I.

_Morituri te salutant_

Nyár volt; siető és tündökletes: alpesi nyár.

A völgykatlant körülálló, hóval erezett szürke hegycsúcsok márványoszlopként hordták a makulátlan kékselyem égnek sátorát. A hegyek lábát hűsítő tengerszembe sötét óriásfenyők bámultak, fel a hegyhátnak mind magasabban hordva fejüket, mint egymás vállán át a vízbe tekintő sötét zarándokok. Az erdőt megszaggató rét bársonya csupa virágból szövődött: lila vadpézsmából, aligrózsaszín margarétából.

A fenyők alá torkolló ösvényre egy túlsugár leány lépett ki lassan. Fekete, omló ruhája az ösvényrehajló aranycsillagos arnikákon végigsepert; azok így lábához hajoltak és mögötte, mint köszöntés végeztével újra fölemelték ringó fejüket. A leány, balkarjával magához fogva, a tómenti nedves pázsit virágait hozta: laza csokorba fogott világoskék harangvirágerdőt. Meghajlott fején könnyű sál fátyolozta hullámos, de cseppet sem göndör kékfekete haját. Sötétkeretű arca világított és halántékon, finom orrtövében, nyakhajlásban szinte kékfehér volt. Bár a leány szemét hosszú, kihajló pillák árnyalták, sejteni lehetett, hogy az csak nagy és sötét lehet.

A tó felett, a réten alvó csendet csak a fenyvek csúcsában halk mélabúval sustorgó szél zavarta… A leány mégis felpillantott. Fejét mélyebbre hajtva köszöntötte a szembejövő párt. Egy szálfanövésű fiút és egy asszonyt.

Azok ugyanoda tértek, ahonnan a leány kilépett: a fenyők alá. A fiú előrement és fölemelgette az utat elálló lombrojtos ágakat; az asszony pedig, rikító zománczöld selyempongyolájában, mint valami káprázatos, büszke kis madár surrant előre a fölibeemelt fenyődrapériák alatt.

– Látszik, hogy novicius itt, még örvend a virágoknak.

Az asszony mondta ezt, a fiú hallgatott.

– Valami édes keserűség ezt látni, mert az ember visszaemlékezik rá, amikor maga is újan jött és még talált valami örömöt itten…

A fiú tovább is hallgatott. Ajka szélén imént, a találkozáskor halvány mosoly virult ki és ez olyan volt, mint a gyermeké, ha valami szépet lát és azon örvend. Ez a mosoly a keserű szavakra hervadni kezdett, de csak lassan.

A fenyőtűvel szőnyegezett puha út emelkedett. A csöndes séta egy padhoz vitt, az erdő fölé, ahonnan visszafordulva az egész villavároska ideragyogott: a kráterszerű oldalon fellebb és fellebb elszórt, csupa rács- meg lécbalkonos emberkalitjaival, a kalitok rúdján lebegő piros zászlóival. Mindez, fordítva, de töretlenül a tóból is feltükrözött hozzájuk. Az asszony a padra ült, a fiú a fához támaszkodott. Ismét csak az asszony beszélt:

– Lassabban jár, mint én. Vajjon betegebb is?…

A sétából aztán villájuk terraszára tértek. És akkor ismét szembejött velük, a verandára lépve a virágos leány. Az ő heverője a legmesszebbi szögletben állt, ahonnan a széltől védő üvegfalon át a tóra lehetett lelátni. A leány leült, ölébe ejtette virágait és válogatni kezdte őket.

Egész virágoskert ölelte már körül: a veranda párkányán margaréták, csillagvirágok, asztalán érikák, rezgőfüvek. Most hozott virágait hosszú üvegvályúba rakosgatta, aztán egy pillantást vetett körül, hogy nézik-e; és mikor látta, hogy nem, akkor végigterült a heverőn. Fejét kicsit magasra emelte a csipkés fehér párna, ruhája eltakarta lábát, de mert bő volt: oldalt a földig bomlott. Hajáról a fátyolkendőt szemére húzta, hogy ne vakuljon az erősbödő verőfénytől; és aztán mozdulatlanul, mint egy virággal körülvett ravatalon feküdt.

Valahol a közelben egy csorgókutacska sírdogált.

A három ember órákig fürdött a forró, verőfényes csendben.

Egész délután a rétet kaszálták: a verandán sütkérezőkhöz nehéz, hervadó virágillat felhőzött föl. A nap korán eltűnt a nyugati hegyek mögé, de a keleti csúcsokon jó darabig tüzelt a fény; fellebb, fellebb húzódva és végül utolsót lobbanva sorvadt az alkonyatba, vagy tán fölkúszott a mennybe. Egyébként pedig nem történt semmi: keltek és mentek az órák, üresen, emléktelenül; jeltelen sírok gyanánt sülyedve a semmibe. Estére gyenge újholdfény ezüstlött alá, a holt virágillat kábítóvá fűszeresült.

A nagy verandán egyedül volt a leány; a felvirágozott korláton ült, egy oszlophoz dűlve, kezével a térdét kulcsolva. Az odanyíló vesztibül ajtajában egy árny jelent meg: a délelőtti szálfanövésű fiúé. Sötétkék lüszterruhája, nyersselyem inge enyhén csillámlott, feje födetlen volt. Kilépett a holdfénybe egészen, a leány elé, mielőtt az leszállhatott és visszahúzódhatott volna. A fiú szépsége a világításban kissé kísérteti volt: szabályos, szinte merev bronzszínű arca, csodálatosan, rejtekezve ragyogó délszaki szeme; csipkeszélű, keskeny, keserű ajka, amely teljesen sohsem fedte villódzó fogsorát.

– Kérem, hogy hívják önt a keresztnevén? kérdezte a leányt minden formaság nélkül és mégis oly tartózkodva, hogy az nem riadt meg.

– Ginevra.

– Ah… – és a fiú elmosolyodott.

Aztán leült a párkányra, a leánnyal szembe.

– Irországba való ön?

A leány bólintott.

– Régóta beteg?

– Egy éve.

– De csak kicsit?

A leány csak nézett.

– Úgy-e, únja a kúrát?

– Hiszen ha használna…

– Nem bízik?

A leány nem felelt semmit.

– És mit fog tenni a télen?

A leány nem értette.

– Akkor nincsenek virágok… Tudja, milyen itt a tél?

A leány nemre ingatta a fejét.

– A házak belefulnak a hóba. A tetőn kell kijárni. És ott is farkasok, medvék ólálkodnak. Dehát ez még szebb halál, mint a másik, ami itt vár ránk.

Ginevra elkomolyodott.

– Ne értsen félre. Úgy értem: ha nem a farkas, akkor a fagy esz meg.

A leány elmosolyodott, sőt kérdezett:

– Mióta van itt ön?

– Két éve.

– És még él?

Most a fiú komolyodott el.

– Úgy értem: a farkas meg a fagy elkerülte önt?

– A fagyot nem érzem. A farkas nem jól járna velem…

Csakugyan, a fiú szikár volt, hústalan és vértelen, de gyönyörű. Ginevra összerázkódott.

– Fázik?

– Az ön tréfái szomorúak.

– Bántottam? Úgy-e, nem?

És engesztelés gyanánt a fiú odanyújtotta kezét Ginevrának, kicsit odahajolva az oszlophoz mozdulatlanul, hátravetett fejjel dűlő leány felé. Ha valaki most látta őket: a legcsodálatosabb árnykép voltak. A két teljesen sötét, egymás kezét érintő árnyék a hold erősbödő fényében úszó alpesi tájba rajzolódott; szemük, ajkuk ezüst kontúrokkal, enyhén foszforeszkálva, mint reves fák csillognak éjjelente.

A fiatalember most ott haladt a kert kanyargós útján. Az újhold mint sülyedező aranycsolnak, a hegyek fölé hajolt, de még világított. A fiúnak nem volt semmi célja: egy kicsit föl volt élénkülve, az éjszakát nyugalmasnak, hűvösnek és titokzatosnak találta, mint imént azt a lányt, akivel beszélt. Már régen akart közeledni hozzá, mert sajnálta nagy magányáért és most – úgy hitte – kicsit összebarátkoztak.

Ezen tünődött – azonban hirtelen nevén szólította valaki. Egy fenyőcsoport alatt, keskeny padon, vöröslila selyemkendőbe burkolózva az asszony ült. Kicsit fázott és kicsit gubbasztott azért; kendőjének rojtos szélei mint szárnyak csüggtek karjáról alá és keskeny sasprofilját a hegytetőn ingó hold még megvilágította.

– Épp odalátott a verandára, villant át a fiún.

– Tudja, miről gondolkoztam éppen most? kérdezte az asszony élénk, kicsit éles hangon. Hogy mit tudnak maguk ketten azzal az ír leánnyal beszélni. Ő semmit sem szokott beszélni és ön majdnem semmit.

A fiú el volt fogódva, de hogy miért, azt nem tudta.

Mióta az asszony itt volt – másfél éve már – egymás mellett állottak és nézték az érkező, távozó emberrajt. Hasonló sorsuk fűzte egybe őket érdektelen, megszokáson épülő barátságba. Látták a gyógyulókat és nem gyógyultak meg, a haldoklókat és nem tudtak meghalni; látták a kétségbeesőket és elfásultak; a könnyelműeket és nem szerettek egymásba.

Megszokták már: mindent megbeszélni, együtt – de csak ami kívülük, körülöttük történik. És most a fiút mégis bántotta valami. Indiszkrét nem volt pedig az asszony, nem is látszott nagyon kíváncsinak, sem szemrehányónak. Inkább csak türelmetlennek, mint aki várakozott; s hogy mennyire nem akart faggatózni, az mutatta, hogy nem is várt feleletet. Tele volt maga mondanivalóval:

– Az esti postával táviratot és levelet kaptam. Az uram jön és elhozza Loloticát. Zerna pedig nem jön az őszig. Ő nem tartja orvosságnak az unalmat… Eljön az uram elé velem? – Még egyet. Nagyjában átköltöztem a felső villába. De most már nem érek rá, az apróságokkal is áthurcolkodni. Az ember, igaz, itt diszítetlen kajütökben lakik; de mégis, a képeim, a vázák… nem hagyom őket cselédkézre. Délelőtt, míg az enyéim kipihenik az utat, segíteni fog nekem. Azért kérem, ne kóboroljon ma este. Legyen holnap friss, hogy jó barátom lehessen. Számítok önre…

A holdcsolnak hirtelen elsülyedt a hegyek mögé, a sötétkék éjszakába. A fiú a kert aljában húzódó szálló egyik ablakát nézte: az ablakon át rózsaszínű fény derengett. Abban a rózsaszínű fényben alszik a leány, akire gondol. És itt sötétben maradt egy másikkal. Amarra gondolt, emez volt hozzá közelebb. Milyen nyugodt volt imént, míg csak arra gondolt… A lelke mintha hűs áradatban ringott volna, most nyugtalan, zavart és fáradt lett egyszerre. Valóban, kóborolni akart ma este, de most érezte, hogy az csak oktalan gondolatokra vezetne.

És neki, mióta eszmélt, mindig okosnak kellett lennie…

Lekísérte az asszonyt a szállóig, aztán mégis – kóborolni ment.

A kert körül rétek terültek, nagy messzi kezdődött a város, sűrűbben sorakozó villáival. De ő más irányba vágott. Átballagva a vastag illatréteggel megfeküdt réteken, az erdőbe tért, az óriás, dermedten álló, fekete fenyvek közt kanyargó útra. Az útmelletti mély szakadékban hangos patakok sírtak és egy rejtett zúgban százesztendős malom állt a vízen. Hanem néma volt. Fából rótt, elfeketült bordás testével, vázzá sorvadt kerekével mint félszárnyú, csonka kísértet: a hajdanti, elhessegetett falucska ólálkodó kísértete – úgy meredt bele titokzatos zordonan a még enyhén ezüstlő napnyugati égbe.

A fiú egy kőre ült, szemben a kísértetmalommal.

Mint minden embernek, aki magára parancsolta, hogy nem gondol semmire és aki heteken, hónapokon át üresen, vakon hagyta maga fölött átsiklani az életet, – az orvosok ezt gyógyszernek mondták – jöttek néha aztán órái, mikor a nehéz, kényszerű, bár jótékony álomból magára ébredt. Akkor rettentő erővel szakadtak rá gondolatai és verték, addig verdesték, míg elalélt ismét a gondolattalan letargiába.

Ma újra fölébredt… Mi költötte föl? Történt valami? Ha úgy jól elgondolta, semmi. Öt percig egy lánnyal beszélt a verandán; fanyar tréfákkal mulattatta és az alig vette számba őt, meg a tréfáit. Igaz, de közben úgy ült vele szemben a karfán, homlokán a holdfénykoszorúval, mint valami alpesi igézet.

– Szép, nagyon szép… – mormogta a fiú és eltünődve, egy követ hajított a szakadékba. A kő csengve futott le a meredeken, apró kőlavinát sodorva alá; csattogva iramlottak az éles sziklatörmelékek és azt ujjongták:

– Szép, nagyon szép…

Az élet minden formája elhagyta a fiút. Nem lehetett hozzá sem adakozó, mert neki az életből innia nem volt szabad; sem kegyetlen, mert olyan kegyetlen volt már, hogy ahhoz képest minden más sors: halál, szegénység, elhagyottság semminek tetszett. Beteg volt, ifjúsága első évei óta; beteg volt, amíg mindenkije megszokta, ráúnt a betegségére; beteg volt addig, míg mindenki megváltásként óhajtotta halálát. Ő érezte ezt és érezte, hogy igazuk van és azért mindenkitől elidegenedett.

– Én már meg vagyok halva, – mondta néha magának – csakhogy visszajáró halott vagyok.

Hanem az élet, mint az örökzöld repkényág a korhadt falak közt az elátkozott házba: be tudott kúszni hozzá néha és most megint koszorút akart fonni neki. Szépséget mutatott és a fiút meglegyintette az a csodálatos, megfejthetetlen életöröm, amit a szépség látása lobbant föl hirtelen, diadalmasan.

– Szép, nagyon szép…

A fák mintegy fölriadva susogni, a szélben nyújtózkodni kezdtek. Az égre fönt gyémánthálót vontak a csillagok, a holt malom patakjai pedig csacsogva-sírva muzsikáltak.

– Szép volt és nem haragudott rám…

Nem haragudott… hát ez is ajándék? Az emberek százmilliói élnek a világon, akik mind nem haragusznak rá. Miért öröm ez hát mégis? Hát öröm? Igen, öröm. Öröm, hogy szép, hogy szép neve van és hogy nem haragszik. Oh, mennyi öröm!

A szíve gyorsabban ver és érdemesnek tartja holnap fölébredni… Mert a fiú még mindig várt, szomjazott valamire…