XIV.

November végére járt, szürkefehér felhő gomolygott egy hétig a világ felett. Minden ködbe fult: a hegyek, a házak, a mezők; alig pár lépést lehetett tova látni. De a hangok szabadon repültek át a ködfalon: harangzúgás, játékos örömrivalgás szűrődött a város felől a Svájci Házba.

Ezekben a napokban történt, hogy Ginevra valahogy kikapcsolódott a ház életéből. Láza nem szűnt, az ágyat nem hagyhatta el és csak Aimée útján volt a világgal némi összeköttetése. A leányka ugyan többnyire ostoba pletykákkal akarta mulattatni, de mert az elzászi fruska Lieslről is pontos híreket hozott, Ginevra néha örült jöttének.

Liesl kicsit jobban volt, már kint ült a magánverandáján.

Kétszer történt, hogy Ginevra szívét valami gyorsabb dobogásba hozta: egyszer névtelenül gyönyörű fehér gardéniacsokrot kapott és egyszer Aimée nagy titokzatosan állított be hozzá:

– Miss Hardings, legyen szép ma, mert délután vendéget hozok.

Ezt a napot Ginevra átremegte…

Ebéd után az ajtó föltárult: a küszöbön ott állott Liesl. Bármily kedves meglepődés volt, Ginevrában mégis kilobbant akkor valami.

Liesl szökve jött: csak ebédhez volt szabad még lejárnia, de már reggel kifőzték Aiméevel, hogy meg fogja látogatni Ginevrát. Liesl csaknem letérdelt Ginevra ágya elé, a kezét cirógatta, egészen átszellemült…

– Miss Hardings, gyógyuljon meg már, legyünk együtt az ebédlőben, meg a szalónban; hisz ez borzasztó kegyetlenség a sorstól, hogy ön éppen akkor lesz beteg, mikor én fönt lehetek.

Aztán megcsókolta Ginevra kezét és visszalopózott a verandájára. Úgy sietett, meg sem említette, hogy ő küldte a gardéniákat.

Ginevra Hughra várt.

Eleinte nem gondolt semmi bánatosra és mindennap ki tudott találni valamit Hugh elmaradásának mentségére. Ő sohse fogadott férfivendéget, talán ez tartja távol a fiút. Vagy tán beteg… Talán megint egészen lefoglalta Madame Mercati?… De a lelke mélyén mégis csak súgta valami ösztön a leánynak: hogy nincsen a világnak az az elfoglaltsága, lekötöttsége, amelyből ki ne röppenhetne a szeretetnek, az emlékezésnek valamelyes jele feléje…

De nem jött semmi jel. Ginevra néha lopva nézett a fehér gardéniacsokorra. A fodros, fényes fehér virággömbök lassan hervadtak, maguk alá szőnyeget pergetve foszló szirmaikból. Néha, estefelé a leánynak az a különös érzése volt, hogy ő már Hugh-t nem látja viszont soha többé. Aztán fölült, megsímogatta kezével saját fejét, saját forró haját és hogy szóljon valaki hozzá, magamagának mondta:

– Ő szeret, és ha meggyógyulsz, látni fogod…

Aztán visszahanyatlott párnáiba, szemét behúnyta és lassan, szemérmesen lelkét az elmúlt szép napokra fordította: fölidézte a Hughval lejátszott jeleneteket. Még most is összereszketett, ha csak a hangjára gondolt, a keze érintésére. A csókjára gondolni se mert. Mint elásott kincset, hordta azt lelkében, rányitni nem akart, nem tudott soha.

Igy hervadtak napjai a semmibe, egyhangún, átálmodottan, eseménytelen.

Ugyancsak ezekben a ködös napokban történt, hogy Zerna báróné egy reggel elfogta doktor Koenigert a folyosón.

– Doktor úr kérem, nagyon fontos kérdezni valóm van.

– Tessék, báróné. Különben csak jót mondhatok önnek. Virul ön is, a kisleány is kezd…

– Oh, doktor úr, nekem rettentő aggályaim vannak. Mióta ön Madame Mercati kisleányát hazaküldte, nem tudok soha aludni az aggodalomtól. Féltem Edithet…

– Pardon, báróné, Madame Mercati kimondottan beteg, önnek a törékenységén kívül semmi baja… És ami fő: ön olyan helyzetben van, hogy a gyermek mellett személyzetet tarthat.

– Oh, ez mind igen szép, de az anyaszívet meg nem nyugtatja. Az a gondolat, hogy Edith veszélynek van kitéve, nem hagy soha nyugton. Ez az örökös aggodalom az én kúrámnak is megárthat!

– De kérem, semmi ok az aggodalomra!

– Szóval… Edith nem mehet haza… – Zerna báróné ezt nem annyira az orvosnak, mint önmagának mondta. – Mégis, nem kellene Edithnek külön hálószoba?

– Szükségtelen… de különben egészen mindegy, és ha méltóságodnak úgy kényelmesebb…

Doktor Koeniger sietve nyitott be egyik fekvő betegéhez.

Zerna duzzogó grimaszt vágott utána. Azonnal Freynéhez ment, az irodába.

– Drága Freyné, kérek a kicsikém számára külön hálószobát! A szívem szakad meg, hogy beteg létemre magammal hálattam idáig is azt a gyermeket! Oh igazán, ha valami érné, csak magamat okolnám érte! Úgy-e, van még, drága asszonyom, üres szobája?

– Napos, verandás bizony nincsen. Méltóztatnék talán azt a folyosó végén levő kis szögletszobácskát? Igaz, hogy kicsike és északnak fekszik…

– Doktor Koeniger így óhajtja. Menjünk, nézzük meg a szobát. Még ma át kell költöztetnem az angyalt.

Elmult tizenkét nap is, míg Ginevra fölkelhetett. Gyöngyházszínű arca a szobában még áttetszőbbre vált, de a viszontlátás reménye a homlokára valami derengő sugárzást font.

Egy reggel kelt föl először.

Hugh, Madame Mercati meg Zerna Kazanovval egy asztalnál reggeliztek.

Hugh éppen Edith baronesszel évelődött, mikor a nyílt tornácfelőli üvegajtón át Ginevra fehérköpenyes, sugár alakja föltünt, amint az ismét megtért napsugárban úszva, a kristályhegyek csipkésormú tájképébe rajzolódott bele.

Ahogy benyitott, Liesl boldogan kiáltotta el magát és elibement. Hugh fölpillantott. A szíve megszünt verni… A leány glóriás szépsége, a homlokáról sugárzó boldog tisztasága egyszerre térítették magához. Ezt tagadta ő meg! Erről tudott ő megfeledkezni! Hol van a világnak az a vad újjongása, amit összemérhetne a leány mosolyából kiáradó üdvösséggel…

Ebben a pillanatban minden hamuvá égett benne és Ginevra, mint hófehér főnixmadár kelt ki a lángokból. Még a saját bűnösségét is elfelejtette. Úgy képzelte, csak meg kell érintenie a leány liliomfehér kezét és minden gonosz dolog, mint az álom fog elfoszlani…

Nem tudta, hogy mit akar, mi lesz, csak egyetlen óhaja volt: beszélni vele, fölinni a hangját, az édes, mély, harangként zengő hangját…

Mikor Ginevra az ő asztaluk felé nézett: Madame Mercati alig titkolt diadallal, de Hugh kimondhatlan alázattal hajtott neki fejet.

És délután, mikor a teázásnak vége volt, Hugh Zerna bárónéval együtt elhagyta Madame Mercati szobáját. Az asszony halálsápadt lett, mikor a fiút távozni látta.

Hugh egyenesen a nagy verandára ment. De mert onnan mindenki sétálni széledt, a leány ajtajának tartott.

Ginevra a pamlagon aludt: kékkel hímzett könnyű háziruhában. A térdén könyvet tartott és a hajában két ezüstfehér gardénialevél csillogott…

Hughra hirtelen mondhatlan fájdalom szakadt.

Nem mert közelebb menni, hanem csak a küszöbön állt meg, és a szemébe a fájdalmas meghatottságtól könnyek szöktek.

– Szentem, te… édes szentem – suttogta.

Aztán lassan, amint jött, kiment…

Mikor Zerna másnap délelőtt Madame Mercatihoz benyitott, az asszonyt rettentő állapotban találta.

Az arca sárgafakó volt, a szeme alatt zöld karikák…

– Frozi, micsoda dolog ez… látszik, hogy életedben először flirtölsz. Csak nem veszed így a szívedre, hogy Hugh tegnap makrancoskodott? Fogalmad sincs, milyen zseniális ötletem támadt. Mindjárt minden rendben lesz. Ma délben az asztalnál össze fogunk zörrenni ketten. Ennek fejében én nem jövök el hozzád teára. Egyedül leszel Hughval és visszaszorítod a hámba.

Madame Mercati sápadtan mosolygott:

– Milyen önzetlen tudsz lenni! Mintha te így nem maradnál aztán magadra Kazanovval!

– Szép, hogy kitaláltad! Most már eléggé összemelegedtünk mind arra, hogy különváljunk…

Mikor Hugh délután teázni jött, Madame Mercatit egyedül találta. De nem sietett hozzá, hanem az ablakhoz állva percekig idegesen várta a bárónéékat.

– Madame Mercati, – mondta később komolyan – őrület volt, amire vetemedtünk.

Az asszony nem felelt darabig.

– Kinek van joga őrületekhez, ha nem nekünk? Mi a sír szélén állunk!… – sóhajtotta rekedten.

– Éppen azért… önnek férje van.

– Csak az a férjünk, akit szeretünk… Én, én…

Madame Mercati arca a vallomástól kigyúlt, a kezét fölemelte, mintha esküdne. Most ismét szép volt, mint mindig, ha a szerelem elöntötte.

Hirtelen fölkelt, odarohant a fiúhoz, hozzáfért:

– Őrület… de szent… de édes – suttogta halkan, lihegve.

Hugh szédülni kezdett. Minden, minden erejét össze kellett szednie. Érzékei ellene ágaskodtak, mint elragadni készülő, lángserényű paripák. Valami gondolat után kapkodott, amit ék gyanánt verjen kettejük közé. Lefejtette az asszonyt és hátralépett. A kezét összekapta maga előtt, mintha egy fehér leány emlékének leplét vonná vértül maga elé, de ajkán – sohse értette meg, hogyan, miért – nem a Ginevra neve sarjadt föl:

– Lolo… tica… – tördelte nehezen, mintha a szót valami súlyos pöröly verné ki lelkéből.

Az asszony elfehéredett és reszketni kezdett.

Hugh pedig kifutott a szobából…

Madame Mercati a pamlagra esett és vergődve sírni kezdett. Nem a gyermekét siratta. Hogy Hugh a szívébe döfött a fölemlítésével, az csak jobban eszébe hozta, mivel adósa a fiú.

Eldobta asszonyi büszkeségét, anyai sérthetlenségét és nem sajnálta pillanatra se. Mert azt hitte: hogy érdemes. Hogy teljes, csorbátlan földi paradicsomot kap érte… És néhány napi láz után a fiú megalázta, eldobta őt…

Az asszony tehetetlen gyötrelemben volt. Mindenre képes lett volna most, ütni… akár ölni… de nem a fiút, hanem azt a leányt, azt a vértelen, halaványkék árnyékot, aki csak egyet mosolygott… nem, csak ránézett a fiúra, csak megjelent és mint a nap a holdat, lenyilazta őt…

Oh, most újra érezte azt a kínt, amit minden asszonyi teremtés érez, amelyiknek öltözni, szólni, enyelegni – adni kell a szerelemért – szemben azokkal, akik áldozat nélkül, fáradalom nélkül, csatátlanul nyernek csatát…

Mitévő legyen most már?… Ha Zerna jönne, tudna valamit… Hirtelen összeborzadt e gondolatra. A Zerna tanácsai… azok sodorták az esztelenségekbe…

És Zerna éppen benyitott és rábámult a pamlagon síró barátnőjére.

– De Frozi, az istenre kérlek! Én azt hittem, ti ha nem is a hetedik, de legalább a harmadik mennyig jutottatok, és egyedül lellek, csúfra sírva magadat! Szokd le a sírást, vénít! Te egyáltalán nem vagy szerencsés vérmérséklet. Tragédiát csinálsz abból, ami epizód csupán.

– Hallgass a nézeteiddel. Csúffá tettél velük.

– Mi az? Apprehenzió? Csakhogy én nem veszem föl a haragodat! Fogadom, nem úgy jártál el, amint mondtam…

– Sőt nagyon is. Azért jutottam olyan mélyre.

– Mélyre? Ne légy olyan polgári ízű, Frozina. Egy finom flirt az előkelők magas kiváltsága. Azt csak az emberek krémje érti. De jól van, csináld másként, ahogy tetszik. A szerelemben éppen az a fő: tegyen mindenki egyéni mulatsága szerint. De te ugyan nem mulatsz! Összevesztetek? Különben… ez néha szintén mulatságos.

– Nem. Hanem… megundorodott tőlem.

– Nem voltál mindig elég észbontó…

– Eh… túlédes voltam. Émelyítő.

– Mindig rajta csüggtél? Ez ostobaság…

– Nem. Csak adtam, amit kért… Mindent…

– Mindent kért?

– Eh, nem értesz? Mindent adtam, amit kért!

– De nem kért mindent… Aha!

Zerna báróné arcul legyintette barátnőjét.

– Butuska! Te persze valami ideális szerelembe fogtál. Azt Ginevránál keresi…

Madame Mercati a fogát összeszorítva, az ablakon át a hegyekre nézett. De most megrándult.

– Én szépséges szerelmet akarok… nem játékot, nem mámort.

– Kérlek, ahogy tetszik – vont vállat Zerna és mintha kicsit érintve érezné magát barátnője kijelentésétől, a hangja valamicskét csípett. De aztán újra visszazökkent szokott könnyű hangulatába és folytatta szokott szerelmi bölcselkedését.

– Ha te nem is a mámort akarod tőle, a mámor az egyetlen fegyver, amivel egyebeket is megnyerhetsz. Ez az az egyetlen ár, amivel Ginevrát túlfizetheted, amivel a többit is megvásárolhatod, amit Ginevrának szán s amire te főként, – Zerna itt hitetlenül, arcfintorítva mosolygott – állítólag főként sóvárogsz… Fiam, áldozni is kell valamit…

Ismét nevetett és közelebb hajolt barátnőjéhez:

– Frozi, te nem vagy okos. Először is: ne légy hozzá mindig jó. Egyszer légy borzasztó jó és aztán kínozd. Hibáztasd, főleg hibáztasd, az nagyon hozzádköti, ha azt hiszi, hogy vétkezett ellened. Értesz már?

Most megfogta Madame Mercati állát és a leereszkedő pillája alá fúrta zöld tekintetét.

– Adj oda mindent, de úgy, mintha ő csikarná ki…

Madame Mercati kábultan hallgatta a kigyó evangéliumát.

Ezalatt Hugh a hegyeket mászta, a tiszta, jéghideg alpesi alkonyatban. Mint nagy betegség után, lankadtnak és mégis enyhültnek érezte magát. A téli alkony violaszínű tüzeket rakott a kristályhegyek ormán és Hugh tekintete egy sziklára tévedt. Az ő oltárukra. Még kitetszett az és rajta érintetlen ezüst kendőként terült a hó…