IV.

Otthon ültek, az Elza szobájában. A kis Manczi hallgatott. Szomoru volt, ő se tudta, hogy miért, de szeretett ehhez az okos nagy lányhoz járni. A mama ugyan nem szerette, hogy nagy lányokkal beszél, de erőszakoskodni nem lehetett.

Már vagy egy félórája ült Elzánál és szeretett volna mondani neki valamit. Elza már mosolygott.

– Miért nem beszél, Manczika?

– Mert szeretnék magának mondani valamit.

– Nos, rajta, halljuk!

Akkor már izgatottan, sirásra álló szemmel nézett ki az ablakon a kis lány és ujjait tördelte. Majd pislogni kezdett, s valahogy kisurrant szeméből egy könny. Végig folyt tiszta kis arczán, le se törülte. Elza pedig akkor megfogta a fejét és magához szoritotta hosszan, szeretettel.

– Kis Manczi – mondta – édes kis Manczi…

Ez a beczéző szeretet nagyon fájt a kicsikének és erre már kitört belőle a zokogás, gyerekesen, mélyről, nagyon keservesen.

Igy volt ez körülbelül mindig, amikor a csöppség meglátogatta Elzát. Mindig akart valamit mondani, s mindig sirás lett a vége. Mint ahogy vannak dolgok, amelyeket csak sirással lehet elmondani.

Az idő négy óra felé járt. Künn a kezdődő téli alkonyat borulata szállott az utczákra.

– Megyek… haza – mondta Manczi, miután fölkelt és daczosan megtörülte a szemét.

Udvariasságból tartóztatta még egy ideig a lány, de aztán elbocsátotta – a szobalánynyal – látva, hogy mélységesen szégyenli magát az álom-királykisasszony.

Amint aztán elment a kis lány, fogta a kalapját, kabátkáját ő is és utnak készült. Most történt először, hogy igy elment hazulról, szobalány, kiséret nélkül. Oly becsületesnek érezte a szándékát, hogy még a szive se dobbant meg erre a gondolatra. Pedig akkor már átellenben, a nádor-utczai gabonakereskedés első emeleti irodájában égett a gáz és a kirakatokban is meggyujtották a lámpákat. Ebben a perczben még izgatott se volt. A regényekből, pletykákból ugy ismerte azt az állapotot, amikor az ember randevura megy, hogy nagyon elcsodálkozott, amikor nem észlelte magán a rendes tüneteket. Nem is lopózott, rendesen kiment az előszobán, ahol még vetett egy pillantást a tükörbe, aztán le a lépcsőn, ki az Andrássy-ut felé. Eszébe se jutott, hogy mellékutczákon menjen, vagy elfátyolozza az arczát. Egyáltalán hiányzott belőle az az érzés, hogy most rosszat tesz. Nem érezte szükségét annak, hogy önmaga és mások előtt rejtegessen valamit. Minden idegszálát hatalmában tartotta az a gondolat, hogy most a boldogsága felé megy és hogy a zsurokon elkövetett, titokban maradt csókok, vagy asztal alatti lábérintések legártatlanabbja is ezerszeres bün ahhoz képest, amit most tesz.

Ma reggel kapott Miklóstól először levelet. Istenem, szegény mama dehogy merte volna fölbontani az ő leveleit! Az ő müvelt, társaságbeli lánya sohse engedte ezt meg neki és a mama ugy gondolkozott, hogy a budapesti előkelő gazdag lány csak jobban ért ehhez, mint ő, a vidéki pálinkagyáros leánya. A levélben csak az volt, hogy ma délután öt óra körül várja Elzát valahol a Városligetben, az ilyenkor elhagyatott iparcsarnok körül. Egyéb semmi. De ők tovább érezték ennek a levélnek a folytatását, vissza a multba és előre a jövőbe. Mint valami folyó, amely a föld alatt fakad, ott folyik s csak egy kis darabon mutatkozik, hogy ismét a föld alá osonjon. A titkon fakadt szerelemnek egy mindenki által megérthető dokumentuma volt az a levél s utána ez a szerelem megint visszabujt, tovább osont a titkok alatt.

Ment nyugodtan a homályosodó utczán, szinte vonzotta az uj élet, a boldogság után való bánatos vágyakozás. Egy-egy pillanatra ugy rémlett előtte, mintha ismerőssel találkoznék. De aztán haladt tovább, hátravetett büszke fővel, lelkében daczos gőggel nézve le ezt a kishitüségből, látszatból, mások bukásából élő embertömeget. Künn, a liget felé már kevesebben jártak. Ez jól esett neki, mégis valami megnyugvás. Aztán, hogy az egyik sétálónak korcsolya csörgött a kezében, megdöbbent. Figyelni kezdett, s hallotta a jégpálya katonabandáját, amint valami pattogó keringőt játszott. Nem tudott annyira kiemelkedni a világ nyelvétől való félelemből, hogy most meg ne ijedt volna. A jég nem egyéb, mint télikabátos bál. Aztán bálon keresztül mégse jó randevura menni. Elkerülte oldalt a jégpályát, s besietett, szinte szaladt a kopasz fák között a ligetbe. Egy-egy kis szélsóhajtásra mint nagy vattafoszlány mállott le a faágakról az odahullott hó. Csak szaladt, s mire kiemelkedett a lombtalan erdőből az iparcsarnok nagy sárga épülete, már égett egynéhány lámpa a távolban, s egyre szürkébben, sötétebben borult a horizonra valami hamuszinü nagy felhő.

A nagy épület előtt már várta Miklós. A lány megállott, ahogy meglátta. A konvencziók mind föltámadtak benne, s a vesztüket érző férgek arrogancziájával állitották meg. A fiu meglátta, s elébe ment. Ugy állottak egymással szemben egy pillanatig, mint két hajó a sivár nagy tengeren, amikor találkozik alkonyatkor. Érezték, hogy az utjuk nem vezet egy felé. S közelebb volt egymáshoz a lelkük, épp azért, mert válniuk kellett.

– Isten hozta, Elza.

Nem felelt. Kissé hátrahajtotta a fejét, mintha nagyon sok gond bántaná egyszerre. Talán támolygott is, mert a fiu a hóna alá nyult, fogta, erősen. Aztán a fiu vállára hajtotta a fejét, s valami igen nagy, érzéki vágyat érzett egy csók után.

De Miklós nem csókolta meg. Csak beszélt vele halkan, nagyon komolyan, mint azok a fiuk szokták, akik tizenöt éves koruk óta maguk keresik a kenyerüket.

– Elza – mondta – azért hivtam…

A leányt fölriasztotta ez a komolyság, nagyon komolyan nézett a fiu szemébe.

– A bálra kaptam szabadjegyet egy ujságiró barátomtól. A frakkot is az adta. Ezért megcsináltam neki a névsort. Kellett magát látnom, mint ahogy kell magával most beszélnem. Talán ugy ért meg legjobban, ha megmondom, hogy azért kell magával beszélnem, mert még mindig nem tudom, hogy mit akarok mondani. Ha mondanivalom lett volna, megirtam volna a levélben.

Akkor már mentek. Mind mélyebbre sétáltak be a sürübe, az érintetlen szüz havon jártak, nem hallatszott a lépésük nesze. Már sötétedett, komolyan, csak fönn az ég volt még egy kicsit világos. Ugy jártak, mint a régi metszetek szerelmesei, egymáshoz simúlva. Folyton a fiu beszélt, a lány csak hallgatta, jól esett neki, hogy nem is kell maga elé néznie az utra, biztosan, erősen vezeti a társa. E tudatban a szemét is lehunyta, s mivel már biztos volt egy kis botrányban, amennyiben ily későn egyedül érkezik majd haza, azt gondolta, bánja is ő, legyen akármi. Hogy Miklós mit beszélt, talán nem is értette. Csak a hang modulácziójából, a hosszu szünetekből, s a vele harmonikusan haladó test mozgásából érezte ki valahogy, hogy szerelmes dolgokról beszél. Csupa zene volt a hangja, mély és édes, mint a celloé, minden affektálás nélkül való, természettől meleg, hajlékony. Elringatta ez a zene, és ha nem lett volna olyan nagyon okos, talán mindent el is felejtett volna ezen a világon.

Hirtelen megállott a fiu. A lelkükben is megzökkent valami. A fülét zugó, csengő zaj csapta meg. Előre hajolt, szétnézett és látta, hogy hibázott. A czéltalan szerelmes tévelygésben elkószáltak, egyszerre csak ott volt előttük a tó egy nyulványa, oldalán magasra hányva a hó, a tükrén simára faragva a jég. Három asszony iringált arra, vidám pördüléssel fordult meg, hogy a magas hófalhoz ért. Az egyik – Exnerné – jó ismerőse volt s már meg is látta. Ilyenkor nagyon sietős az, hogy az ember nevén szólitsa a kompromittált ismerőst és a csinos Exnerné már föl is kiáltott hozzá:

– Jó estét, Elza!

Azzal összeigazodott egymás mellé a három asszonyka, egy-két nem gracziózus induló mozdulat után kicsiny, elegáns félkörökbe szelte a jeget s ringó, jobbra, majd balra dülő mozgással eltünt a tó felé, ahol akkor már a magasan lógó ivlámpák alatt nyüzsgött, zsibongott, sikoltozott a jégpálya esti népe. S hogy teljes legyen a kiábrándulás, az eddig pauzáló katonabanda belevágott egy ujabb darabba, amelyhez csodás gyorsasággal alkalmazkodtak a korcsolyázók.

– Jó estét, Elza!

Talán nem is volt guny ebben, komoly volt, mint valami pisztolylövés, ez a mondat:

– Jó estét, Elza!

Az ilyen mondatokkal temetik egy lány jóhirét. Ezzel veszik el tőle a becsülést, ezzel lökik ki a társaságból, ez fáj, ebbe van összetömöritve a shakespeareinél nagyobb erővel a világ minden rosszakarata, gazsága, ebből zug ki az, hogy «ügyetlen voltál», «nem tehetek róla, de megláttalak», meg az, hogy «miért nem vigyáztál jobban (én jobban vigyázok)» és még sok minden, de csupa piszkos dolog.

Mintha tüzhöz ért volna, ösztönszerü mozdulattal döbbent vissza. Futni is kezdett, be a sürübe, a fiuval nem is gondolt. A fákról még hulltak a vattacsomók s ahogy szétpuffantak a földön, azt mondták:

– Jó estét, Elza!

Visszhangként szólt utána a fiu:

– Elza!

Szaladt, néhányszor a fejéhez is kapott. Egy pillanatra az a gondolat rohant végig az agyán, hogy ez az Exnerné szeretőt tart, s mégis köszönni mert neki. Aztán érezte, hogy aki birja az marja, és az mondja a másiknak, hogy «jó estét», aki éppen rajtakapja a másikat. Szaladt, s már ismét az Andrássy-uton volt. Akkor jutott eszébe, hogy Miklóstól elszaladt. Sietett hazafelé, most már osonva, az első mellékutczán be is fordult. Egy fiatal ember jött arra, valami festő lehetett az Epreskert-utczából, mert hosszu haja volt. Ez szemtelenül megnézte, mosolygott is. A szeméből tisztán ki lehetett olvasni a köszöntést:

– Jó estét, Elza!

Igy valahogy eltévelygett hazáig, hol futva, hol mellére szoritott kézzel lassan, lihegve. Az utczán járók közömbösen néztek rá, de ő már érezte, hogy ezek holnap nem fogják közömbösen nézni. Világosan élt lelkében a tudat, hogy a botrány elől valósággal szaladni kell, fizikai futással, oly gyorsan terjed. Már látta, valahol a kavargó messzeségben, az ivlámpák, kirakatok fénykévéi alatt nyüzsgő emberboly fölött zavaros felhőként életre kelni a botrányt. Zakatolt a fülében valami. Mind nagyobb lett a lelkében a moraj, kelt a botrány, nagyra dagadt, élesztette a pletyka-kovász, már fenyegette, köréje dagadt, hogy megfojtsa. Mérhetetlen keserüség marczangolta a szivét, az a vigasztalan tudat, hogy a boldogságot kereste, amugy a maga szabados, romlott módja szerint, s ennél az első becsületes tetténél szakadt rá minden eddigi büneért a büntetés. Valami olyat is érzett, hogy most már mindennek vége, s nagy üresség érzete fogta el, oly erősen, hogy a szája széle lehuzódott tőle, nagyon csunya lehetett ebben a pillanatban. Aztán mintha mellbe lökték volna, ugy érte egy hideg, ostoba hang.

– Kezeit csókolom, nagysád!

Dr. Vermes Miksa emelte meg előtte mosolyogva a czilinderét. Ez még nem tudta. «Siessünk – gondolta a leány – mert még az uton megtudja.»

– Honnan jön, Elza nagysám?

– A jégről.

– És a korcsolyája?

– Ott van, kosztban.

– Egyedül jött?

– A szobaleányt itt elvesztettem a tömegben…

Erre aztán még mondott néhány lánczolatosan összefüggő hazugságot és belátta, hogy dr. Vermes már hazakiséri.

– Lássa, mit tesz a telepátia! – mondta a doktor juris, – épp most határoztam el, hogy holnap elmegyek, meglátogatom magukat…

(– Dehogy jösz el!)

A kapunál csak ugy konvenczióból azt mondta a doktornak, hogy most már jőjjön föl egy percre köszönni a mamának. A doktor azonban tényleg fölment, s amikor a szobalány kinyitotta az ajtót, Elza föllélekzett, eszébe jutván, hogy Vermes még nem ismeri a szobalányt és igy az előbbi mese érvényben marad.

– De meddig? – gondolta hozzá, amikor Vermes a mosolygó kövér mamának kezet csókolt s alulról, a kocsirobogásból, esti nagy zajlásból sivó zugással kerekedett ki izgatott agya előtt valami lüktető moraj, amely az ereibe, a halántékába is átment, a jégzajlás lármájával harsogott, a mindenek fölött rögtönitélő úr, a botrány…