, már elől állott a kántor, és kétoldalról lassu méltósággal jött a násznép, balról az asszonyok, jobbról a férfiak. A nyoszolyólányok sorakoztak, virágillat lett egyszerre; megtelt emberekkel a czirádás, aranyos oltár környéke, a gyertyák lobogtak, az orgona zugott és az egész közönség az általánosan fölébredt lármában gyorsan megtette megjegyzéseit, a fejek előrehajoltak, a kórus belevágott az ámenbe, és akkor kisütött a nap.

Most már folyt a czeremónia, mindenki odanézett, az asszonyok mélyen sajnálták, hogy ide nem lehet gukkert hozni.

Egy hölgy megjegyezte:

– Franczia füzője van… pompásan van öltözve.

Egy másik szólt:

– A férfi nagyon sovány.

– Többen a szülékről beszéltek:

– Az öreg tönkrement. A vőlegény pénzt adott neki.

– Azért olyan sovány?

– Sokat adott.

– És a hozomány?

– Még az is legyen?

Ezen megbotránkoztak. Hogy pénzt adott, az nem baj. De hozomány! Szinte azt szerették volna, ha a vőlegény pénzt adott volna hozományra is. Itt lenn, a sok lány, asszony mind nagy harczokat vivott és viv, hogy tudtára adja a világnak: mennyi a hozománya; hogy hozzá hazudjon, megnagyitsa a magáét és megkisebbitse a másét. Ez a lány pedig nemcsak hogy férjhezmegy hozomány nélkül, hanem még pénzt is kap.

– Hallatlan.

Ez igazán botrányos dolog volt. Valaki még pénzt is adjon azért, hogy megnősülhet! És egy lány igy fumigálja a hozomány összes törvényeit, a szokásokat és a fölfogásokat!

– Hová jutunk igy?

Az orgona minden elénekelt mondatra ráharsogta a gyerekkórussal az áment, s lenn tovább folyt a beszéd. Előhozakodtak a botránynyal, legjobban pedig mindenkinek esett az, hogy Gál Miklós már el is jegyezte magát Kettyvel. Valaki mintha látta is volna Kettyt az imént, valahol hátul, de bizonyára mást nézett Kettynek. Hogy ennyire tapintatlan legyen az amerikai kisasszony, azt már igazán nem tételezte föl róla senki.

A pap belekezdett a beszédébe. No erre igazán nem is volt kiváncsi senki. Ezt már egyenesen kifigurázták.

– És ön, tisztelt vőlegény…

Ezen pompásan mulattak. Tudták, hogy vége felé jár a czeremónia és szépen elhelyezkedtek a padokban, hogy majd jól lássák a kivonuló násznépet.

A pap beszéde hirtelen bevégződött, mindenkinek jól esett, hogy csak ilyen röviden beszélt. Az orgona hosszabb taktusokat vágott, a kórus nagy igyekezettel énekelt és némi kisebb czeremóniák után kifelé indult a násznép. Az orgona Lohengrinből játszotta az örök nászindulót. Elől jött isszonyu komolyan a nagyhasu templomszolga.

Most már valóságos tolongás lett a padsorokban, mindenki látni akart. Az orgona teljes erővel müködött, finom, tompitott hangot kevert a basszushoz, majd fölzugott diadalmasan, széles akkordokkal, amelyeket mintha harmincz ujjal fogott volna az orgonista, tele a derült szerelemmel, boldogságot, nászéjszakát igérve, egész életeket kapcsolva egybe, illusztrálva azt az érzést, hogy itt egy hatalmas dinasztia alapul, himnuszt zengve az utódoknak, a kik egy szerelmes tavaszi gondolatnak köszönhetik majdan az életüket.

Elza nem tudott annyira uralkodni magán, hogy a mosolygása, amelylyel a gratulácziókat fogadta, megtört, erőltetett ne legyen. Lassan haladtak előre, jobbról-balról fogadták a sok gratulácziót. Oldalt köröttük hangos zugással morajlott a tömeg, az ő egész világuk, minden ismerősük. A mama boldog volt, az öreg Brandt egykedvüen bámult maga elé. Talán Vermesen kivül a kis Manczi volt a legboldogabb, aki nyoszolyólány volt s most Artur karjaiba kapaszkodva ment a násznép között, igazán, mintha nem is a földön járt volna, hanem valami álomban, a szivéhez szoritva a csokrot.

Hogy kiértek a kapuba, pár perczig várni kellett, mig a kocsijuk előrehajt. Lenn a templomkapu lépcsőzete alatt nyüzsgött a nép. Az utczán is összeverődött egy csomó vasárnapi ember, látva, hogy nagy esküvő van. A kocsik mint nagy fényes-fekete bogarak mászkáltak a tömeg közt, s Elza megállott a kapu előtt a vőlegényével. A nap éppen odasütött, s kellemes, hizelgő meleggel árasztotta el. Lenn egyre nagyobbodott a tömeg, a templom oldalkapui ontották a népet, a sok szines asszonyt, a cilinderes férfiakat.

A nap egészen végigsugározta az utczát, az embereket, tavasz volt már most igazán és Elza végignézett az előtte zúgó-nyüzsgő nagy emberbolyon. E pillanatban ugy külsőleg nagyon jóknak látszottak mind ezek az emberek, akik eljönnek megosztani az esküvőt meg majdan a temetést. A morajlásuk azonban, mint valami fátyol, eltakarta megjegyzéseiket, gondolataikat. Ugy tolongtak ott, mintha a jól elvégzett munka után szélednének szét. Elvégezték a dolgukat – férjhez adtak szerelem nélkül egy lányt. Fölháborodtak s mégis eltürték a botrányt annak idején, beleegyeztek abba, hogy a vőlegény fizessen. Beleegyeztek a flirtekbe, a szabadosságba, a léhaságba és a komisz olvasmányokba. A munkájuk ott állt az emelkedett márványlapon, mint két szines szobor – a házaspár. Szétszéledtek és már csirázott bennük négy-öt uj házasság, amelyben megint csak el van nyomva a szerelem ősi joga, megint van megbocsátás ott, ahol nem volna szabad lennie és kiméletesség ott, ahol a bocsánatnak volna helye.

Elza elnézett rajtuk s ebben a pillanatban nem érezte a rosszaságukat. Neki jól esett, hogy ily sokan voltak. A kocsijuk előre tolakodott, beleültek. Aztán jött a többi, mind kivágtatott az utczára, lassankint kiürült a vasrácsos templomudvar.

Benn a templomban a gyertyalángok felét kioltották. Szegényebb házasság következik. Az oldalkapukból egyszerübb, szegényesebb, csöndesebb emberek kerültek elő. Csak egy elegáns kisasszony volt az utolsó padsorban, egy oszlop mögött. A fejét a padra hajtotta, bizonyos, hogy sirt.

Egy asszony lihegve sietett hozzá:

– De Ketty…

A lány fölnézett. Most már ujból csöndes volt a templom, kivülről is elrobogtak mind a kocsik és ebbe a fáradt, nehezen helyreállt csöndbe belesóhajtott az aczélkisasszony:

– Néni… én olyan boldog vagyok!

A szegényes násznépből hátrafordult egy idősebb asszonyság, nagyra meresztett szemmel, csodálkozva, mintha kérdené:

– Ki beszél itt boldogságról?