XXIV.

Mikor Hugh megtudta, hogy a papirlap Madame Mercati utolsó üzenete volt, valami rettentő ámulat lepte meg. Hát az asszony is elment előle? Hát azt is karjára vette a nagy elringató, csak éppen őt felejtette itt, két halott nő élő sírköve gyanánt?

És akkor kínzó, sötét gyanu lépett a szívébe. Honnan tudta Madame Mercati, hogy elmegy? Miért lopta oda a cédulát neki? Eszébe csendült az asszony hajdani fogadkozása:

– Nekem nem kell innen út nélküled!…

Hány súlyos, szerelmetes szót mondott ő az asszonynak, amik elhervadtak, mint a mámoros pillanatok gyökértelen csodavirágai. De az asszony nem mondott soha később elfakuló igéket. Hughban borzalmas sejtelem derengett… és nem merte megkérdeni az orvost.

Most már nem volt min töprengenie, csak azon, hogy mi legyen ővele. A szívét két halál nyomta és soha az életben el nem hitte volna, hogy két ilyen halált el lehet hordozni, könny nélkül, panasz nélkül… Hát miből van ő, hogy jön, megy, hogy lélegzik, sőt néha gondolkozni is tud… Mert tünődni, töprengeni tudott saját sorsán és mindazokén, akikkel egybe volt forrva.

Eleinte magából kifelé tapogatózott, magán kívül keresve a rugót, mely mélységbe szédítette életüket. És ekkor, első vak töprengésében egy gondolat kelt föl benne, keserű és alattomos; egy gondolat gyötörte napokon-heteken át: Ziegler szerepe az ő tragédiájukban. Ziegler gyanuja oltotta lelkébe egyszer a mérget, hogy Madame Mercatinak többje is lehetne, mint barátja; és aztán átkozta, fenyegette őt – végül leleplezte a leánynak… irgalom Istene – ez a fiú volt az ő sorsának ördöge…

Csak később, csak lassanként kezdett Hugh kínja befelé fordulni, vád helyett önváddá élesülni.

Még volt egy érzése: menekülni vágyott innen. Borzadt a ház zugaitól, az emberektől… Csak ne látni többé a furcsa nevű hegykúpokat, ne hallani a vendégek névsorát, ne olvasni a szokott étlapokat az asztalon… Nem vágyott haza. De kész volt akár hazamenni, csak itt ne kelljen maradnia. Talpa alatt égett a föld, mintha valami végzettől kellene futnia innen.

Az emberek is izgatták, kettő különösen. Ziegler és Aimée.

Aimée a fejébe vette, hogy Hugh-t megfogja vigasztalni Madame Mercati hirtelen elmultáért. Szünetlen a fiú körül volt és bár az semmi figyelemre se méltatta, mégis kénytelen volt így néha pár szót váltani vele. Hugh-t ez halálosan fárasztotta.

De még elviselhetetlenebbé vált Hughra nézve Ziegler.

Most már nyiltan, önuralom nélkül vicsorgatta Hughra sárgafényű, zavaros szemét és egyszer kegyetlenül rá is ripakodott.

Pár napra rá, hogy Madame Mercatit az idegenek temetőjében elhantolták, Hugh egy délután kiment az ő kísértetmalmához. Már a fák déli oldaláról lesorvadt a hó, de a malom körüli kis katlan még fehér volt. A langyosuló levegő azonban a kristálybavont malomvázat is kikezdte: a jégoszlopok mintha szúvasodnának; meglikacsosodtak és néha csilingelve szédültek alá az olvadó jégcifrázatok.

Hugh alvadt gyötrelemben üldögélt, szokott kőzsámolyán, fejét tenyerébe hajtva. Lelke előtt az az emlékkép lebegett föl: mikor idejött, Ginevra szépségétől először ébredő lelkével… Aztán minden föltámadt benne, ami volt és eltántorgott emlékezetének vérző szeme előtt.

Kimondhatatlan fájdalom szakadt rá, – mint mindig, ha nyomorulttá eljátszott sorsából visszapillantott arra a tiszta álomidőre, mikor a lelke mint töretlen tó az elérhetetlen napot, hordozta a leány folttalan fényes mivoltát…

Aztán új emlékek jöttek. Mintha forró országút porában feküdne, és az emlékek irgalmatlan, vasszögezett talpú szörnyetegek gyanánt rohannának át rajta… Az asszony első csókja borzadt át a lelkén, mikor az vérét itta föl a Ginevráért fölsebzett ajakának… Oh, nemcsak az ajka: lelkének minden sóvárgása Ginevráért volt fölsebhedve akkor; és Ginevráért fölforranó vérét Madame Mercati szomjúsága nyelte be. Ginevra tündér volt, varázsvesszővel vonta tavaszba az ő kopárló életét, forrást serkesztett az ő sziklává sorvadt szívéből… Madame Mercati eljött és aratott, ajkát a csorgó kútfej alá tapasztotta. S a tündér, akié minden pompa volt: szárnyat bontott a semmibe…

A lopott, idegen kincsben duskálók szégyenletes fájdalma szakadt ma Hughra. Mintha egy drága, szívből jött ajándékot, egy rábízott gyémántkövet bűnben dorbézolt volna el. Tébolyító szívenütésként nyilallott belé, hogy Ginevra még csak meg sem sirathatta saját kifosztatását… hiszen egy pillanatra sem volt azután többé egyedül. Őrizték és ráparancsoltak, hogy csöndes legyen. És ő csöndes volt… Hugh ez egy szó felett őrjöngeni tudott volna.

Fölcikázó fájdalmának villámánál ma meglátta saját bűnének mérhetetlenségét. Nem nyöszörgött többé gyáván, felelőtlenül:

– Én nem tehetek… nem én tehetek róla!

Hanem meglátta azt, amit nagyon kevesen ezen a világon: a sajátmaga végtelen szennyét, nyomorát; és megirtózott az örvénytől, aminek mélyére zuhant s ahova sohse zuhant volna, ha meg nem tántorítja az örvény csábító vonzereje. Oh, lökdöshették volna, ha átöleli kietlen sziklafokát; de ő kitárt karral, mint szárnyakkal szédült alá…

Most már tisztán érezte, hogy bűnének bilincseit rá nem kovácsolhatja nemhogy emberre, de még a körülményekre se. Fölsejtekezett benne, hogy az élet irgalmatlan próbáiban nincsenek enyhítő körülmények; aki bukik, az a maga szégyenére bukik. Hogy az örök ítélő minden élő és élettelen kísértőben egy próbakövet állít az ember útjába, de nem a próbakövet, hanem a benne elbotlót vonja felelősségre. Nem, Hugh lelkében ki sem csirázott soha a vád és az iszonyú szót, amitől Ziegler rettegett, csak a maga lelke alá tartotta pirosló, perzselő lángul. Senkit se vádolt többé, csak magát, mindenkinek megbocsátott, csak önmagának nem.

Oh, nem azért, mintha minden bűnt magára vett volna. Nem. Annál jobban érezte, mily kegyetlen, megérdemeletlen ostorral verte őt az élet; milyen kitaszított volt, milyen megkegyelmezetlen.

De éppen meglátott valami szörnyű érthetetlenséget.

Meglátta, hogy a bűn irtóztató lavina; kavicsként indul és pusztulássá fuvalkodik, s hogy nincs benne megállás; pusztításában nincs könyörület sem szenthez, sem szennyezetthez, amíg minden útjába esőt elseperve, halott mélységben meg nem fenekszik.

Jaj annak, akit elragad, aki ronccsá zúzódik benne; de annak mégis a legjajabb, aki a kavicsot elgurítja. De hát ki volt a kődobó… Erre nem volt felelet, csak derengő sejtelme egyetlen körülménynek: hogy a gurító talán nem is akarta, talán nem is tudott róla: vakon, szándéktalan értelmetlenséggel indult el az első vétek, hogy mindnyájukat kárhozatba sodorja.

Azért nem mondta Hugh senkire:

– Te vagy!

És mert nem tudta, melyikük volt az átkozott, akitől a romlás kelt, nem tudta, vajjon nem éppen ő… vagy talán egyikük se, talán egy fejükre szakadt ismeretlen átok… hát csak magára vetett.

Ujjaiba ágyazta arcát; keblében, torkában ismeretlen forrás bugyogva, küzködve fakadozott: nehéz bűnbánata ma először tört utat magának, először oldódott forrón szivárgó könnyekké.

Az út a malomnál éppen fordult, és Ziegler váratlanul találta magát a sziklazsámolyon árnyék gyanánt meghúzódó Hughval szemben. Égő, nyilalló pillantást szúrt a fiúba, és megtorpant, mintha ismét menekülni akarna. De aztán mintegy hirtelen elszántságban közelebb lépett Hughhoz és rárivallt:

– Mit akarsz… tőlem?

Hugh ráemelte a szemét: tekintete messziről jött, és bámuló volt, ajka talán nem is mozdult; de Ziegler, mintha bele akarná fojtani a szót, úgy hadarta:

– Hallgass… tudom már, csak arra vársz, hogy azt a fejemhez vágd. Azt gondolod, hogy olyan ostoba… vagy éppen őrült vagyok, hogy nem tudom kiolvasni a mások gondolatait? Ah, jól tudom, mit főzöl magadban, és most már azt is, miért késel vele, miért tartogatod! Gyönyörködsz a gyötrelmemben, hogy félek tőled, hogy elkerüllek! Hát itt vagyok, sujts le reám, nem vagyok már gyáva, állom!

Ziegler kihúzta magát, szeme kidülledt, ajka szögletébe fehér hab gyülemlett, szava hörgő foszlányban szakadozott elő:

– … oh, ez hazugság, rettentő hazugság, én nem vagyok az oka, én jót akartam; én nem tehetek róla, ha ő akkor… oh, hogy vergődött az ajtajáig… az a kín…

Ziegler csak magával beszélt már, suttogva, viaskodva:

– És mégse én… mégse én…

Hirtelen letérdelt, s a nedves, süppedékes fűcsomókon Hugh elébe csúszott, és arcát kezébe tapasztva, könnyeit ujjai közt folyatva alá, nyöszörögve rimánkodni kezdett:

– Úgy-e nem… úgy-e nem én voltam? Úgy-e nem én, úgy-e te kell hogy elviseld ezt a gyötrelmet? Hiszen te könnyen hordhatod… te nem szeretted… te akkor is, azután is, mikor ő szegény már… te azután is a másikhoz… a babérfák mögül láttam…

Hugh behúnyt szemmel, mozdulatlanul ült, mint aki tompa megadással várja, hogy a tekergőző vihar elordítson, tovaparipázzon felette. Szívébe imént tette lábát a teljes alázat első lépése, s mint ahogy drága, szenvedésekben megszentelt életű vendég jöttekor minden hétköznapi lármát, tülekedést, vesződést elfojtunk a házban: úgy hallgattatta el Hugh minden más gondolatát, minden indulatát. Hihetetlen: de talán nem is figyelt Zieglerre.

És Ziegler, amint Hugh némaságára reáeszmélt, mintha szégyen marna bele, hogy könyörgésig alázkodott, fölugrott:

– Hallgatsz? Tudom, mit gondolsz! Hogy mégis csak én… Hogy mégis nekem kell hordanom…

Hugh kérdezni akart valamit, ajka megmozdult. Ziegler reánézett a leboruló estében alig kivehető, halaványvonalú arcra, szeme megakadt a fiú ajkán, mintha olvasna róla:

– Nem fogod, nem fogod rám rakni ezt! – hebegte, és ujját fölemelte, mintha fenyegetne.

Visszalépett, és beleveszett a sötétszürke estbe.

Hugh pedig, a némalelkű, némaajkú szegény gyermekek értetlen ámulatával meredt utána egy pillanatra. Aztán ismét beburkolta lelkét a bűnbánat csöndes, fekete, vezeklő köntösébe.

Ziegler útja nem hazavitt, hanem egyikére ama sétáinak, amelyek közben agyon tudta volna verni azokat, akik ilyenkor, mikor ő befelé néző, kegyetlenül fürkésző, önhasgató tekintettel a saját rémítő sorsát turkálta, idegenül, bámészan jöttek szembe, és úgy néztek reá, mintha ő… De miért? Amiért kalap nélkül kószál? De ha a feje fő, irtóztatón! És nem azért van-e ő itten, hogy kedvére kipihentesse az életben megőrlődött, agyonzaklatott idegeit? Akkor mit bámulnak rá, ha kigombolt köpennyel jár, ha mindenféle zabolázástól, formaságtól irtózón senkinek se tér ki?

Ma nem zavarhatta senki. Már este volt, az ég alábocsátotta szürke felhőtömbjeit, a ködgomolyok a fák hónaljaiban lógtak: kábító gyantaillatot olvasztva ki onnan, és azzal nyirkosítva a nehéz tavaszi levegőt.

Az aláfüggő, nyomasztó felhők alatt loholó Zieglerre még nagyobb, nehezebb sötétülés szakadt. Előregörbedve, nyakát mintegy irdatlan kolonc alatt megtörve, hangos lélegzetben bódorgott tova az út kásává puhult hófoltjain, a zizzenő, újból kiütközött avaron.

A rengő kő, ami alatt hetek óta halálfélelemben állt, ma alágördült reá. De hát igaz-e? Igaz? Nem lehetne ebből próbát tenni? Ki kellene állania az emberek elé és kikiáltania:

– Megöltem, öljetek meg érte!

Hát hinné valaki? Hát nem szembenevetnék? Hát nem azt mondanák, nem mondanák, suttognák még inkább, hogy ő… őrült? De hát lehet-e ő akkor gyilkos, ha az egész világ fölmentené? Hát lehet valaki úgy is gyilkos, hogy más föl ne fogja, hogy arra földi mértékkel büntetés ne legyen? Akkor ő még sem gyilkolt… e világ szerint nem… ki az, aki mégis vádolja, űzi, vesszőzi, mardossa, égeti? Kicsoda az ő irgalmatlan bírája? Hugh…? Hugh-n kívül… a saját lelke is. De a saját lelkét, azt tán el tudja hallgattatni, ha akarja, de Hught… hát Hught?…

Itt Ziegler megállott gondolatsorában, és mint szédítő szakadék mellől, visszatorpant.

– Az nem lehet, hogy a világ legcsodálatosabb teremtése, a betelt csodavirág, a kék rózsa csak úgy lehervadjon a földről. Valaminek történni kell Ginevra miatt…

Megint annál a gondolatörvénynél volt, de most nem torpant vissza.

– Ki ölte meg? Hugh. És ha nem Hugh, ha ő?… De ezt csak Hugh mondta, csak Hugh hiszi, tudja… Tudja? Hát igaz? De csak addig igaz, amíg valaki tudja. Amíg valaki állítani meri… Amíg Hugh… él… Ha nem, akkor már nincs mitől félni, akkor neki nem kell többé lehajtott fejjel, sunyin járnia, akkor már csak a lelkiismeretét kell összetipornia és többé nem vádolja senki… Akkor nem fogja esténkint, ágyánál a Hugh suttogó hangját hallani:

– Tudja, ki ölte meg miss Hardingst?… én tudom…

A legkülönösebb pedig az volt, hogy bár Hugh akkor, a malomnál szót se ejtett, Ziegler utolsó gondolatáig metszőn, tisztán emlékezett rá, hogy az sokkal rettentőbb szót sziszegett feléje annál, amitől ő mint halálos csapástól reszketett. Észsorvasztóbb, igazabb, szégyenletesebb szóval sujtott le rá, nem azzal: gyilkos, hanem: hóhér…

Pár napig Hughban az a borzalom kelt föl, hogy valaki szünetlen a nyomában jár. Néha este, szobája előtt ólálkodó leskődést sejtett; máskor, kivált ha messzebbre barangolt, útja mentén, a fenyvek alatt mintha sustorgott volna az áfonyás avar, és mintha lehullott gallyak reccsennének. Csodálatosképen ilyenkor nem mert sem a folyosójára kinyitni, sem útjáról a fenyvek alá törtetni, legalább is bekiáltani a zörrenő sűrűbe. Félt valamitől, talán attól, hogy csakugyan követi valaki, vagy tán, hogy senki sem jár utána, és meg kell győződnie, hogy rögeszmék gyötrik, hogy már az őrület környékezi. Az élete így elviselhetetlenné vált, és nem tudott meghalni, sem irgalom által, mint Ginevra; és sokkal gyengébb, akaratlanabb volt már, semhogy irgalmatlanul tudott volna a semmibe menni, mint Madame Mercati… Érezte, hogy nincs semmi keresnivalója a világon, és tudta, hogy mindazután, amit átélt, gyógyulást nem remélhet. S ha mégis élt, az talán csak azért volt, hogy ideje adódjék – megsiratni önmagát.

És mert elkészült innen – haza, vagy ki tudja hová – két csokrot kötött. Az egyiket az idegenek temetőjébe szánta, – mert Madame Mercatiért is vezekelt – a másikat az alágördült sziklaoltárra.

Most mászta ki először az oldalt, ahol hajdan Ginevrával mintegy paradicsomban vándorolt. Erre még hó volt, és a sziklán úgy terült, mint foszladozó fehér bársonykendő. Odatette a zsenge tavaszvirágokat, ahol a leány ült akkor, és ő elibük térdelt, ugyanoda, ahova hajdanán. Szívében, mint elhagyott templomban hajdanti ünnepek hervadt tömjénillata, fölgomolygott akkor tett esküjök, amit ő azon este esküvővé álmodott át.

Oh, az esküvőt azóta mindketten megülték: Hugh szűztelen, lélekhamvasztó, méreggé keseredett mámorban: egy hervadó asszonyon ülve diadalt… Ginevra fátyolba ágyalt testét, narancsvirágos homlokát a Halál örökkön csóktalan vánkosára hajtva.

Ő elégett, és Ginevra megfagyott.

Hugh nem figyelt a borókacsalitban zörgő léptekre. Hirtelen ismét eszébe jutott:

– Ha most a szikla egyet lépne útjában…

Ezt gondolta, és azt, hogy most már nincs senki a földön, aki szeretné őt. Oh, mennyi szeretet övezte, mennyi kincse volt; miért hogy az élet azt nem rendre, hanem egyszerre rázta elibe, és neki egyikért a másikat kellett letipornia. Most mindene halott… csak egy darab sötétség a lelke… olyan sötét, hogy még a beleszorult rettentő rémeket se látja már, csak nyüzsögni érzi őket, egymásba fonódva, veszve, mint undorító féreggomolyagot.

A borókacsalit egyre zörgött, mindig közelebb.

Hirtelen Hugh leesett; végigvágódva; forró vérével sötét bíborrózsákat csorgatva a sziklaoltár elé, a hó kékezüst szőnyegére.

Ziegler a szikla tetején állott. Szembenézett a fiúval, mikor a fegyvert rászögezte, de Hugh nem látta őt. És akkor a sziklatetőn álló rém odaugrott a némán vergődő fiúhoz, fölibe hajolt, hogy meghalni lássa; és Hugh a lelke utolsó fölcikázásával megismerte, honnan jön rá a megváltás.

Csak mikor hazakódorgott, – mert képtelenül járatlan, kerülő utakon ment, néha mászott a borókabokrok alatt – csak akkor, sőt akkor is csak homályosan eszmélt rá Ziegler egy soha addig latba nem vetett borzalomra: hogy ő most már valóban gyilkos. Eddig is az volt, de most már a világ szerint is. Amíg csak főzte magában, hogyan fogja Hugh-t és Hugh-val együtt az ő gyilkos voltát elpusztítani a földről, addig pillanatra se fordult meg a fejében, hogy egyik bűnt a másikkal kiírtani nem, csak tetézni lehet.

Hogy ezt csak most, és most is csak a legbizonytalanabbul érezte, az éppen olyan különös volt, mint az, hogy tépetten, hajában a beleakadt fenyőtűcskékkel az ebédlőbe vánszorgott, és ott folyton az ajtót nézte, jön-e már Hugh vacsorálni. Ha valaki más is az ajtóra pillantott, akkor közbevágott:

– Ne tessék rája várni… én egész, de egész biztosan tudom, hogy ma nem jön… nem jöhet…

Eközben a háziasszony csakugyan kereste Hugh-t. Pénze jött, de nem útiköltségül, hanem övéinek amaz óhajával, hogy csak maradjon a Svájci Házban. Nem várták haza, mert féltek tőle. Féltek, mert tudták, hogy nagyon, nagyon beteg. Nem kellett ő már senkinek a földön.

Ziegler a háziasszonynak esküdözni kezdett, hogy Hugh ma nem fog előkerülni.

– Ez egész biztos. Tessék csak eltenni a pénzt meg a levelet.

Ziegler azután átöltözött, mintha zeneestély lenne, és elment a rendőrségre, és bejelentette, hogy Hugh Foorte-ot valaki meggyilkolta, fenn az alágördült sziklatömbnél.

Mikor azután faggatóra fogták, azt felelte:

– Én gyilkoltam. De nem Hugh Foorte-ot. Én azt gyilkoltam meg, hogy ő azt mondta, hogy mást gyilkoltam. Pedig azt ő ölte meg, és én azért öltem meg őt. De azt, akit ő megölt, mi ketten öltük meg. És ez sokkal biztosabb, mint az, hogy én Hugh Foorte-ot megöltem.

Zieglert azután bezárták, de nem börtönbe, hanem egy elmegyógyintézetbe.

A Svájci Ház kellemetlen szenzációját a házban különféleképp magyarázták. Aimée azokban a napokban rekedtre, lázasra pletykálta magát. Verandáról verandára, emeletről emeletre rohant. Mindenütt elmondta, hogy a szíve csaknem megszakad, ha meggondolja, hogy Hugh utóbbi időben őt tüntette ki figyelmével, és az a boldogtalan Ziegler talán azért fogott rája fegyvert. Ezen többen mosolyogtak.

Mások megjegyezték, hogy hiszen Ziegler sohse vágyott Madame Mercati kegyére… meg aztán holt nőkért manapság nem szokás vért ontani. Erre már legfölebb az olyan szegény hibbantak képesek, mint amilyen Ziegler volt.

Így múltak el a Svájci Házból, mint beteg fa lesorvadt, szétkergetett levelei Ginevra, Madame Mercati, Ziegler és Hugh.

És az élet eme sebzett megfáradottai a nyugalomért jöttek, az életből való kikapcsolódásért száműződtek együvé. Azonban nyugalom csak egy van: Halálig táncolva ama sípra, amelyre, míg csak szól, mindenkinek táncolnia kell – s ha beteg, ha fáradt, s ha béna; sántán bár, groteszkül s bár szívfacsaró gyámoltalanságban – halálig táncolva az élet táncát: összerogyni.

VÉGE.