X.

A báróné legelőször is nem a Madame Mercati, hanem a maga szívügyeiről akart gondoskodni és választása Kazanovra esett.

Kazanov kellemes, sőt érdekes volt és egészen egészséges. Csak egy nemrégiben letett szigorlat után akart fölfrissülni. Kifogástalanul öltözött és virágot hordott a hölgyeknek; első emeleten, a legdrágább szobában lakott, tehát gazdag lehetett; és így éppen gavallérnak való volt. Mert természetesen a bárónénál nemcsak a gyöngéd benső viszony, hanem az is fontos volt, hogy udvarlója előkelő keretül szolgáljon neki.

A báróné az a fajta nő volt, akinek minden sikerül és akinek a körülmények is rendesen a kezére játszanak. Így a verandán is éppen Kazanov mellé került. Volt ugyan úgy neki, mint Kazanovnak külön, a szobájukból nyíló kis verandájuk, de ott nem lehetett ismeretségeket kötni, ezért a magánverandások is mindig a közös heverőhelyekre jártak.

Egy angol úrral és egy holland házaspárral a veranda most már teljesen betelt. Tizen voltak a hosszú balkonon és mint Blumer megjegyezte, tizenhárom nemzetiséget képviseltek; amennyiben Madame Mercatiról kisütötték, hogy apja görög, anyja olasz, férje félörmény és hazája Törökország lévén, ő négy nemzetet képvisel.

A verandán egyébként vidám élet folyt. Az emberek pletykáltak, sakkoztak, felolvastak, udvaroltak és lázat mértek. A fiúk néha hólabdázni szöktek le, vagy hólavinát görgettek és hóembert építgettek.

Játszhattak a hóval: minden öt-hat napban új esett; a nappal szinte hévvel sütő nap sorvaszthatta a gyémántszőnyeget, mindig új ereszkedett alá a felhők szárnya alól.

Az általános derüben, fölélénkülésben három ember vett a legkevéssé részt: Madame Mercati, Hugh és Ginevra. A leány: mert boldog volt; a fiú, mert csak félig volt boldog és félig fogolyként vergődött; az asszony pedig, mert egészen meg volt bomolva élete.

Közben azután különféle változások is történtek.

A báróné mindjárt megjötte után kijelentette, hogy fölösleges dolog uzsonnára a szállóbeli tejet fogadniok el. Ezért társaságuk Hughval rendes ötórai teázást tartott Mercatiék nappalijában.

Ez a kis kör szinte otthonias volt, szinte melengető. Volt valami intímen kedves az együttlétben és Madame Mercati ilyenkor igyekezett is Hughnak ízlése, kedve szerint rendezni egyetmást. És aztán annyi tréfa, derűs félreértés fakadt a háromnyelvű társalgásból! Mivel Madame Mercati a görögön kívül, csak németül és franciául, Zerna báróné csak franciául és angolul, Hugh pedig angolul meg németül beszélt, hát úgy értekeztek, hogy a két asszony együtt franciául társalgott; Madame Mercati Hughval németül, ellenben Zerna báróné angolul értekezett vele.

Különben Hugh az uzsonnák alatt inkább a gyermekekkel játszott, a két asszony csevegett; Katina pedig, aki arra volt teremtve, hogy másoknak szolgáljon, teát öntött, terített, felszolgált.

Ez időben Madame Mercati a legkülönösebb napokat élte. Mindig tünődött. Ráért; mert Hugh nem foglalkozott többet vele, mint akár Katinával, akár a bárónéval; sőt a báróné, mivel Kazanov még meglehetősen távol állt tőle, a verandán órákig lefoglalta Hught.

Lassan, mint nyári nehéz időt, látta Madame Mercati saját szerelmét kerekedni. Mikor barátnak, majd gyengéd szerelmesnek, félénk imádónak akarta Hught, az az idő elmúlt. Szünetlen hallotta Zerna báróné sugalmát:

– … asszony vagy.

Ez a szó mint súlyos kő esett lelkének tavába és fölkavarta, sötét hullámokat fakasztott benne. Néha percekre rajtafelejtette a szemét a fiún… Leginkább az ajkán… Az a merev, kőből faragottnak látszó, szinte mindig néma ajak izgatni kezdte. Milyen lehet ez a száj, – gondolta néha – mikor becézgető szóra nyílik, ha megérint…

Ezek a külsőleg zajtalan napok már magukban hordták a kerekedő vihart.

Egy napon Madame Mercati az orvosnál volt. Dr. Koeniger a rendes vizsgálat után arra kérte, foglaljon még helyet.

– Madame Mercati, kérem, ne vegye nagyon szívére, amit mondok. Tanácslom, küldje már haza kisleányát.

Az asszony ámuló, fájdalmas pillantást vetett az orvosra.

– Igen, Madame. Elsősorban őneki nem jó, hogy ön túlsokat foglalkozzék vele, azután pedig ön sem képes zavartalan kúrát folytatni. Mindig fölkel a verandán és szobájába megy, utánanézni. A nappalijában nem nyitja ki miatta az ablakot… Ezirányban Mercati úrnak is írtam, kérem, alkalmazza magát tanácsomhoz.

Madame Mercati arca elfakult. Nemcsak a válás gondolata fájt. Félt egyedül maradni…

– Orvos úr… mondta és a szeme könnyel telt meg.

– Madame Mercati. Utóvégre ön egy éven belül remélhetően hazamegy. És akkor mindenért kárpótolva lesz. Addig: türelem és lemondás.

Az asszony fölállott. Zűrzavaros érzések támolyogtak benne…

Mikor a verandára ért, az anglikán papnét pillantotta meg. A csúnya kis asszonynak, aki mindig vasalatlan ruhákban üldögélt férje mellett, most ki volt sírva a szeme; orra, ajka vörösen puffadt volt.

Zerna halkan susogni kezdte:

– Óriás kravall. Az orvos ráparancsolt, hogy menjen haza. Egész nap a férjén csügg, nem hagyja nyugton soha. Haha… az ember férjét – akarom mondani feleségét hazaküldik, mert az izgalom árt, az unalom gyógyít… Micsoda paradoxon akkor, a hitveseket hazaküldeni. Hiszen ők az unalmasak, a flirt mindig izgatóbb.

Madame Mercati mintegy tébolyultan felelte:

– Hagyd a tréfát… Lolottot is hazaparancsolta…

És fogát összeszorítva nyelte le feltörő könnyeit.

Katina nem volt meglepetve. Az orvos őt már régebb figyelmeztette és közösen írták meg Mercatinak a levelet. Az egész elutazás elő volt készítve már. Kicsit félve nézett azért a nénjére, félt, hogy az szenvedélyesen kitör, vagy megharagszik rája. Mintha ő volna oka mindennek, szinte meglapult a délutáni jelenetnél, mikor Madame Mercati a csomagolás elől a hálószobába zárkózott.

Hugh egész délután szaladgált: táviratokat adott föl Mercatinak, útitervet készíttetett az idegenforgalmi irodában és tárgyalt Freynéval, mert Madame Mercati most már egyetlen szobába költözött.

Este azután eljött és bekopogott a hálószobába. Úgy találta Madame Mercatit, hogy az az ágy mellé húzott karszékből a gyermek párnájára dűlt át és karját a leányka gyönyörű fejecskéje felé tartotta, mintha védelmezné, vagy tán védelmet keresne nála… Másik kezét a fiú felé nyújtotta.

– Mister Foorte… mondta hálásan, halkan.

A fiú valami szánalomfélét érzett, de nem értett a vigasztaláshoz. Vigasztalni csak az életbenállók tudnak, akik tudják, hogy a legszörnyűségesebb dolgok után is elkövetkezhetnek az élet kibékítő mozzanatai. De akitől épp az élet maga van elvéve, akivel a földön irgalom már nem történhetik, az nem tud a szívek nyelvén szólni.

Azért Hugh némán állt, tétovázva, az ágy lábánál. Annyit tisztán érzett, hogy a délután elvégzett dolgok elszámolása nem illenék bele e hangulatba.

– Mister Foorte – kezdte az asszony oly halkan, szomorúan, mintha részvétet akarna kelteni a maga boldogtalan sorsa iránt – ön nem tudja, mit tesz az, feleségnek lenni és a férjünknek csak bánatot adhatni; anyának lenni és a gyermekünket még ölbe se emelhetni…

A fiú csak nézett.

– Ez legjobban fáj… Hiszen nekünk, asszonyoknak mindenben a keserűbb falat jut a világon, de látja, egy dologban aztán sokkal többet kapunk a férfiaknál: a gyermekünkben…

Fejét szenvedélyesen szorította Lolottéhez.

– A gyermekünk első sírása, első ragaszkodása… ez az, ami maguknak soha meg nem fogható gyönyörűség…

És az asszony felült, elfordult a fiútól, mindkét karját a leányka feje köré fonta, kulcsolta és csak a gyermeket nézte.

– Lolott, aranyvirágocska, ha nem szerettelek volna olyan nagyon, ma nem volnék beteg… Oh, milyen hamar elvettek mégis tőlem; nem csókolhatlak, nem vehetlek ágyamba, nem hordozhatlak…

Az asszony szava elcsuklott és a szeméből serkenő tűzcseppek a gyermek homlokára hullottak. A leányka felébredt, aranyliliom karját az anya nyakára fűzte és édes szemét tágra nyitva, felkínálta ajkait, amint Katinának szokta.

– Csitt… ah csitt, szerelmem – … Az asszony lefejtette a gyermek karját, elkapta a fejét és a karszékbe hanyattesve hangtalanul sírni kezdett.

Hugh nem moccant: várt.

– Madame Mercati, – mondta aztán – kérem, ne sírjon. Hiszen tudja már a mi szomorú katekizmusunkat: a bánat árt, az izgalom még jobban árt…

– Mister Foorte, ezek hiú beszédek. Szúrd ki a szemét valakinek és mondd neki, hogy ne sírjon, mert az árt…

A fiú sokáig hallgatott.

– Madame Mercati… miért mondta ön az imént, hogy azért beteg…

Ismét elnémult, félt, hogy kérdése tapintatlan.

– Ah… erről talán nem is kellene beszélnem önnek… de hiszen ön barátom – és az asszony kicsit eltakarta arcát zsebkendőjével – … mikor én Loloticát vártam, az orvos azzal rémített, hogy gyönge vagyok, hogy majd bízzam másra őt… Bele is egyeztem,… akkor… azelőtt. De mikor legelőször sírni hallottam, akkor éreztem, hogy az vétek. Szívemre vettem, virrasztottam, ápoltam – de hiszen minek soroljam föl? egyszerűen: anyja voltam, hát bűn ez?

Az asszony arca ízzóvá pirult és vádló két szemét a semmibe, vagy talán a vizióként látott irgalmatlan sorsra függesztette.

– Értem, bólintott a fiú, kímélni akarva az asszonyt.

– Mert nekem szeretnem kellett valakit, hát szerettem a gyermekemet és most azt sem szabad… Most másodszor tépik el tőlem… óh…

Hugh megrendült e vallomás hallatára. Nem azért, amit mondott az asszony, hanem amit nem mondott el benne.

Imént idegenséget érzett az asszony iránt, mert előkelően magábazárt lénye írtózott a lelki meztelenségtől. De most szívét szánalom szántogatta és az a kellemetlen érzést kissé elfátyolozta, amit az asszony leplezetlen, szenvedélyes érzékenysége keltett benne. Mint ifjú, boldog szerelmesre, kimondhatatlan üresen ásított rá egy szerelemnélküli élet feneketlennek tetsző sivársága…

Az asszony most vette észre, hogy a fiú szünetlenül hallgat. Ez magához térítette.

– Mister Foorte, ne botránkozzék meg bennem, ha így lát ma. De néha… ah! Letörölte könnyeit és legyezni kezdte kikelt arcát zsebkendőjével.

– Higgye meg, jobb, ha az ember néha megnyilatkozik, kisírja magát…, akkor aztán húzhatja tovább az igát.

– Madame Mercati, Lolotica elaludt, feküdjék le ön is. És pihenjen, kérem.

Hugh a gyermekre mosolygott, megszorította az asszony kezét és kiment a nappaliba.

Katina egy kofferen bóbiskolt. Holtfáradt lehetett: kis madárarca kimerültségtől volt sápadt. És mégsem kopogott, nem zavarta őket, míg Hugh magától nem távozott.

Másnap délelőtt tizenegykor kellett elindulni Katináéknak.

Madame Mercati egész éjjel hánykódva virrasztott és reggel óta sírt. A szerpentinúton nem bírt fölmenni, úgy erőt vett rajta a fájdalom. Kétségbeesése egyáltalán sokkal nagyobb volt, mint amennyit a gyermekétől egy időre való elszakadás kiválthatott. Úgy szenvedett, mintha örökre válnának, vagy mintha a válás csak egyik bánata lenne…

Az úton föl Katina vitte a gyermeket. Lolotica szívesen ment vele: hozzá volt szokva már, jobban, mint az anyjához. A leányka gyönyörű haja mint selyemgallérka szóródott szét fehér kabátján, kötött sapkája alól riadtan nézett a két sötét, fájdalmas szeme. Madame Mercati le nem vette szemét a gyermekről. Egyik fordulónál a pad karfájának dűlt… Hugh figyelmesen ajánlotta föl a karját és úgy vezette tovább az asszonyt. Az pedig reátámaszkodott, mintha pihenne, ha őt érintheti…

A postatéren már várt a fogatuk. Katina felszállt, beemelte a gyermeket, nagyon gondosan takargatta be és mellé ülve át is karolta. A lovak megiramodtak… Lolott fehér kendőcskéje együtt táncolt a csengőcsilingeléssel a kristály levegőben. A fordulónál eltűnve, még visszacsapódott a gyermek csigás hajerdeje… Madame Mercati egyet nyöszörgött és mint valami eleső ruhadarab, Hughra omlott.

A fiú rettenve tartotta meg; látta, hogy elalélt…

Madame Mercati ájulása mély volt és hosszantartó. Nehéz, csuklásszerű sírással tért magához és akkor maga körül az orvosra és a bárónéra eszmélt.

– Hol van… susogta aztán, behúnyva a szemét.

– Lolotica? – kérdezte Zerna elég szeleburdin, úgy, hogy az orvos egy pillantással leintette.

Madame Mercati a fejét rázta.

– … Hugh, mondta határozottan, szinte követelőn.

– Mister Foorte?… Ő itt van, szólt az orvos és a fiú fölkelt az ablaktól, ahova elhúzódott és az ágyig jött.

Madame Mercati csak most tért egészen magához.

– Köszönöm, szólt alig hallhatóan, hogy segített rajtam. Emlékszem…

Az orvos távozott és Madame Mercati barátait is távozásra kérte, mert a diakonissza már megérkezett. Künn a folyosón megjegyezte, mintha mentegetőzne:

– Érthetetlen. Így fölizgatni magát… És mégis: meg kellett lennie…

Hugh sétálni ment, mert egy olyan hihetetlen gondolat környékezte meg, amit el kellett intéznie, le kellett ráznia. Madame Mercati hangját hallotta, mikor föleszmélve, őt hívta… Miért? Miért nem a gyermekét, akiért összeesett, miért nem az urát, a barátnőjét, az orvost… Hirtelen eszébe jutott pár jelenet, mikor az asszony szeme néha rajta pihent… Régebben nem nézett úgy soha reája…

– Az istenért, csak nem…

Útjában megállott, úgy, mint gondolatsorában.

– Lehetetlen. Nevetséges, ostoba fickó vagy, képzelődől. Hogy Madame Mercati téged…

És fölvillant benne az asszony szava:

– Valakit csak kellett szeretnem, hát szerettem a gyermekemet! Tehát a férjét soha.

– S ha igaz…? gondolta Hugh hirtelen. Ha igaz, mi lesz belőle? Én a Ginevráé vagyok és ezen nem változtat semmi.

Azonban ez bármily világos volt, Hugh szívére végtelen lehangoltság borult, valami nyomott félelem, mintha most már minden jó elmult volna, mintha valami rettentő dolog felé sietne akaratlanul, sőt akarata ellenére…