XXIII.

Ezen az estén, Madame Mercatitól jöttében történt először, hogy Hugh, mikor szobájába akart nyitni, azt képzelte, hogy a folyosó feketezöld babérfái mögött, szemben az ő ajtajával, egy árnyékot lát visszahúzódni. Sőt két sárgánégő szemvillanást is látott, de azt gondolta, hogy a folyosó túlsó végéből verődő, az ablak üvegberakásán megderengő lámpafény kápráztatta csupán; nem is töprengett rajta.

Csak sokkal később, amikor ez a káprázat ismét megkezdődött, sőt szünetlenül kísértette őt: csak akkor borzadt meg először és csak akkor riadt fel benne a szorongó gyanu, hogy az árnyék nem volt káprázat, nem is kísértet, hanem… Valahogyan kezdett ez összefüggést nyerni Ziegler megfoghatatlan magaviseletével.

Mióta Ginevra eltűnt életükből, Ziegler valóságos gyűlölettel nézte Hught, de csodálatosképen nem úgy, mintha szemére vetne valamit, hanem mintha félne tőle. Hugh eleinte azt hitte, hogy csak képzeli ezt. Néha, mikor Zieglerre nézett, az elkapta tőle a tekintetét. Vagy ha az utakon szembe közeledtek, Ziegler idejében visszafordult, vagy felfutott a meredek oldalakra, a fák közé.

Máskor pedig, ha az ebédlő üvegfalán át Hugh a hegyekre bámult, egy forró, alattomból jövő tekintetet érzett magán gyötrően végigbizseregni, mint körmös macskák karcolását. Ha akkor összerezzent és a tekintetet kereste, szeme mindig a Zieglerével találkozott.

Hughval csak némán és – Hughnak néha úgy jött – talán csak az ő képzeletében vívott Ziegler marakodó, viaskodó csatát; a többi vendéggel kihívón, szinte hallatlanul bánt. Úgy az asztalnál valahogy csak elviselhető vagy kimagyarázható volt Ziegler magaviselete. Aiméeből valósággal csúfot űzött ugyan: kritizálta, elhallgattatta, gúnyolta; de a rossz modor a fiú veleszületett tulajdonságának tetszett. A gyérülő vendégek valamennyiének volt már vele kellemetlensége. De mert idegbeteg hírében állott, napirendre tértek fölötte. Hanem sokan említették, hogy ha magányosan, a hegyekbe induló sétautakon találkoztak vele, akkor elfutott, vagy rájuk támadt, hogy miért ijesztik, miért zavarják, van elég hely másfelé a sétára; és közben hadonászott, szinte fenyegetőzött.

Azt senki sem tudhatta, hogy a fiú lelkében ilyenkor, ha egyedül, hajadonfőn kószált, megindult az önvád őrjítő taposómalma, körben forogva, mindig egyet őrölve, mindig ugyanazon borzalmat őrölve ki: hogy ha ő Ginevrát akkor oda nem csalja az ablak alá, akkor a leány most is ott ülne kinn a verandán, karcsún és halaványan, mint valami különös virág és ő hozzámehetne; és mindegy, tiporjon rá, vádolja meg őt, csak ne lenne olyan irtóztatóan messzi: túl a tengeren, túl az életen…

Ziegler irtóztató, állandó rettegésben élt, hogy Hugh is rá fog jönni erre… vagy talán már rá is jött. Azért hát futott előle, messzibb, kijebb tolva a szörnyű percet, amikor leterítő dorongként fog agyára szakadni Hugh vádló szemrehányása.

– Nem én… hanem te vagy!

Úgy érezte, hogy ez az óra ütni fog és reszketett tőle, hallani a vádat szóba testesülve, hangokra váltva, életrekeltve, amit ő alaktalanul, feltöretlenül, lefojtva hordott lelke fenekén, ami elől struccmódra porba ásta lelki szemét.

Azt hitte, hogy amelyik percben felbukkan Hughban e gondolat, rohanni fog hozzá, hogy rágördítse az összeroppantó terhet. Azért éjjelente nem aludt: az ajtaját leste; s ha nappal Hught feléje jönni, ajkát nyílni látta, néha rá tudott volna rohanni és markával szorítani vissza beléje a szót.

Szünetlen a kápolna előtti viaskodásukra gondolt: akkor Hugh nem tiltakozott a vád ellen. Nem tiltakozott, mert elütő áradatként lepte meg mindaz, amiről eddig mit se tudott: hogy a leányt _az_ a tudat sodorta oly gyors pusztulásba, – de az lehetetlen, hogy rá ne jönne arra, amit ő, Ziegler, mint eleven szenet hord a fején: hogy az a leány minden gonoszság, bűn felett mocsoktalan lábbal suhanhatott volna el, hogy lelke megbomolatlanul rebbenhetett volna az örökkévalóságba, ha ő nem vonszolja az igazság szemetébe.

… És amikor e gondolatok fölfejlettek lelkében, Ziegler, mintha elevenen boncolnák és mind kényesebb, meggyötörhetőbb ízeit hasogatnák föl: nyöszörgött, összerángott és néha, rútul és irdatlan fájdalomban, mint valami megkínzott állat, gyötrött gyermek, zokogott. S a könnyeit letörületlenül hagyta végigcseregni vörös, szélhasgatta arcán.

Ziegler furcsa magaviselete heteken át állandó beszédtárgy volt a Svájci Házban, s talán már az orvosnak is fülébe szivárgott volna. Ámbárhogy Freyné nem igen árulkodott Koenigernek a vendégeiről, még akkor sem, ha azok orvosi felügyelet alatt voltak és a kúrát elhanyagolták. Az olyan engedetlen betegeknek, mint Aimée vagy Hugh valamely kimondott gyógyintézetből régen távozni kellett volna, de Freyné a fényes ellátáson kívül éppen a betegek nagy szabadságával virágoztatta fel üzletét. Különben pedig Ziegler állandóan fokozódó hóbortjaitól új izgalom terelte el a figyelmet, oly izgalom, ami állandó feszültségben tudta tartani napokig, sőt továbbra úgy az orvos, mint Freyné és az Aimée útján mindenről, bár bizarrul, ferdítetten, de mégis értesülő üdülők kedélyét.

Egy este ugyanis doktor Koeniger különös postát kapott. Közönséges kék borítékból egy négyszögbe kivágott papirlap esett ki és azon csak ennyi állott:

»Ha közelebbről egy halotthoz hívják, legyen irgalmas hozzá és övéihez. Mondja, hogy halálának oka régi, gyógyíthatlan betegsége.«

Száz és száz beteg vonult el az orvos szeme előtt. Annyi volt köztük a reménytelen, nem volt semmi hihetetlen benne, hogy valamelyikük siettetni fogja a kegyetlenül lassú Halált. Valamit tennie kellett; de mit lehetett itt tenni? Elővette az írást és órákig tanulmányozta. Elég biztos, de cseppet sem jellegzetes volt az; aki írta, szándékosan utánozta az iskolai mintaírást. Nem is irott, hanem kirajzolt betűi voltak, amilyenek akárkitől eredhetnek. Nőtől is, férfitől is. Itt nem volt világosság.

Doktor Koeniger átnézte a betegeiről vezetett könyveit, számbavette a gyógyíthatatlanok számát. Ezeket kiírta, szállók szerint és intézkedett, hogy a halál eljegyzettei felügyelet alatt legyenek. Ő maga e napokban minden súlyosabb betegével hosszasan elbeszélgetett, és elhullatta beszédjében számukra a reménység egy-egy mannaszemét.

Néhány napig így izgalomban tartotta a szállók tulajdonosait. Aztán mindenki mosolyogni kezdett rajta, hogy valaki – lévén éppen április tája – felültette őt egy ostoba levéllel.

Attól kezdve, hogy Hugh visszautasította a rózsákat és az asszonyt, nem álmodott többé Ginevráról. És többé Hught nem is izgatta semmi már: fásultan lézengett a házban, a házkörüli sétautakon… ha valaki látta, megijedt tőle; a halál mintha nem a háta mögött ólálkodna, hanem már beleköltözött volna és a mély üregben ezüstösen izzó szeméből tekintene ki.

De egyszer még volt egy kísértetjárás nála. Egy éjjel valaki bejött hozzá és körüljárt a szobájában. Ez nem olyan légszerű álom-délibáb volt, mint Ginevra visszajárása, hanem egészen élesen érzékelt valami. Tisztán hallotta a csikorgó padlót és felpillantott. Úgy tetszett neki, hogy Madame Mercati hajlik fölibe és azért riadtan fordult a fal felé… Akkor pedig egy forró tűzcseppet érzett a hajába hullani, mintha könny esne beléje.

Reggel, vagyis késő délelőtt – mert olyankor ébredt – a tükörhöz tűzve egy papirlapot talált.

»Én a rózsákat valóban elégettem.«

Semmi egyéb nem volt a papiron, de mindent megmagyarázott. Madame Mercati hazudott neki, hogy a rózsák megvannak, csak azért, hogy ilyen áron még egyszer kicsikarja őt magának. Hugh undorodott… Nem tudhatta, mibe került az asszonynak bevallani ezt, miután a fiú elutasította őt. De Madame Mercati mindennel leszámolt, még a Hugh megvetésével is. Csak egy hazugsággal nem akart elmenni.

Oh, nagyon jól tudta, legalább is megtanulta most, hogy a férfi, akinek mámorkelyhül adja magát a nő, ha jő a csömör, nem magára vet, hanem falhoz vágja a mámorpoharat és keresztülgázol irgalom nélkül törött cserepein.

– Akivel nem örülhetnek együtt, azt szenvedni hagyják és akivel együtt örvendenek, azt megvetik.

Ez keserü volt utolsó gondolatnak, pedig ez kongott üresülő, lassan elgondolattalanuló agyában; sistergő, szurdaló, vadult darázs gyanánt, míg azt is kiűzte onnan a mindent belepő tenger: a Halál.

Mikor a Koenigernek érkezett áprilisi levél már komikus sem volt, egyszer, úgy déltájban titkosan hivatta Freyné a doktort. Madame Mercatit halva találták szobájában. Semmi sem vallott arra, hogy ő lett volna a különös levél írója. Neki, úgy látták, nem volt oka megfutni a további élet elől. Altató orvosságából sem hiányzott több, mint amennyi a naponkénti szedés által elfogyhat. Levelet se hagyott, nem is búcsúzkodott senkitől. Még csak halvány célzást se tett soha, hogy elkészülne az élők közül.

Doktor Koeniger magára maradt a halottal és akkor megtudta, hogy Madame Mercati írta azt a levelet. Csak az volt talányos, honnan tett szert annyi méregre, hogy azzal életét kiolthassa. Talán heteken át semmit sem szedett orvosságából és úgy gyűjtötte meg magának a halált; néhány heti álmatlanság árán az örök álmot.

Doktor Koeniger tudott hallgatni. Soha senkinek nem szólt róla, hogy az a levél nem volt áprilisi tréfa. Hagyta, mulassanak rajta, a rendszabályain. Azokon mulathattak is, mert hiábavalók voltak; olyan hálók, amelyeken át Madame Mercati könnyen, zavartalanul siklott át a másvilágra.