XX.

Ginevra ama kápolnában töltött éjjelét nemcsak Ziegler virrasztotta.

Liesl sem aludt, bár Ziegler nem jött föl többé hozzá és nem mondta meg, hogy Miss Hardings csakugyan meghalt. De Lieslnek erre nem volt szüksége; amint a nap múlt, mind erősebben érezte, hogy imádottja nincsen többé a földön.

Szünet nélkül omlottak a leányka könnyei. Nem merte elárulni ezt, mert Freyné meg doktor Koeniger összeszidták volna. Egész éjjel sírt. Telesírta zsebkendőit, párnáit, a hálóingét…

Hught is csak hajnalban lepte meg az álom. Mikor Madame Mercatitól kifutott, ruhástól esett ágyára. Amit azon az éjjelen szenvedett, azt végső percéig se feledte el. Nemcsak a szíve fájt, oh, egy nagy, tiszta, bűntelen bánat paradicsom lett volna… az önvád karmolását is elviselte volna, de a legszörnyűbb a Madame Mercati és önmaga, az ő egész szerelmük iránti rémületes undor volt. Nem tudott elfeküdni, beleburkolózni gyászának fekete tengerébe; mindig újra és újra rohanták meg az asszonyhoz kötődő emlékek. Folyton az asszonyt nézte maga mellett: a karját, mint fojtogató hálót, az ajkát – mint páros, marós kígyót, és az illatát néha mint nehéz, fullasztó felhőt magára szakadni.

És akkor, aközben hirtelen más kín lepte meg: elepesztő sóvárgás a leány hűvös, eperízű ajka, a csóktól mindig megszégyenülő, édesen gyámoltalan tekintete, liliomkezének tétova, suhanó érintése után – oh, és az az ajak megkövült, az a tekintet kialudt, azt a kezet a halál fogja már!

Hajnal volt, amikor Hugh elaludt. De álmát sajátos látomány zavarta meg. Úgy tetszett neki, mintha Madame Mercati szobájában, a pamlagon feküdne, fejét az asszony ölébe hajtva. És onnan látta az ajtót nesz nélkül föltárulni. Az ajtónyílás sötétjében Ginevra tűnt fel: csipkeingében, fehér bársonyruhájában cipő nélkül, áttetsző fehér selyemharisnyában. A fejéről uszályos fátyol folyta be, a homlokába narancsvirágok csüggtek. Az arca kékfehér, az ajka szederjes, a szeme két világtalan sötétkék golyó… Nem nézett feléjük, hanem nesztelenül járt körül a szobán. A szeme nem mozdult, hanem a fejét forgatta, kínosan, nehezen, mintha valamit keresne. A kezében görcsösen szorította Hugh fehér rózsacsokrát… Folyton járt, folyton keresett és hirtelen a tükörre nézett… Ott egy kis üvegvázában a két rózsát pillantotta meg. Akkor kinyújtotta értük a kezét, visszaszúrta őket a csokrába, és ahogy megfordult, az arcán béke volt – most már egyenesen az ajtónak tartott és kiment, maga után egész fátyolfelhőzetet lebegtetve.

Mikor Hugh ebből a víziószerű, szinte ébrenálmodott álmából fölébredt, olyan fáradt volt, mintha összetörték volna. Lassan, tompultan eszmélt rá az irtózatokra, amik most már mindennapi, mindenórai társai lesznek. Tétován, tervtelenül öltözött, aztán kopogott az asszony ajtaján. De nem kapott választ. Visszament a szobájába, lerogyott a pamlagra és várt… Negyedóra mulva újra kopogott. Semmi válasz, semmi életjel. Újra várt… Akkor benyitott. A szobában homály volt és az asszony mozdulatlanul, behúnyt szemmel feküdt a pamlagon. Hugh nem törődött vele, hanem a tükörhöz lépett. De a két rózsa nem volt ott. Pillanatra az az őrülete támadt, hogy nem álmodott, hogy Ginevra elvitte a rózsát. De aztán ráeszmélt, hogy ezt hinni téboly és keresni kezdett… Hiába.

Akkor odalépett az asszonyhoz.

– Madame Mercati?

Az asszony fölemelte pilláját:

– Hugh… – suttogta – Hugh… eljöttél…

De a fiú visszalépett:

– A rózsákat akarom!

Az asszony arca eltorzult.

– A rózsákért jött?

Hugh fölemelte a kezét.

– Adja ide a rózsákat!

Az asszony olyan lett, mintha nevetést vagy sírást fojtogatna.

– A rózsákat – elégettem.

Hugh elsápadt.

– Ne mondja ezt! Nekem azokat föl kell vinnem a ravatalára… Ideadja rögtön?

Az asszony nem felelt.

Akkor Hugh otthagyta őt és szégyenkezve, mintha magára sem ismerne saját cselekedetében, elkezdett keresgélni a szobában. Megbolygatta a toalettasztalt, felnyitotta a szekrényajtót… De akkor megtorpant.

– Madame Mercati, ne kényszerítsen rá, hogy ilyen utolsó módon indiszkrét legyek. Könyörgöm, adja vissza Miss Hardings rózsáit.

– De ha elégettem, Mister Foorte!

És az asszony összekulcsolta a kezét és szeme megfényesedett a könnytől. De Hught nem hatotta meg.

A fiú körben futkosott a szobában… hirtelen aztán kipillantott az ablakon. Mi az? A keleti csúcsok lába árnyékban már, a tetőkön arany sugárkorona sárgált… Irtóztató gondolat metszett agyába.

– A nap… elment… – dadogta rémülten.

Madame Mercati halkan odaszólt:

– Igen. Alkonyodik már.

– Alkonyodik? Hát nem reggel van? Irgalmas Isten! Hiszen reggel feküdtem le! Miss Hardingst… ezóta…

Elrohant, födetlen fejjel, vállára vetett kabáttal fordulva ki az útra.

Lélekszakadva sietett az alsó városba, a kápolnáig.

A kápolna ajtaja nyitva állott; nehéz, karbolos tömjénfüst gomolygott ki belőle, fel a sápadt tiszta alkonyatba.

A kápolnát szellőztették: bent üres volt.

Hugh megtántorodott és lerogyott a rács melletti padra. Úgy tetszett neki, most egy kő szakadt a lelkére, kerek, százmázsás malomkő és összetaposta azt.

Ginevrát nem látta soha többé.

Fekete este volt, mikor a padról felkelt, hogy haza menjen. Nem volt nyugtalan vagy zavart: valami megszakadt benne, és mintha az az élet rúgója lett volna: csak üres akaratlanságot, céltalanságot érzett.

Mikor a rácskapun kifordult, ismét Zieglerrel találkozott. A fiú rákvörös volt, a haja összecsapzott és a szemét földreszegezve elsietett volna a kápolnába, de Hughnak meg kellett szólítania őt:

– Kérem, Ziegler, adjon egy pillanatot nekem.

Ziegler zavart, álmatlanságtól gyuladt szemmel révült rá. Egy percig mintha nem is ismerte volna meg, és mikor megismerte, összerezzent.

– Mit akar…? – kérdezte nyersen.

– Mi történt vele…?

– Vele? Elment… izé, elvitték. Ah, de ne gondolja, hogy hat fehér ló húzta. Egy ládába tették a koporsóját… Tulajdonképpen ön nem szolgált rá, hogy a szívemet és azt, amit róla tudok, kiöntsem ön előtt. Hiszen ön megölte őt, de nincsen senkim, akinek beszélhetnék róla… azóta még nem voltam a Svájci Házban. Mióta is? Igen-igen, a tegnap reggel óta. Vagyis igaz, egyszer ott voltam. A hegedűért. Azután folyton nála voltam. Ah, az nem volt könnyű, Mister Foorte! Csak egy lovag képes arra!… Vele voltam, egyedül voltam, majd megőrültem, de nem érintettem… Pedig senkise tudta volna meg, ő se… hiszen nem érez… Csak a homlokát akartam, meg a kezét; az ajka úgyis olyan volt már mint egy sötétkék virág. Mert tudja, én fölnyitottam a koporsófödelet… Csak néztem, hiszen a nézés, az nem szennyez… Igaz, az ön rózsáit odatettem a koporsójába… Mert mondtam, úgy-e, hogy fölnyitottam? Igen, fölnyitottam…

– Mi… mikor volt ez?

– Micsoda?

– Hogy odatette a rózsákat?…

– Mikor? Hát az éjjel, mikor lett volna?

– Oh, de milyen órában?

– Ha én azt tudnám… szürkülettájt…

Hugh összerezzent.

– Egész nap… itt volt? Mellette volt?… És ő… nem moccant, nem volt úgy, mintha fölébredne? – kérdezte fölizgatva, szinte vacogva, mintha babonás félelem gyötörné.

– Oh, Mister Foorte! Beh igazán meg volt ő halva! Én sohase tudtam eddig, milyen a halottak nyugalma. A legmozdulatlanabb alvóé sem hasonlít ahhoz… A nyugalom tökéletessége az… Rá van írva, hogy nem fog mozdulni többet… Egészen merev, egészen dermedt volt, és olyan sugár, olyan jéghideg… mint valami megfagyott kristály… Egész közel mentem hozzá, egy csomó hangfogót raktam a hegedűre és akkor egész halkan, egész a fülébe elhúztam… oh, most már igazán elhúzhattam: – Du bist die Ruh… Hogy moccant volna! Hiszen a dallá változott: örök nyugalommá…

– Dehát végig vele volt? Végig? – kérdezte Hugh újból, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről.

– Amíg el nem vitték… Azután…

Ziegler végigsimított a homlokán, mintha agya elakadt volna és semmire se emlékezne.

– Ahá! – sóhajtott fel mégis. – A diakonisszaházban voltam. Gertrud testvérnél. A szobájában. A folyosóján egy cselédféle megbámult és azt mondta, ez tilos, rá se hallgattam, bementem… Ah, ő nem sokat tudott mondani, csak mindig egyet hajtott: »A misst nagyon kellett sajnálni, én nagyon sajnáltam szegény misst. Miss nagyon sajnálatraméltó volt.« Istenem, olyan együgyű az a Gertrud néne, hogy azt sem tudtam kivenni a szavából, vajjon a testi gyötrelmeiért, vagy pedig a lelke kínjait sejtve, ejtette ki ajkán azt a gyöngyszemet… Mert képzelje, egy gyöngy is hullott Gertrud testvér hervadt szájából…

Ziegler elhallgatott és elmerült saját gondjaiba; kíntól eltorzult vonásaira valami visszatetsző rajongás extatikus világolást gyújtott.

– Miféle gyöngy… ről beszél?… – unszolta Hugh, fájdalomban reszketve, hogy valamit megtud a leány utolsó vívódásából. S bár Ziegler arca visszataszította, mégis megérintette a fiú vállát, mintegy sürgetőn.

Ziegler fölriadt és Hughhoz hajolt.

– Tudja… én hitetlen kutya vagyok, a konfirmációm óta nem láttam templomot belülről, de azért ezt a gyöngyöt szeretném felfűzni az életem fonalára, hogy el ne hullassam… Erre le lehet rogyni pillanatra, ezen talán el lehet egy órára pihenni… Örökre is… ha az ember csak szenved, nem bűnös is egyben…

Újból elhallgatott.

– Mi az… mi az? – suttogta Hugh türelmetlenül.

– Hogy mi az? Hát nem mondtam?… Hiszen mondtam már! Izé… tudja, ahogy ott ült Gertrud néne a virágai, kalitkái, ájtatos könyvecskéi között, bizonyisten elhittem neki, bár azelőtt az életbölcsességéért egy fabatkát se adtam volna. De most elhittem, amit szólt. Mert én szünetlen azt kérdeztem, szenvedett-e nagyon, sírt-e, panaszolt-e; és mert ő azt mondta: nem sírt, nem panaszolt, csöndes volt, hát én meg azt hajtogattam: hogy neki nagyon kellett szenvednie, igazságtalanul, istentelenül… s hogy ebbe nem lehet ép ésszel belenyugodni, hogy itt ki nem tetszik az isteni igazságnak egy szikrája se… Hát Gertrud néne elfordult tőlem, mintha káromolnék, szemét a Megváltó képére emelte és ajkán kiesett a gyöngy. Azt mondta:

– Oh, uram, hinnünk kell egy másik világrendben, ahol mindenki annyit fog érni, amennyit idelent szenvedett.

Ezért az egy szaváért elibehulltam és összecsókoltam a szoknyája szélét… De milyen zavarba jött szegényke, szinte sírva fakadt és kituszkolt az ajtón, mintha valami szégyenletes történne vele… Istenem, milyen jó volna hinni tudni ebben…

Ziegler hirtelen fölkapta a fejét, mintha Hugh előtt lelepleződne és mintha kijavítaná magát, kicsit hangosabban fűzte hozzá:

– Nem magamért… miatta…

Aztán mélyet sóhajtott és a kápolnára mutatott.

– De most megyek be. Ott maradt a hegedűm és még meg kell csókolnom a padlót… Ah, Mister Foorte!… Ön az ajkát csókolhatta volna!

Ezen az éjjelen Ginevra ismét eljött Hughhoz

Pontosan úgy jött, mint a tegnap: fátyolfellegárban, a rózsákat öléhez szorítva; kialudt, sugártalan szeme nem mozgott többé. Megint a virágait kereste, megint meglelte őket és megint kilebbent…

Hugh gyötrelemben ébredt.

– A rózsáknak meg kell lenniök.

Átment az asszonyhoz. Madame Mercati éppen a haját rakta föl.

– Pardon, nem szabad.

– Eh… mit határoz már, hogyan látjuk egymást. Adja elő a két rózsát és én megyek.

Az asszony nem felelt.

– Hova tette a rózsákat?

– Elégettem, hisz mondtam már.

– Nem, ez nem lehet. Én tudom, hogy a rózsák megvannak.

– Mister Foorte, miért ne adnám én akkor vissza őket?

– Miért? Hogy gyötörje őt a halál után is. Hogy az álmát háborítsa…

Az asszony arcára rémület fagyott.

– Az istenre…

– Úgy-e, igaz? Úgy-e, tudtam? Ilyen ön! Ez ön!

– Ha a véremből kivehetném, odaadnám őket, Mister Foorte.

– Hát mit csinált, mit csinált velük? Oh, ez valami babona, hogy visszatartja őket. Nem, a babonái már nem fognak többé rajtam… Adja elő a rózsákat, nem kínzom, könyörgök értük…

– Mit akar velük?

– El kell küldenem neki, addig nem fog pihenni, én tudom azt, egész biztosan tudom; én eddig nevettem a babonákon, de ez nem babona és én azt is tudom, hogy a rózsák megvannak. Ez sugalom, mert én látom, mikor bejön és elviszi őket…

– Kicsoda?

– Ő… Ah, Madame Mercati, hiszen ön néha jó is tudott lenni, könyörüljön rajtam, ne rejtse el tovább a rózsákat.

És Hugh összekulcsolta a kezét.

Madame Mercati szótlanul bámult a fiúra.

Egy nagyon bizarr gondolat kelt föl benne…