III.

A Vigadóban nagyot szalutált nekik a portás. Olyan volt ez a nagyszakállu ember, mint Andersen valamelyik meséjéből a földre szakadt vizikirály. Legalább is ezer éves – gondolta Elza. A lépcsőház sötétvörös szőnyegén haladtak föl a ruhatárhoz. Az első folyosón elfogta őket Artur, aki oly izgatottan szaladgált, mintha ő lenne itt minden; zenekar, terem, parkett, közönség. Benne már buzgott a báli láz, s ez komikus volt a nyugodt hidegről jövő emberek előtt. A papa elkészült a ruhatárral, és az orrát fujta. Az asszonyokat várták, együtt, a női gardrob ajtaja előtt.

– Sokan vannak? – kérdezte az öreg Brandt, és az ajtó felé pillantott.

– Oh, nagyon sokan. Alig lehet mozdulni.

– És milyen közönség?

Artur vállat vont, és mosolyogva mondta:

– Des juifs.

Ekkorra kijöttek az asszonyok is a kis fehér pipereszobából. Elzán egyszerü nagy fehér ruha volt, de kissé idegenszerüen állott rajta. A báli ruha, amig nem került a milieube, otthon, vagy itt a kis tükör előtt, grandiózus, valami fensőség van benne. Kikaczag belőle minden csipke, bájos minden hajlás, jól áll az arczhoz. Benn aztán, a teremben egészen más. Néha esetlen, csunya. Ezért öltöznek bálra legjobban a szinésznők, akik már otthon leszámolnak a távlattal.

Bementek a világos nagy terembe. Benn fojtó meleg volt. Egyidőben illatnak nevezték azt, ami ott uszik a levegőben, most már rájöttek, hogy valami átmenet a szag és az illat között. Ha csupán illat volna, nem kábitana ugy. Van abban sok az asszonyvállak harmatjának gőzéből, a ruhafesték szagából, hervadó, félig rothadt rózsák beteg sóhajtásából, az egész valami keverék, talán egy boltban kellemetlen, de itt édesen izgató levegő.

Elzáék végigsétáltak a termen. Csupa ismerős… Valóban, itt volt a Lloyd-klub. A zsurok egymásba olvadtak, itt volt a jég, a korzó, a piknik, a première. Az apró társaságok, amelyek közös ismerősök és pletykák révén száz meg száz szállal voltak egymáshoz füzve, itt egybeolvadtak, bállá egészitődtek ki. A ruhákon látszott, hogy már volt egy keringő. A hölgyek legyezték magukat, a huszárönkéntesek pedig majd megpuffadtak a melegtől. Szabályellenesen magas gallérjaikat dühösen tágitgatták, vörösek voltak, s látszott rajtuk, hogy borzasztón szenvednek a csupa posztó, csupa vatta, csupa vastagzsinór atillában.

Elzának az a gondolata támadt, hogy tiz párbajhoz nem kell annyi hősiesség, mint ahhoz, hogy a huszár türjön némán, ha izzad.

A teremben egyre nagyobb lett a mozgás. Ujabb csoportok érkeztek, a levegő mind fülledtebb lett. Ha ez igy tart – gondolták – megfullad az ember. Pedig egy óra mulva hozzászoktak ehhez a levegőhöz.

A zaj a csöndes mormolásból az erősbödő fecsegésen át zugó, szinte harsogó hangzavarrá lett, ugy, hogy a szerszámjaikat hangoló muzsikusok czinczogását se lehetett hallani. Igy történhetett, hogy szinte meglepődött mindenki, amikor a katonazenekar harsogva, tulzásba vitt ritmussal csattantott rá egy keringőre, valami divatos japáni operettből. Néhány arrogáns ifju nekivágott a tömegnek egy-egy tulvidám hölgyecskével, aki majd kicsattant a nevetéstől, amikor tánczosa a sétálókhoz lökdöste. Elza egy sarokba vonult s csak éppen annyira érzett kedvet a tánczra, amennyiben a ritmus nagyon pattagó volt.

Öt percz mulva már tánczolt, aki csak tánczolhatott. A fiatalemberek közt egy félóra óta az volt a divat, hogy az elébük állóknak azt harsogták:

– Szósz!!

Mint a nagy vendéglők vágtató jongleur-pinczérei. A lányok ruhái lassan alkalmazkodtak a tánczoló testhez, szinte belenőttek a komoly, merev ruhákba ezek a gömbölyü, pirosszáju leányok, akik tele voltak vágyakozással, szerettek egy kicsit röpülni, örültek az édes, rohanó kábulatnak. A férfiak közel tartották őket magukhoz. A menüetek finomkodó, czirkalmazott kora lejárt, s aki tánczolt, magához szoritotta a hölgyét, lehetőleg ott fogta, ahol nem érte a füzőt, a nagy tolongásban közel is szorult hozzá, a sok váll, félig titkolt mell között belebódult egybe, hogy csak ugy ragyogott a szeme. A meztelen karok lomhán feküdtek végig a fekete frakk-ujjakon, kissé több engedményt tettek itt a vérnek, mint például az ugynevezett exkluziv bálokon. Öntudatlanul történt ez, az egész társaságban több, melegebb volt a vér, mint egyéb társaságokban, a lányokban kevesebb a tartózkodás, a férfiakban több a merészség, s mindkét nemben erős a vágy.

Elza megfigyelt egy-egy párt, látott férfiarczokat, amelyek véletlenül a puha vállakhoz horzsolódtak, lánytörzseket, amelyek a tolongásban keleties hajlással, valami született, vérbeli öntudatossággal hajoltak a frakkokra, s mindehhez pattogott, csengett, dörgött a zene, hallani se lehetett egyebet, mint valami őrületes érzéki káoszt, amelyben csusszanás, beszéd, nevetés, kiáltozás összeharsogott a trombitákkal, s mindebbe a száguldó harsogásba a dob és a czintányér hajigálta a ritmust, amely már inkább izmokra hatott, mint az érzékekre. Kavargó, vad, pokolian ritmikus zsivaj volt ez, aki nyugodtan nézte, az előtt talán komikus, vagy bosszantó, aki tánczolt, annak természetes.

Artur megjelent Elza előtt, lihegve:

– Szabad?

Elkeveredtek a tömegben. Egy tour után visszaült helyére a lány, kissé kábultan. Artur ott akart maradni mellette.

– Menjen, tánczoljon.

– Hát már azt se engedi, hogy mellette legyek?

– Ha nem megy, fölkelek.

Ment daczosan, be a tömeg közé.

Elza pedig haját igazgatta. Egyszerre csak megállott előtte egy alak. Kissé nagyobb, mint ő, szőke, szélesvállu fiu.

– Szabad kérnem?

Miklós volt.

Mint valami álomban, ugy állt melléje Elza. A fiu megfogta és bevezette a tánczolók közé. Ott körülnézett, a kellő taktusnál megindult vele. Eddig egy szót se szóltak egymáshoz. Akkor aztán tánczolt Elza és nem érzett maga körül semmit. Azt tudta, hogy valaki fogja a derekát s ügyel, hogy bele ne ütődjenek senkibe. Kissé a válla felé hajolt a fiunak, bánta is ő, ha nem is illik. Az vitte vadul, erősen. A lány érezte, hogy most szeretne meghalni. Aztán, hogy tisztább lett a gondolkozása, magához szerette volna ölelni a fiut. A becsületeset, az erőset, a hallgatagot. Ki szeretett volna rohanni vele az éjszakába és megcsókolni a száját és el se szakadni többé tőle. Már a második tourt tánczolták, de nem volt fáradt. A lába ugy vitte, hogy nem is érezte. Csak a mellében zsibongott a vágy, csak a karja forrott össze a fiuéval, nem látott, nem hallott semmit, álomba vágtattak, ugy érezte, zsibbadó, gyönyörü álomba.

Végre megállottak valahol. Az egész bál szin- és hangzavarrá fajult a szeme előtt. Teste egész sulyával a fiu karjára nehezedett, az szinte vitte vissza az anyja felé. Ott leült, a fiu eltünt, s oly érzés zsibongott a fejében, mintha nászt ült volna, eljegyzést tánczolt volna egykori pajtásával. Mintha megcsalta volna, még a nász előtt, ugy háborodott föl benne minden eddigi apró incselkedése a többivel. S ahogy meglátta, hogy a fiu kimegy, el, s az ajtó előtt már télikabátban lemegy a lépcsőn, az anyjához fordult:

– Mama, rosszul vagyok.

– A levegőre, fiam…

– Nem. Haza…

Épp, ahogy fölkeltek, jött mosolyogva egy fekete, kissé sovány, kopott arczu urral a papa és szinte diadalmasan fedezte fel őket.

– Végre! – kiáltott.

Aztán, hogy az idegen ur meghajolt:

– Vermes ur, a lányom… – mondta.

A mama már ismerte Vermes urat:

– Képzelje, Vermes, szegény Elza rosszul lett… Haza kell mennünk.

A papának megnyult az arcza. Vermes ur, – Dr. Vermes Miksa – résztvevően szólt:

– Óh, szegény… Talán egy kis séta a levegőn jót tenne…

– Nem, haza akarok menni – mondta Elza bágyadtan, már igazán támolyogva és hozzá szerette volna tenni – meghalni.

Kifelé indultak, s amint igy mentek, eltánczolt mellettük Artur, egy kis pufókképü lánynyal, olyan arczczal, mintha mondta volna

– Kell is ez nekem! Te kellesz…

De Elza már ügyet se vetett rá. Elmentek s lenn a vizikirály-portás szálutált nekik, ismerte ő már azt a kellemetlenséget, amikor valaki tizenegykor megy haza a bálból.

Nem is sajnálta a halavány szép kisasszonyt, amikor becsapta a kocsijuk ajtaját.