XI.

– És hol volt ma Mister Foorte egész nap? kérdezte Blumer ezen a délutánon.

Mindenki a verandán ült: mert az idő pazar volt és enyhe.

– Gondolhatja, felelt a párkányon, Ginevrával szembenülő Ziegler.

– Én ugyan nem gondolom!

– Madame Mercatit ápolja.

– Igaz, hisz ez természetes. Ők olyan régi barátok.

Ziegleren látszott, hogy valami korrigáló megjegyzése támadoz, de Ginevrára pillantott és lenyelte gondolatát; ámbár Ginevra nem is figyelt rájuk.

– Ez igazán megható dolog, ilyen önzetlenül egymás mellett állani, tünődött Blumer.

– Hogyan, ön hisz az ilyen önzetlen barátságokban? Én nem vonom kétségbe, – javította ki magát Ziegler hirtelen, – mindenesetre jellemző, hogy mert Madame Mercati beteg, mister Foorte ki sem néz a verandára.

E pilanatban a vesztibül ajtajában Hugh jelent meg. Nagyon sápadt volt, szinte meggyötört.

Szokása szerint első tekintetét Ginevrához küldte, de a leány kis, kék levelet olvasott, a Lieslét és így nem viszonozhatta tekintetét. Hugh szeme aztán a társaságra tévedt…

Kazanov egészen Prisse báróné felé volt, oldalt fordulva, ahogyan a kúránál nem szokás. A báróné ma kisleánya égőpiros, bojtos sapkáját húzta rá saját fürtös fejére, – mit se törődve azzal, hogy így a gyermek nem mehetett ki sétálni. Amellett az asszony egészen kitakarózott, hogy fehér kabátkába bujtatott formás teste érvényre jusson. Alapjában jelentéktelen kis lénye nagyon csábos volt így, mert ő az a fajta nő volt, aki a férfi közelében átváltozik, kivirul, jelentőséget nyer. Halkan, nevetgélve fecsegett Kazanovval.

Az angol lelkész kétségbeesetten, egyedül üldögélt, újságjait a földre ejtette, nyilván nem tudta semmi elszórakoztatni: ma tette útra feleségét…

Hugh lefeküdt, de nem volt kivel foglalkoznia.

– Nos, kérdezte Blumer Ginevrát, mikor a leány a levelet letette.

– Igen, halljuk, én tudniillik nem szoktam elolvasni a rámbízott leveleket, mint sokan… szólt Ziegler és Aiméere pillantott.

– Egy kis jó hír, szólt Ginevra derülten. Liesl jobban van.

– Dehát Miss Hardings, ön hisz a Liesl jobbrafordultában? – És Ziegler legyintett.

– A láza kimaradt.

– Ez csak afféle dolog, ni. Pár napra kimarad, aztán újra kezdi. Az igaz, én nem szeretnék az ő bőrében lenni!

– Néha csodák is történnek,… hárította el Blumer a témát.

De Ziegler tovább fecsegett:

– Én csak önön csodálkozom, Miss Hardings. Nem fél ön hozzá járni, hisz az a lány minden percen szembeköhögi!

– Mind egyformán a Halál árnyékában vagyunk, ami azt illeti, szólt Blumer.

– No, Liesl a legárnyasabb helyet szemelte ki magának. Nem hűsöl ő már ott egy félesztendőnél többet…

Ginevra elsápadt a fájdalmas megbotránkozástól:

– Ziegler úr, ön gyöngédtelen.

– Miért? Hiszen én őt mindig jóval biztatom.

– Dehát akkor… miért nem viszik haza Lieslt? kérdezte Ginevra meglepődött elgondolkozásban.

– Istenem, hát a szülőket is boldoggá teszik egy kis ámítással…

– És… mi lesz vele? Azután?

– Elutazik.

Ginevra értetlenül nézett Zieglerre.

– Nem tudja, mi az? Ha itt valaki meghal, akkor Freyék kijelentik, hogy hirtelen elutazott. Nagy titokban aztán két errevaló ember koporsóba teszi és éjjel elviszi a halottas kápolnába.

– Oh, milyen szörnyű ez…!

– Szörnyű? Ez gyengédség az élők iránt. Mit gondol, nem futnának-e mind szét a betegek, nem izgulnának-e halálra, ha innen temetést rendeznének? Persze, szomorú kilátás, hogy az embert így kicsempésszék a világból… Miss Hardings, teszem, ha ön meghalna, én szeretném rendezni a temetését. Ah, önt hófehér márványravatalon, óriás pálmák alatt, kék violák közé kellene fektetni, üvegtetejű teremben… Hat fehér ló vonná az ezüstszínű koporsóját…

Ginevra dermedten meredt a saját előadásától megrészegült, elragadtatásában szinte mosolygó fiúra.

Hugh fölemelkedett.

– Ziegler úr, ne bántsa Miss Hardingst! kérte Blumer.

– Kérem, – tért magához Ziegler – hát ez sértés? Hol itt a sértés?

– Nem sértés, csak ostobaság, mormogta Blumer a fogai között.

Ginevra nem szólt. A fiú elragadtatott előadása közelebb hozta őt egy gondolathoz, amellyel nem foglalkozott igazán soha: mint sűrű árnyék lépett be lelkébe a halál. Erre az árnyra meredt…

Hízelgő csacsogás hessegette el sötét álmát és a pillanatnyi dermedt csendet. A báróné semmit sem érezve a fojtott hangulatból, édes szirénhangon suttogta Kazanovnak:

– Igen, igen. Önnek velünk kell uzsonnáznia. Madame Mercati és Mister Foorte társaságában nekem roppant hálátlan lesz a szerepem, azt gondolhatja!

Ziegler hirtelen Hughra pillantott és hangosan, erőltetve nevetni kezdett. Hugh elsápadt és összerántott szemöldöke alól villámot küldött Ziegler felé.

Ginevra fölkelt. Arca kicsit fakó volt és mintha alig bírná a pilláit, a földre nézett. Ziegler iménti előadása és mostani nevetése sajátos hatást tettek rá. Hogy milyet, maga se tudta…

– Hova, miss Hardings, – kérdezte Blumer különös gyengédséggel.

– Megyek Lieslhez.

És Ginevra fölemelte a fejét, pilláit; és senkire se nézve kiment a verandáról.

Hugh is fölkelt.

– Ziegler, kérem, jöjjön egy percre velem.

A bozontos fiú leugrott a korlátról és utánament Hughnak a vesztibülbe.

– Mi az, talán ön is le akar pirongatni, hogy Miss Hardings temetését rendeztem? Felesleges gyöngédség, félrehívni érte. Előtte is megtehette volna…

– Nem, nem erről van szóm. Csak azt akartam mondani… hogy amiért úgy nevetett… amit ön gondol… az lelkemre, nem igaz.

Ziegler vállat vont:

– Ha nem volna igaz, akkor ön szamár,… bocsánat – akkor énnekem még inkább kell nevetnem önön.

– Nem magam miatt kérem, hogy ne szégyenítsen meg úgy, mint imént, hanem Madame Mercatiért.

– Persze! A látszat megőrzése fontos. Tudom én. Tavaly, Montreuxben – mert már tavaly ideges voltam és oda küldtek – a szállómból kitessékeltek egy kis angol leányt, mert a folyosón csókolózni látták… haha, ez volt minden bűne. De akik zárt ajtók mögé vonultak – azok ott tavaszodtak ki a szállóban… Én magam is… Nóde mit érdekli ez önt? Adieu, Mister Foorte!

Hugh lassan, tünődve ment végig folyosóján. Kimondhatatlanul törődöttnek érezte magát. Küzdelme Ziegler ostoba indiszkréciója, gyanakvásai ellen, mint megvíhatatlan vár ostromlása, kifárasztotta. Ezzel az emberrel nem volt mit kezdeni.

És bár egészen büntelen volt, mégis úgy tetszett, hogy magában a rút gyanusitás elborította már életének tiszta égtükörét. Mintha alkonyodna fölötte és mintha csillagtalan vak éjszakának menne elébe.

De úgy volt, hogy ma még egyszer meg kellett hasadnia felette az egét behálózó hályognak.

Lieslhez indultában, a folyosón ődöngve, a leányka ajtajában Ginevrát pillantotta meg: kicsit sápadtan, a fején átdobott fátyolkönnyű kendő alatt. Hugh elibesietett, mintha egy pillanatra megváltódna és gyengéden kutatva tekintett a leány arcába. És mert azon leheletnyi elborulást sejtett, megkérdezte:

– Ginevra… nagyon fájt?…

Az kérdezve nézett, aztán megértette, hogy Hugh Ziegler délutáni tapintatlan előadására gondol. Tiszta tekintetét a fiú szemébe merítette és egyszerűn, mégis ünnepien, feltörő vallomásként felelte:

– A világon csak egytől jöhet fájdalom. A többi… nem fájdalom.

Hugh megértette és megbódult. Szívére ragadta a leány kezét, mint az elmerülő, vesztét érező a vízszínen úszó gallyacskát és hévvel, mint soha máskor, a vallomás fejébe, vallomást téve súgta:

– Soha…

Ginevra sápadt arcára csodálatos aranymosoly terült, szinte világolva, mint szentképek, ha egy kévényi alkonyfény ömlik be rájuk az ablakrésen. És ezt a ragyogást hagyva Hughnál zálogul, sietve suhant ki az esthomályba boruló folyosóról.

Sok idő mulva Hugh úgy gondolt e jelenetre vissza, mint életének utolsó szentelt órájára.

Ezen az estén csak nagynehezen szánta rá magát, hogy vacsora után, amint azt kötelességének tartotta, benézzen Madame Mercatihoz, hogy az asszony hogylétéről Mercatinak értesítést küldhessen.

Madame Mercati szobájában nehéz ecet- meg orvosságillat áradt. Maga nem aludt: és inkább ült, mint feküdt, az ágytámlához hajtva fejét. Nagyon sápadt volt, szemét zöldes karikák gyürűzték; a haja símán, szorosan volt lefésülve, dísztelen hálóruháját összefogva tartotta keblén: olyan volt egészen, mint valami gubbasztó, sötét madár…

Azon tünődött, hogy míg ő feküdni fog, Hugh és Ginevra inkább egymásra lelhetnek és ez keserű vonást rajzolt ajka köré.

– Madame Mercati, szólt a fiú, – és közben szégyenlette délutáni gondolatait – bejöttem jó éjt kívánni önnek.

A karszékben szendergő diakonissza fölébredt, de az asszony intett neki, hogy csak pihenjen tovább; és intett Hughnak, hogy egész közel hajoljon, nehogy a testvért újra fölébresszék.

– Köszönöm, Mister Foorte. Olyan egyedül voltam… Ugye, fog nekem e napokban nehány órát szentelni? Igérje meg, hogy nem felejti el soha, hogy ön nélkül a sírnál pusztább az életem…

Hugh rábámult az asszonyra és megrezzent.

– Úgy értem… itt…

Hugh föllélekzett és aztán kezét nyújtotta, bucsúzásul.

Madame Mercati tán azt gondolta: igéret gyanánt, mert magához vonta a kezében fogva tartott bronzszínű, déliesen finom kezet és a szívére tette azt.

Hugh forróságot érzett, mintha tüzes pára csapna feléje, nedvesen perzselő gőz; és valami vergődött a keze alatt: az asszony szíve. Hught rémület fogta el: és elkapta a kezét.

Az asszony fájdalmasan, megszégyenülve nézett reá. Aztán halkan, szenvedélyesen sírni kezdett.

A fiú meghátrált…

Valamiről megbizonyosodott most, amit hinni sem mert azelőtt. Szíve megállott…

Az asszony nyöszörgő sírására a diakonissza ismét fölébredt és odament, csillapítani őt:

– Kérem, ne tessék fölizgatni magát, hiszen egy anyának mégis csak legfőbb a gyermeke java, miatta kell tűrnie…

Madame Mercati hirtelen fölemelte párnába fúrt arcát és fölpillantott.

– Ah igen… a gyermekem… igaz, ma elment…

És homlokát végigsimította, mintha mindezt eszébe kellene hoznia; és a mennyezetre szegezte kisírt szemét.

Hugh e pillanatban kifordult az ajtón.

A fiú álomtalan gondban vergődött ágyán. Most már nem volt kétsége: Madame Mercati szerette őt. Mióta? Talán régen, talán egy pár napja csak… Alaktalan sötét felhőként gomolygott fel benne ez a gondolat, ráfeküdt lelkére és minden egyéb gondolatra mély árnyékot vetett.

Mi lesz ebből? Mit kellene tenni?

A régi barátsággal közeledni az asszonyhoz, mintha semmi sem történt volna? Vagy elidegenedni tőle? Mi lesz akkor Mercatinak tett ígéretével, hogy az asszony mellett áll?…

Férfilogikával úgy hitte eddig, hogy a két érzés: Ginevra iránti szerelme és Madame Mercatihoz való barátsága két nagyon is megférő, még csak nem is érintkező érzelem. Nem gondolt rá, hogy két nő olyan szépen elférhet egy szívben egymás mellett, de olyan nehezen a valóságban… Egyet tisztán tudott: hogy csak Ginevrát szereti. Talán ha ezt Madame Mercati megtudja, kijózanul… Idáig titkolta előle, mint az egész világtól, mi mélyen szereti a leányt. Most meg fogja mondani neki. Ez volt a végső, megnyugtató gondolat, amire jutott. Ez olyan világos volt, hogy elaludt rá.

Zűrzavaros álmai voltak. Amilyen nyugodtan aludt el, álmában olyan erős érzése volt, hogy itt minden elveszett, hogy olyan hínárban gázol, amiből nem fog kiigazodni. Fölriadt, megnyugtatta magát, hogy őszintén elmond mindent és hogy akkor minden jó lesz… Elaludt és újra érezte, hogy itt nincs megoldás…

Másnap délelőtt a báróné óriás verbénacsokorral libegett be Madame Mercati szobájába. Barátnőjét fáradtnak, sőt szinte fonnyadtnak találta.

– Nos, Frozi, hogy sikerült a tegnapi este? Nálad volt, ugye? Dehát mit csináltál, az Úrra? Úgy festesz, mintha egész éjjel nem aludtál volna!

– Alig is aludtam.

– Valami történt köztetek.

Madame Mercati sötét arccal felelt:

– Megalázott.

Zerna mosolygott.

– Bohó. Most vallani fogsz. Először is: melyik hálóruha volt rajtad?

– Az ott a szék karján.

– Pfuj! Siffon és hímzés rajta! Meg se látják. Selyem kell nekik és csipke, főleg csipke! A csipke olyan nekik, mint az örvény. Húzza őket. Beleszédülnek… És persze, sírtál. Kisírtad a szemed. Fogadom, a részvétére apelláltál! Nem tudod, hogy a férfi csak akkor szán egy nőt, ha szereti, sőt rendesen akkor se… A szerelem az első, sőt egyetlen, amit el kell érni náluk!

– Épp ez az… Én csak szánalomraméltó vagyok… Ginevra pedig szeretetre…

– De te szerelemrevalóbb vagy és ez a fő.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy őt szeretni kell, téged szeretni lehet. És a kell mindig rövidet húz a lehet-tel szemben.

– Dehát mit akarsz te ezzel a filozofálással? Miért lehet engem inkább szeretni?

Zerna nevetett.

– Ezerszer mondtam már. Te többet adhatsz.

– Ez nem áll. Amit Ginevra ad, azt én nem adhatom.

– Jó, de mást… Haha… Kazanov is, lám, felém fordítja már a vitorlákat. Velünk fog uzsonnázni… De ez most mellékes… Ma tőlem fogsz kapni egy csipkeköpenyt és a hajadat kibontod… Mit, könnyek… tüzet adj… Parfőmözd magad, hagyd szabadon a nyakad… Ej, nem érted te ezt? Csak ne sírj neki, az istenre kérlek, ne sírj! A férfiak irtóznak a síró asszonyoktól! Ők lusták a részvétre és mindig örülni akarnak, te azt nem tudod? – Várj, mindjárt felöltöztetlek…

– Jön már a testvér…

– Eh, hisz ez kivesz a formádból! Neked púder kell, hajfodorítás, költői elrendezés…

És Zerna báróné meggyujtotta a spirituszégőt, fésüket, pomponokat keresgélt, szobájába tűnt, halommal hozta a fodros, csipkefelhős fehérnemüt, szalagcsokrokat, parfőmös üvegcséket.

Felöltöztette, kifésülte Madame Mercatit, párnájára bódító »ambra antique«-ot locsolt és aztán tükröt tartott elibe, hadd lássa, hogyan esik haja csigás göndörben szerteszét és a csipkéi közül hogyan aranylik elő telt kis nyaka.

– Nos? Aztán most okos légy! Meg ne engedd, hogy Gertrud testvér kezet tegyen rád! Feküdj szépen, úgy, ahogy elhelyezlek és ne mozdulj, amíg megjön.

Aztán hátrább lépett, megnézte, jól fest-e a pihenő asszony és megfenyegetve őt ujjával, kilebbent az ajtón.

Az órák múltak, Madame Mercati kifáradt, csaknem elájult a hosszas, mozdulatlan várakozásban. Ha erősebb lett volna s nem oly végtelen kimerült, talán ráeszmél, milyen furcsa, méltatlan helyzet ez: kikészített, csábos elhelyezkedésben várni egy olyan fiatal fiút… De nem gondolkozott, csak az bukkant föl néha homályosan öntudatának távol horizontján, hogy nem vétkezik, mert Ginevrát többen is körülrajongják, ez az egy pedig az ő egyetlen báránya volt… Igen, Ginevrával szemben még voltak némi mentegetőzései, de a férjére nem is tévedt egyetlen gondolata se. Az a másik világ, ahonnan ideszakadt, elsülyedt mögötte Lolotica fehér zsebkendőjének, fekete hajsátrának utolsó felélibbenésével…

És csak nem is csodálkozott, milyen könnyű az átlépés a bűntelenségből a bűnnek küszöbére. Nem csodálkozott, mily gyorsan ért meg lelke rája, sőt úgy tetszett, mindez régen, mindig benne élt és csak most tudott kibontakozni kusza, gátlón elfojtó egyéb körülmények karmaiból.

Hiába várt a belső bíró nagyszerű tiltakozására. A vétek, az idáig nem értett talány hirtelen megnyilatkozott neki és ő úgy volt vele, mint minden megfejtett talánnyal: egyszerűnek, természetesnek, magától értetődőnek találta azt. Nem jött vádló órája, önfegyelmező kijózanodása, nem latolgatta gondolatainak, vágyainak szent törvényekbe való ütközését: minden latolgatás fölösleges céltalan gondolatnak tűnt föl, sőt el is iramlott, mint hivatlan, nem szívesen látott vendég a lelkéből. Mikor egyetlen vágya először kezdte beárnyalni öntudatát, a szalmaszál, amelybe még belekapaszkodott, ami még föntartotta: a gyermeke volt. Ha Lolottra nézett, akkor riadva oszladoztak vágyai…

De Lolottot elvették tőle, óh, látta ő jól, hogy szívesen ment Katinával, szívesebben, mint vele maradt volna.

– Meg fogok halni, hadd legyek egyszer boldog azelőtt…

Az orvos bíztatásaira sohse adott semmit: annyiszor átélte már, hogy a reményteljesnek mondott betegek hirtelen eltűntek, _elutaztak_…

– Akarom, hogy szeressen. Akarom, hogy az arca felragyogjon, ha lát; hogy a keze végigsimogasson.

Behúnyta a szemét és remegni kezdett… Szeme megfényesült, ajkába vér szökött, egész arca megszínesedett, csak szeme alatt maradt két sötét karika.

Lépteket hallott és kézitükrébe pillantott; alig bírt magára ismerni. A vágy kivirágoztatta…

A tükröt gyorsan a párna alá rejté és visszaesett előbbi helyzetébe.

A küszöbön Aimée állott: virágokat hozott és üdvözleteket. Az asszony mélyet sóhajtott, a legizzóbb álom húnyt ki benne hirtelen. Vagy csak elszenderült…

– Ah, Madame Mercati,… hisz ön… sohse nézett ki ily remekül – szólt Aimée önkénytelen, az asszonyra bámulva.

Mikor a leányka fecsegése ismét elhangzott a folyosó végén, Madame Mercatiban valami erőszakos érzés kelt. Igen, türelmetlen harag gyúlt ki benne, az a furcsa, követelő érzés, hogy, ha már gondolatban elkövette a bűnt, most már jöjjön az tettben is. Úgy érezte, mintha az árát lefizette volna valaminek, ami most már megilleti őt. Csak a megalázó szégyennel maradni nem akart. Ha már lelkében ég a szégyenbélyeg: legyen amiért érdemes szégyenkeznie… s ha nem többért, egyetlen csókért.

Egész nap várt, de Hugh nem jött.

Hugh nem volt nála, nem volt a verandán, nem volt sétálni…

Hugh a szobájában, az ottománon hevert és tünődött. A formán tünődött, hogyan mondja meg az asszonynak, hogy nem szereti, hogy nem szeretheti, hogy mást szeret…

Hiszen Madame Mercati kinevetheti, leintheti; akkor, miután az ő legszentebb érzelmei el lesznek már árulva…

Mindig fölkelt, indult, aztán visszafeküdt és tovább töprengett. Megint kételkedett benne, hogy az asszony szereti őt. Talán csak föl volt izgatva, talán nem is volt magánál, talán csak baráti gyengédségére számított… De aztán újra látta az asszony két sóvár szemét, érezte tenyerén a testéből kiáradó tüzes párát…

Ha pedig Ginevrára gondolt, az az érzése volt, hogy kettejük közé irdatlan tüskeerdő sarjadt, hogy előbb azt kell levágni, azután ismét hozzámehet.

Így tűnt a nap.