VIII.

Elza lábujjhegyen ment át a szobákon. A kályhában pattogott a tüz, friss, világos téli reggel vont aranyozott porsávokat keresztül a butorok fölött. A hálószoba ajtajánál megállott, gyöngén koczogtatott:

– Mama…

– Te vagy, Elza?

– Én. A papa itthon van?

– Nincs.

A papa már négy napja nem aludt otthon. Amióta ugy becsapta az előszobaajtót azon a borzasztó estén, nem látták.

– Bemehetek?

– Hogyne!

Bement. Az anyja a tükörasztal előtt ült, és fésülködött. Igy kissé öregebbnek látszott, különben is megviselte az utóbbi négy nap.

– A papád nincs itthon – mondta – de tegnap fölküldte az üzletvezetőt a kulcscsal, és az mindent elvitt a Wertheim-kasszából…

Csönd volt egy ideig. Mindkettőjüknek eszébe jutott az éjjel – tán egy éve történhetett – amikor a papa kipirultan, izgatottan megjelent ugy egy óra körül otthon, czilinderét le se vette, csak kivett egy csomó pénzt a Wertheim-kasszából, és elsietett. Hallották, amint lenn megindult vele egy fiakker. Reggelre aztán visszanyerte a pénzét.

Elza anyjának meztelen karjához nyomta az arczát és csöndesen mondta:

– Mama, nekem férjhez kell menni.

Megint hallgattak. Aztán megszólalt Brandtné:

– Persze. Én is mondom.

Elza szinte férfiasan szólt:

– Mama, én tudom, hogy kihez!

– Kihez?

– A Gál Samu fiához.

A mama letette a fésüt. Utóvégre is szép a demokráczia, de ő mégis a főispánt várta, vagy ha már azt nem lehet, hát legalább egy képviselőt – azért a pénzért.

– Gál Samu…

– Igen, a fiához. Miklós… A Hungária-banknál van. Ismered jól…

– Erről nem beszéltél nekem eddig…

– Most megmondom: vele látott meg Exnerné, nem Vermessel. És tegnap vele akartam megszökni…

A mama ennyi romantikát nem birt el egyszerre. Fölállt, és hebegve mondta:

– Hisz az…

De a legutóbbi évek egyházpolitikai vivmányai eszébe jutottak és igy folytatta:

– … nem vesz el téged!

Elza mosolygott:

– Elvesz.

– És az apád mit fog szólni?

– Az apám hallgatni fog.

– És ha a pénzzel is hallgatni fog?

A lány minden szótagot külön hangsulyozva mondta:

– Akkor a pénzzel is hallgatni fog. Tudod?

A mama igazán nem tudta, mit mondjon. Amig olvassa az ember a romantikát, jól esik. De igy kissé erős. Aztán érvelni se lehet ellene

Elza érezte, hogy ő van fölül:

– Láttad, – mondta – hogy nem törődöm senkivel se. Én itthagyom a zsurt, én teszek, veszek, ahogy nekem tetszik. Én Gál Miklóshoz megyek feleségül, ha meg is szakad az egész világ…

– Elza, légy okos…

– Boldog akarok lenni, nem okos.

Brandtné kinézett az ablakon. Megérezte, hogy a lánya az egyetlen, akire ebben a világban még támaszkodhatik. Ezzel az egygyel harmonikus csupán a lelke, az anyaság örök jogán. A férjétől eltépte a multkori este. Ha most a lányával is meghasonlik, kije marad? És végtére is annak van igaza, aki boldog akar lenni. Dobolt az üvegen az ujjával, összehuzott szemmel nézett el a házak fölött, mondván:

– Én nem bánom…

Künn csöngettek.

– Vermes doktor ur – mondta a szobaleány.

Egy pillantással jelezte Brandtné, hogy addig is, amig ő fölöltözik, Elza fogadja a doktort.

A doktor a szalonban ült, amikor Elza belépett. A lány látta a ruháján, a bajuszán, a szemén, hogy ha nem is éppen őt megkérni, de legalább azért jött, hogy erre előkészitse magát is, őt is.

– A mama mindjárt jön. Öltözik…

– Jobb is, hogy egy kicsit négyszemközt maradunk – mondta Vermes – legalább elmondhatok magának egyetmást.

Elza odabenn győzött és győzhetetlennek érezte magát, fölébredt benne régi vadócztermészete. Leült, szemben a doktorral és gunyos sóhajtás után elkezdte:

– Én szeretem magát, Elza!

A doktor elképedt. De föltalálta magát és fejét hátravetve, daczosan mondta:

– Igen.

Elza bólongatott a fejével és egyszerüen felelt:

– Én meg nem szeretem magát, Vermes.

Erre nem volt a szegény kis ügyvéd elkészülve és hamarjában nem tudta, mit mondjon. Elza növekvő vigsággal beszélt:

– Beszéljünk talán valami másról. Mit szól ehhez a gyönyörü reggelhez?

– Elza – komolykodott a férfi – én nem viczczelni jöttem ide. Énnekem… az a czélom, hogy magát feleségül vegyem.

– Miért?

– Mert szerelmes vagyok magába, ezért, egész egyszerüen.

Szünet lett, csönd. Hallgattak mind a ketten és ennyi őszinte komolyság után a lány is megbánta, hogy léháskodott. A doktor szólt elsőnek:

– Én ugy szeretem magát, hogy engem nem lehet magától semmivel se eltántoritani. Nekem ugyan mondhatják, hogy maga flirtel…

– Szép.

– Mondhatják… tudom is én, hogy mit mondhatnak! Nekem beszélhetnek botrányról, városligetről…

Elza érezte, hogy a doktor szándékosan csoportositja azokat a dolgokat, amelyek az ő nőülvevését megnehezitik. Nem szólt.

– Beszélhetnek – folytatta Vermes – találkozókról, rejtelmes idegenekről, hazudhatnak, pletykálhatnak…

Ez az utóbbi két kisebbitő jól esett.

– Bizonyitgathatják, hogy pénze nincs…

Elhallgatott, de a lány nem vette át tőle a szót. Azt hitte a férfi, hogy ez azért van, mert az ő beszéde hatott. Folytatta, most már kissé zsarolva a lányt:

– Én nem hallgatok senkire. Más talán visszariadna, én nem…

Elza érezte az igazságot, amely igy kialakult a lekében ebből az ügyetlenül szónokoló figurából. Tudta, hogy rossz a hire. És ez a gazember zsarolni jött ide, – gondolta – azt mondva: «lám, senkinek se kellesz, én beviszlek a társaságba, megvédelek a nevemmel, de jöjj hozzám feleségül».

Fölállt és talán tulságosan hideg hangon jegyezte meg:

– Kedves doktor, maga itt nagyon sok ostobaságot beszélt össze-vissza. Meg is sértett. De önnek meg lehet bocsátani…

A doktor is fölállt;

– Ezek után… – hebegte.

– Ezek után – vágott közbe a lány – talán meg se köll várni a mamát!… Nem gondolja?

– De gondolom… – mondta a doktor és meghajolt Elza előtt.

– Kisasszony – szólt – én vagyok az utolsó élő Jókai-regényhős Budapesten. Én elmegyek, kikergetett, de ha szükség lesz rám, parancsoljon velem…

Egy kis szemtelenséget se tudott magába fojtani, látva, hogy a lány még feleletre sem érdemesiti.

– Nőül is veszem… Akármikor lesz rá szüksége…

És elment.

Mint valami átmeneti kellemetlenségről, ugy számolt be erről a látogatásról még mindig öltözködő anyjának Elza. Azt egyszerüen elhallgatta, hogy Vermes megkérte a kezét. Benne csak az maradt meg a jelenet utóizeként, hogy ő már odajutott, hogy őt «daczára valaminek» lehet megkérni. Hogy ime akadt valaki, aki azt mondta, hogy «mégis» nőül veszi. Ez a «mégis» bántotta, de Miklósra gondolt, aki szerelmes nagyságban tünt föl előtte. Besétált a szobájába és kihuzta a fiókját, hirtelen rántással, hogy előgurult benne a szilva, a száraz aszalt-szilva. Miklósnak egyszerüen, világosan megirta, hogy jőjjön el, kérje meg a kezét, hogy az anyja már beleegyezett. Aztán, hogy a levelet elküldte a postára, az ablakhoz ült az ő rendes karosszékébe és elővette a könyvet, amelyet utoljára olvasott. Egy Maupassant regény volt. Néhány lapot megforgatott benne, és letette. Nem volt kedve igazságokat bevenni. Valami álmodozó mesekönyvet szeretett volna, jövendő boldogságról, kék hegyekről, világos égről, királyokról, akik egy üvegczipellő miatt hadat viselnek. A könyvesszekrényhez ment, s keresgélt az alul összedobált régi kötetek közt, amelyeket gyerekkorában olvasott. Egy szineskötésü könyvre nagy betükkel volt nyomtatva: «Andersen» Valami fölbuzgó, nagy, tiszta örömmel kapott utána, mint valami kincset, vitte magával a karosszékbe és belemerült; mohón olvasta a kis czinkatona szomoru történetét, sorba a tengerkirály hosszuhaju, halfarku leányainak regéjét, megfürösztötte a lelkét ebben a halhatatlan, naiv könyvben. Ime, tudott szomorkodni a babák szerelmein, vágtatott a lelke tiszta fehér sivatagokon át a hókirályné szánkójával s igazán nem érdemelte meg, amikor a mamája már puderezett arczczal, fölsütött hajjal csak ugy félreszólt hozzá, miközben a tükör előtt nézte a ruháját;

– Már megint valami regényt olvasol?