II.

A gyáros szobája egyszerü, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők, sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállu, izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss, tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában pattogott a tüz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető, kesernyés, mint este.

– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát igy vagyunk, lássa, kis Emma…

A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss, jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a mostani direktor bohó ifju volt…

A gyáros elgondolkozott:

– Kis Emma, hány éves?

– Husz… leszek.

Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó napsugár, amely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre valahogy megszólalt a kis Emma mosolyogni is próbált ahhoz, amit mondott:

– Szép asszony a felesége… igazgató ur!

– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehuzta a szemét. Aztán hirtelen szólt:

– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt. Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét abból a szeretetből, amit akkor régen nekem szánt…

– Igen – sóhajtott Emma, s ugy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel, talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:

– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár, amit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel, a kősziklával, a tüzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.

Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, ahogy állát a kezébe nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:

– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…

De ekkor már az ujmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon számitó asszony lehet az, aki otthon is selyemben jár. A kis Emma elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány, mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhitette az ő kis tragédiájában a fájást. Ugy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt fel.

Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, aminő a regényekben szokott előfordulni. A formákhoz simuló gáz, finom selyem; lágy és hizelgő; mutat és eltakar. Ahogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes mindenre, ami csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a lányt, tetőtől talpig.

– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból látni lehetett, amint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt karjával és nagyon ártatlanul mondta neki.

– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?

– Ismertem… ugy találkoztunk.

Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most. Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szalagos czipőcskében, mint valami ártatlan naiv régi franczia asszony, aki végül mégis annyi bünnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.

Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is fogódzott a falépcső vasrácsába, amint szüzies képzeletén végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csontember, amint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, amint egy reszketésbe bugnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sóhaját, a nagy férfimellből fölszakadó diadalmas bugást – –

– Kisasszony!…

Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.

Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…

– Kisasszony?…

Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.