VI.

Csütörtök este volt, a zsur rendes napja. Már öt óra felé járt az idő, és a Brandték szobáiban egymásután gyujtogatták meg a villamos csillárokat, elrejtett üvegtulipánttal a sarokban.

Brandtné kissé sápadt volt, a tegnapi izgalmaktól, de hát a világ előtt reprezentálni kellett. A butorokról már kora délután leszedték a ponyvatakarót, a himzett fehér kis pamlagok, karosszékek szinte dideregtek igy ruha nélkül. A szalonon meglátszott, hogy nem egy terv szerint rendezték be, hanem idővel sürüsödött össze benne minden, ami divatos és sok, ami «secesszió». Vékony lábu angol székek álltak a nagy karszékek mellett, a szövet fehér mindenütt, a himzés rajta szines. Butorok, amelyekre alig mer ráülni az ember, mert fél, hogy vagy összetörik alatta minden, vagy a himzés piszkolódik be. Az öt szobán végig lehetett nézni, két szárnyra volt nyitva minden ajtó. Rend, tisztaság ragyogott végig a lakáson, s a mikor Brandtné megállott az utolsó szobában, s végig nézett az ajtókon körösztül, egyszerre valamennyin, jóleső érzés járta át a mellét. Az utolsó szoba falán nagy tükör volt, ebben tovább folytatódott az öt szoba, tiz lett belőle, tele csillárral, világossággal, ragyogó arany és szinfoltokkal.

Elza az ablaknál állott és nézett ki a Nádor-utczába. A szobaleány nesztelenül járt-kelt, rakosgatott, kirakta a teáscsészéket. Akkor egyszerre a szőnyegek, butorok várakozó csöndjébe belevágódott az előszoba csöngettyü hangja. Elza megfordult. A mama utólsót pillantott a tükörbe és megállott a szalon közepén.

Egy kövér, szőke kis leány jött, le sem vette künn a kalapját, keztyüjét. Leült velük a szalonban, és attól kezdve folyton zirregett a csengő, egyre jött a vendég. Mindenki kalapostul jött a szobába, most már tulságosan sok volt a szin, a hang a lakásban. A levegő mind melegebb, izgatóbb lett, a legelőbb érkezetteknek már vitte ki a kalapját az előszobába a szobaleány. Hangos sarkantyupengéssel érkezett meg egy közös-huszár, ettől fogva már központja lett a társaságnak. Beszéltek a kaszinó báljairól, az asszonyokról. A sok lány mind belejött a gyors, hangos beszédbe, föl se tünt már, ha a mama kisurrant uzsonna után nézni.

– Hü! – mondta a kis kövér szőke – hát magának már szabad Zolát olvasni?

– Bizony – bólongatott a fejével a másik, s csak éppen az volt a kettejük közt a külömbség, hogy az egyik engedelemmel olvasta Zolát, a másik meg a nélkül.

Rögtön Guy de Maupassantra tértek át és csak a czimeket mondogatták, a novellák tartalmát elgondolták, hallgatagon, közös titkolózással, szinte szégyenkezve. A huszár azt mondta, hogy Jókai már nem tud irni, s azt hitte, hogy ezzel a szamársággal már nagyot mondott. Aztán áttértek a fiatal irókra, s azokra nézve ugy egyeztek meg, hogy mindeniknek kijutott az is, hogy zseni, meg az is, hogy szamár. Egy leány zseniális helyett állandóan geniálist mondott, s ez a hiba látszatával biró tulkorrektség irigységet keltett a legtöbben.

Egy simaruhás kis amerikai lány körül egy csoport angolul beszélt, de a kis Ketty tiltakozott ez ellen, azt mondva, hogy tud magyarul. Persze szóhoz sem jutott, hogy is lehetne egy ily kiváló angol fitogtatási alkalmat elmulasztani.

– Képzeljék csak, – mondotta a kis Ketty, akinek az apja hidat épitett valahol a vidéken, – a néni megakart enni tegnap.

– Miért?

– Mert elmentem sétálni. Azt mondta, hogy kilenczkor este nem illik a Fürdő-utczában egyedül sétálni. Hallottak már ilyet?

Nagy nevetés lett, ketten, hárman is csimpaszkodtak belé, hogy megcsókolják ezért a «bájos naivságért».

Most már szinte türhetetlen lett a meleg, megizzadtak az ablakok, s aki valami friss levegő után nézett körül, meglátta a harmadik szobában megteritett nagy asztalt. Nagy tálczákon sorba voltak rakva – a zsurok rendes ételei, amelyek miatt otthon csak piszkálnak a vacsorában a lányok. Egy hires czukrász unott kis süteményei pyramisba voltak rakva. Feketébe öltözött bankhivatalnokok kitünő viczczeket meséltek egymásnak, a huszár pedig egy időközben érkezett furvézerrel a lóismerésről csevegett.

Egy két fölületesen megütött akkord keveredett a zsivajba, amelyből tiszta buborékként pattant föl néhány trillás lánykaczagás, majd zongorázott is valaki a legujabb operettből, de rá se figyeltek, pedig ambiczióval zenélt.

– Hogyan, – mondotta Exnernének egy hosszu sápadt leány, aki nem akart férjhez menni, – hát ön azt hiszi…

– Hogy hiszem-e? Hát láttam! A szememmel láttam!

Mutatta is két gyorsjárásu szemét, nagyra meresztve, gunyosan.

– Különben Váronyiné is megmondhatja…

– A nevemet hallom – mondta a tulsó sarokból Váronyiné s odament. Suttogtak.

– Persze, hogy igaz! – mondta Váronyiné.

A nyurga lány a fejét ingatta.

– Hallatlan.

A huszárt már akkor a zongora mellett világositotta föl egy zenedei kisasszony, miközben tavalyi vizsgadarabját játszotta látszólagos könnyedséggel, oda se nézve.

– Nem hihetem – mondta a huszár.

– Exnerné látta.

Odanéztek s Exnerné körül már öt-hat lány csoportosult, mig egy kisebb csoport Váronyinét szorongatta. A többi fecsegett, viczczelt, a furvézer mutatta, hogy milyen nagy dolog az járni megtanulni.

– Már csak azért se teszi, – mondta a huszár – mert okos lány. – Erkölcsös nem kell, hogy legyen, de a bőrét csak félti!?

S a zenedei kisasszony, miközben nagy csöngéssel ütötte meg a három befejező akkordot, kegyetlenül szólt:

– Hát most nem féltette.

Azzal fölkelt, helyet adva egy hosszuhaju ifjunak, akit egy unszoló csoport tuszkolt a zongora felé, kérve, hogy játszsza el legujabb szerzeményü keringőjét.

A huszár halkan mondta a zenedei kisasszonynak:

– Nem látom Elzát.

– Tán kiment valakivel…

Látni lehetett, mint a mama tábornagyi fölénynyel tart szemlét künn a teritett asztal fölött.

Már akkor suttogva járt ajkról-ajkra a dolog. Exnerné mint a büntető Morál istenasszony állott egy kis csoport előtt, talán sajnálta is kissé, hogy előhozakodott a dologgal, de ilyesmit fizikai lehetetlenség eltitkolni. Szegény Elza, miért volt oly ügyetlen. Hja…

A mama finom mosolylyal jött be.

– A lányomat keresem – mondotta belekeveredve a társaságba. – Elza…

– Talán kiment a konyhába…

Feltünt már, hogy a házikisasszony oly sokáig hagyja magára a lármás, nyüzsgő vendégsereget. A mama ozsonnagondokkal felhős homlokkal sietett ki a konyhába, de künn maradt.

– Szép manir – mondta a nyurga lány, itt hagyják az embert.

– Hja – mondta a fúrvézer – ez «szecesszió.»

– Kissé angolos – jegyezte meg egy nagyon fiatal ur, de el is pirult mindjárt.

Az «angol» szóra Kettyre néztek, aki a zongora hajlásában állott egy csomó bankhivatalnok előtt és karizmaival dicsekedett. Azok adták a hitetlent és mohón tapogatták a szépen fejlett lány karját. Rajta meg se látszott, hogy ennyi férfi tapogatja, ellenben a zenedei kisasszony finom érzékkel rögtön észrevette:

– Borzasztó neveletlen ez a Ketty – szólt.

– Amerikai nevelés – jegyezte meg a valczer-szerző, aki babérain nyugodva lóbázta lábát.

– Amerika, Amerika! Smokkság! Ha idejön, hát itt nincs Amerika. Ami ott szabad, itt nem szabad…

Kezdték megróni Kettyt is, aki akkor már a birkózásra adta magát s nekünk kellemetlen mozdulattal, amugy birkózó-módra kapta tarkón az egyik bankhivatalnokot.

A mama ujra bejött, kissé sápadtabban.

– Mindjárt ozsonnázunk – szólt – forr a tea-viz.

– És Elza?

Erőltette egy kicsit a hangját Brandtné, ugy szólt:

– Ugy látszik, elnyelte a föld! Majd kikap…

Valaki bosszankodott hátul, csititották, de nem hagyta magát;

– Mégis furcsa, hogy valaki itt otthagyja a vendégeit, engem ugyan akkor lát itt, amikor a háta közepit…

Brandtné ugy tett, mintha nem hallotta volna ezt, s akkor már tüzelő, piros arczczal sietett ki az asztal felé. A szobalány épp akkor jött az előszobából, mosolyogva.

– Sehol sincs a kisasszony. Na ez nagyszerü!

Benn a valczer-szerző szellemes inditványára tüz-viz játékot játszottak, ugy keresték Elzát a zongora alatt, a pamlag alatt, a szellemesebbek a hamutartóban, sőt volt, aki a képek mögött is megnézte általános kaczagásra, hogy hátha ott van.

A mama künn félve mondta:

– Juli, nézze meg lelkem, itt van-e a kalapja?

S mialatt Juli kiszaladt, nagyon vidám arczczal ment be a társaságba, éppen akkor, amikor az elébb bosszankodó kis fruska fölvetett fővel, kipirult arczczal kifelé ment. Utána kullogott a bátyja, szomoruan, egyrészt szégyelve ezt a brüszk megsértődést, másrészt sajnálva a gazdag ozsonnát. Ki is mentek mind a ketten az előszobába, négy-öt lány, egy fiu is utánuk sietett, tartóztatva őket. De a kis lány makacskodott.

Benn igy kissé lehült a jó kedv. A zenedei kisasszony nyugodtan mondta, hogy a kis Adélnak igaza van, mert az ember nem hagyja egy félóráig magukra vendégeit.

A huszárnak menni kellett:

– Ez a pár órám szabad csak – mentegetőzött Brandtné előtt.

A mama nagyon izgatott lett. Komolyan, ki se mert menni a szalonból, félve, hogy megszökik mind a vendég. Künn a szobalány a kezével mutatta, hogy nincs ott a kalap. Erre már kiszaladt a mama is.

Benn nagy csönd lett. A kis Ketty szólt csak, persze éppen ilyenkor, amikor mindenki hallgat.

– Tudják mit, menjünk haza!

Oly furcsán volt ez mondva, angolos kiejtéssel, őszintén nevető arczczal, hogy mind fölugráltak:

– Menjünk haza!

Ez pompás, pikáns mulatság volt.

– Menjünk haza!

– Maga – mondta Ketty a furvézernek – mister Schwarz, lesz a generális… Tratatatá…

Mint trombitába, tütült az öklébe, s katonásan megindult. Az élhetetlen Schwarz elpirult, hogy egyszerre igy ő lett a központ. És megindult az egész társaság keresztül az üres szobákon, elől Ketty, lökdösve a furvézert, hátul azok, akik csak a viczcz kedvéért mentek a többi után, meg azért, hogy egyedül ne maradjanak itt, s amint az ebédlőben teritett nagy, csillogó, tele rakott asztalhoz értek, Ketty egyet forditott a furvézer buksi fején és elkiáltotta magát:

– Links schaut!!

Óriási kaczagással, pompásan mulatva néztek mind balra, a teritett asztalra, aztán kitolakodtak az előszobába, becsukták maguk mögött az ajtót. Az üresen maradt szobákba még beszürődött öltözködésük zsivajgó lármája, aztán az is elhalt, hogy valóban elmentek mind. A mama, a cselédség sehol se volt látható, valahol az udvari szobákban, meg a szomszédban kutatott lázasan. A végig ragyogó öt szoba üres, elhagyatott lett, a tükörből nézve tiz, a szalonban szétdobálva a puha selyempárnácskák, egy kép ferdén lógott a falon; még ahogy Elzát keresték tréfából mögötte, s a kétoldalt kihuzott, fölteritett asztal komoly, csillogó-fehéren állott az ebédlőben, a késecskék, kanálkák katonás rendben, érintetlenül a süteménypiramis, a kis sonkászsömlék, mint valami mesebeli ehető vár, amely alól ostrom nélkül vonult el az ellenség.