XVII.

– Tudja, mi a legújabb újdonság? – Blumer a nappaliban, az íróasztaltól fölpillantva kérdezte ezt.

– Miss Hardings az éjjel vért hányt.

Hugh éppen a nyilt tornácról jövet, gyengén megtántorodott és kezét a szíve tája felé emelte.

Künn fénytelen januári reggel volt; az ég acélszürke, a hegyek, a táj minden vonalkája metszően világos, közelfekvő az átlátszó, józan világosságban.

A nappaliban csak Blumer ült, félig megírt levele fölött, az asztalon pihenő kezében a toll… Okos, nyugodt szemét komolyan függesztette Hughra, de egy szót se szólt többé.

Hugh úgy nézett rá, mintha valami halálos ítéletet várna tőle:

– Miért…?

Egy székre ült és kijavította magát:

– Hogyan? Tud valamivel többet… Blumer úr?

– Az este későn hosszan csöngetett az office-ba. Az angol szobaleány volt éppen a fennvirrasztó. Lement Miss Hardings szobájába és úgy találta…

– Aludt… alvás közben érte?

– Nem tudom. Rose valami affélét beszélt, hogy a haja félig volt csak lebontva és a ruhái csak itt-ott fölkapcsolva, mintha nem tudott volna levetkőzni. Persze, ilyenkor sokat képzelnek az ilyen cselédfélék. Hja… most látni, miben áll az a bizonyos _javulás_…

– És most? Mi van vele most?

– Ott van a diakonissza, de nem bocsát be senkit. Voltam az ajtajáig, doktor Koeniger éppen kilépett és éppen azt kérdezte a testvértől: hogyan viselkedik. Nagyon csendes, azt mondta a testvér. Éppen azt gondoltam… kellene valamit tennünk, hadd lássa, hogy gondolunk rá. Tudja, én külön nem akarok, miss Hardings nem szereti, ha kimondottan udvarolnak neki. De úgy, közösen vehetnénk neki, például egy szép rhododendront vagy néhány azaléát…

Hugh alig hallotta ezt. Fáradt, álmos nehézséget érzett, szerette volna leejteni a fejét… Fölállott és lábát maga után húzva az ebédlőbe ment. Az asztalok fölött megdöbbent csend lebegett. Halkan, izgatottan beszélgettek, sopánkodtak, kíváncsiskodtak az emberek.

– Nem hiába ellenzi doktor Koeniger az efféle teaestét. Úgy-e, Miss Hardingsnak se vált javára! Vagy talán annak a sápadt kis svájci leánynak a kúrájához tartozik, hogy teaestét ad. Ördögé legyek, ha nem a szerb hadnagyocska vette rá…

Ezt egy hervadó, öregecske kisasszony mondta, aki állandóan azzal a panasszal járt Freyné nyakára, hogy esténkint lárma van a házban és ő nem tud aludni:

– Ahol megkezdődik a szerelem, ott meghal a kúra, aranymondás! – jelentette ki most újra.

– Dehogy a teázás miatt! Miss Hardings halálos beteg, én ezt rég tudom, Mister Foorte, hiszen én mondtam önnek, nem?

Míg így fecsegett, Aimée vígan falatozta a ribizlibefőttel vastagon bekent vajaskenyerét.

Hugh bólintott. Gondolatai egyebeket őröltek…

A legfurcsábban Ziegler viselkedett. Türelmetlenül járkált, rángatta kabátját, fintorgatta arcát, aztán megállott, mintha várna valamire… végül elrohant.

– Meg van bolondulva? – kérdezte valaki az asztalnál.

– Dehogy… Ő régen bolond… mindig bolond volt – fecsegett Aimée, anélkül hogy odagondolna, mit mond.

Vannak nehéz testi betegségek, amik rettentő lelki betegségek után jótétemény gyanánt szakadnak az emberre. Ginevra mintegy megváltva feküdt az őt hűvösen befogó pehelypárnák között, szívén a szünetlen megújított jegesruhával.

Olyan gyenge volt, hogy nem tudott töprengeni többé… A testvér csak mind arra kérte, hogy ne moccanjon, húnyja be a szemét, ne gondoljon semmire. És ő nem moccant és a szemét behúnyta. Mint idegen történet, mint régi, dőre álom kerengett fölötte mindaz, amin hetek óta átment:

Hugh utolsó csókja a Szilveszter éjjelen, mikor az ő haja elborította őket; az a rémület, mikor nyomban reá Ziegler nyitott be…

Ziegler akkor egészen sápadt volt és egészen nyersen kérdezte:

– Remélem, kidobta Mister Foorteot?

És ő, a pamlagra dűlve, nem tudott felelni.

– Tehát nem. Igérje meg, hogy elűzi magától!…

– Ziegler úr, miért erőszakoskodik velem?

– Kötelességem. Egy védtelen leányt egy olyantól megóvni, ez nem is érdem.

– Kiről beszél ön?

– Mister Foorte-ról. Fáj ez önnek? Ah, hogyne fájna. Hiszen önnek igaza van: úgy illenek ketten egymáshoz, – ma este is láttam – mint királyi nemzetség két elátkozott sarja. Szentigaz. Mintha nem volnának közülünk valók… Én nem vagyok irígy, én ezt belátom, megadom. Az isten nem követhetett el nagyobb… izé… majdnem mondtam egyet! – mint hogy magukat beteggé tette. Maguknak össze kellett volna kerülniök – egészségesen, romlatlanul, ujjongani tudó idegekkel. Ah… milyen nász lett volna az! Az istenek megirígyelték volna! Hanem az élet, a buta élet, az keresztültipor a leggyönyörűbb lehetőségeken…

Ziegler megtörülte fényes homlokát.

– Miss Hardings, én néha látom önt, épségben, virulón, ünnepelve, mint egy királyasszonyt: a fején koronával, egy félisten karjáról ragyogva be a világot… Félisten!… haha!…

Ginevra égő szemmel, egész testében remegve bámult a zűrzavarosan kábító, mézédes és méregkeserű igéket hadaró fiúra. Zieglernek közben átszellemült fényes arca az utolsó szavaknál torz grimaszokba húzódott.

Ginevra maga elé emelte a kezét:

– Ah, hallgasson… kíméljen… menjen!

– Nem megyek… hiszen nem ezért jöttem, hogy az isten tévedéseire mutogassak rá és korrigáljam, amit ő végkép elrontott. Csak mert nem tűrhetem, hogy önt, aki előtt a világnak le kellene borulnia… ennek a ronda, piszkos világnak… hogy önt… ez a világ… szánja… lemosolyogja… Mert a lelke, az csak önnek királyi. Mister Foorte… gazember!

Ginevra imént védekező szárnyakként maga elé tárt kezének ujjai ekkor hirtelen kicsit összehajlottak, mintha ökölbe akarnának szorulni. Haragja arcára íródott, de a fiú nem érezte magát megsebezve. Hanem a leányra bámult, egész mereven, mintha gyönyörködne benne:

– Egy angyal szánalma, bocsánata ugyan megment egy bűnöst a pokoltól, azt mondják, de csak a túlsó életben… Ha önnek fáj, hogy Mister Foorte gazember, akkor annál inkább szólnom kell. Kérem… hogy is fejezzem ki magam…? Tapintatosan… izé… Mister Foorte… mást szeret.

Ginevra fölegyenesedett, mintha cáfolni akarna. Aztán csak azt mondta:

– Ön nem érdemli meg, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam.

– Ah, ön hisz neki. Eddig csak azt tudtam, hogy szereti őt, de sőt hiszi, hogy viszontszeretik. Igy tud ő hazudni… Hát nem látja ön a valót? Nem látja, milyen gyalázatos szerepre szánta önt Mister Foorte?

Ginevra értetlenül bámult a dühöngő fiúra. Legélesebb fájdalmai mögött valami tompa iszonyat lepte meg: az a sejtelem, hogy ez a fiú meggyőződésből beszél, ha badarságot is.

– Várjon, világos leszek, a jelképeket úgyse érti. Mister Foorte a Madame Mercati szeretője… Ért engem? És ön… önnel takarózik az emberekkel szemben. Kitünteti önt – mások előtt.

Rettentő, hasogató szégyen, fájdalom szakadt a leányra… de csak egy pillanatra… Mások előtt? Akkor miért rogyott térdre előtte?… Miért csókolta… Hisz azt senki se látta…

Fölállt egészen, és jéghideg, lenyilazó hangon utasított vissza minden további harcot:

– Ziegler úr. Ön rágalmaz. Rágalmazza Mister Foorte-ot. Ezt értem… De ön véle együtt egy asszonyt is bemocskol. Menjen!

És az ajtóra mutatott.

Ziegler akkor úgy nézett reá, mint egy háborodott, de aki őt tartja háborodottnak. Valami fájdalomféle vibrált vöröskarikás, zavaros szemében.

– Jól van… majd másként…

Ezt mondta és minden további magyarázat nélkül, hányivetin, amint szokott, kiment.

A Szilveszter-éj után bánatos, szürke napok jöttek. Hugh mindig csak ebédnél mutatkozott, akkor is szórakozottnak látszott. Ginevrára szinte soha egy pillantást se vetett, talán egyszer, kétszer csak, és úgy, mint az örökre búcsút vett tekint vissza még a fordulónál. Délután is alig egy órát volt a verandán, már négy óra felé összeszedte könyveit és Madame Mercatiékkal ment…

Ezek csöndes, reménytelen napok voltak, mikor a leány reggeltől estig remegve várt: talán most jön, talán e percben éppen hozzáindul, talán este kilopózik hozzá, talán a szalonban megszólítja… Mindig a következő óráktól várt Ginevra valamit és azért mégse hitt semmiben… Se jóban, se rosszban. Mintha a napjai elfakultak volna.

De volt két esemény, ami mégis jelentett valamit.

Egyszer – késő este volt – Ginevra kint feküdt a verandán. Már mindenki szobájába széledt, vagy a nappaliban szórakozott. Hideg, hózimankós idő járt, egy keveset fújt a szél és majdnem arcáig szórta a pihéket. Lassan temette takaróját, hózsákját fehérbe, és ő várt…

A ház mindjobban elcsitult, már régen neki is aludni kellene…

Hirtelen úgy tetszett, hogy valaki nevén szólította. Felült. Senkit se látott, pedig újra hallotta a nevét; a széltől hordva, foszlánnyá tépve.

– Gi… nevra…

Mintha súgná, mintha tördelné valaki.

Arra nézett, az omló fehér árba és fekete árnyat pillantott meg a hózuhatagban.

– Hugh… Hugh!…

A fiú nem moccant. Fekete köpenyét magára csavarta, hogy a szél el ne kapja, a fejébe mélyen húzta be csuklyáját.

– Ginevra… – mondta mégegyszer.

A leány szemébe forró, boldog könny szökött.

– Hugh…

És karját meglibbentette, mintha elibetárná.

A fiú még most is úgy állott. Aztán hosszú, dermedt szünet után csak azt mondta:

– Jó éjszakát.

És elment.

Ginevra visszadűlt párnáira.

A szeméből a könnyet kifujta a szél és ő száraz, rémült pillával meredt a veranda deszkamennyezetére… El volt hagyva.

»Minden csak látszat. Csak egy igaz. Hogy szeretlek és a tied vagyok.«

Ez harangozott fülében, de csak úgy, mint hitvallás, amihez görcsösen ragaszkodunk, bár szinte képtelenség hinni benne…

És másnap Hugh még csak föl sem kereste a tekintetével.

Aztán ismét jött valami…

A városka jelmezes jégestélye.

A Svájci Ház épebb lakói részt vettek az ünnepélyen. Ziegler ismét ördögnek öltözött, Aimée pirosbóbitásnak, Zerna hópihének.

A többiek csak nézni mentek.

A pálya színes lampionok százával volt megvilágítva és a nézők is tartottak egy-egy rőt fényt vető tűzgömböt.

A tóparton Ginevra véletlenül Hugh mellé került.

Jobb felén a fiúnak Madame Mercati állott, Ginevra balfelől. A fiú a pályát nézte: arcát a kezében tartott bíbor lampion vörhenyes fénybe verte. De azért az nem látszott színesnek, a tűz rajta csak lopott volt.

Hanem inkább nagyon kísértetinek, nagyon merevnek, élettelen szépnek. Nem, ilyen szépnek Ginevra soha sem látta. Boltozott homloka alól óriás délszaki szeme, mint sötét drágakő világolt elé; keskeny arcéle, félig nyilt ajka mintha faragva lenne. A szája körül keserű vonás, mint a nagyon, mindig szenvedőknek.

Ginevra nem a pályát, Ginevra Hught nézte akkor.

Vajjon igaz-e, hogy ezt az ajkat ő jobban ismeri, mint más…

Hugh hirtelen reánézett. Nagy, rejtekező szemének fénye a leány arcába úgy esett, mint egy csók. Azután lesiklott róla, a hóra, mintha tekintete letérdelne a leány előtt.

De ez csak egy pillanat volt. Aztán a térdeplő tekintet hirtelen átrebbent Madame Mercatira, fénye megtört és a fiú közelebb húzódott az asszonyhoz.

Ginevra akkor észrevétlenül keveredett el a partonállók közé és megindult hazafelé. Lassan, mintha cél nélkül menne, imbolygott alá a szállóhoz vivő úton. A szíve sajgott, egy-két könnye letörületlenül szivárgott alá arcán…

Nem volt az sem harag, sem féltékenység, ami fölkelt a leányban. Még vád se; csak halk szemrehányás; nem azért, hogy most más jő az ő helyébe, hogy a boldogság, amiért ő eseng, másüvé fordul. Csak az fájt Ginevrának, hogy Hugh nem hagyta meg őt tartalmatlan letargiájában, hogy fölkeltette lelkét és kibontotta vágyait. Hogy ígért, hogy a boldogság perspektivájába betekinteni hívta és most, amikor a szíve nyugtalan sóvárgóvá fakadt, akkor meddőn sóvárogni hagyja őt.

Néha eszébe jutott az a nap, mikor a báróné érkezett és ő magában feküdt a hóviharban. Akkor először fájt az egyedüllét neki és mikor aztán Hugh kilopózott hozzá, akkor először volt könnyben őelőtte. Hogy borult be akkor a fiú arca! Hát most nem fáj már Hughnak az, ha ő egyedül van, kietlen, szomjú árvaságban sínylődve? Akkor egy percnyi szomorúságáért majd kétségbeesett… Nem jut eszébe, hogy ő most mindig szomorú?

– Vagy így van ez, hogy csak addig tipornák le egy könnyünkért a világot, míg az a könny nekik is fájdalmat okoz, azután pedig tovamennek és akkor a lelkünk könnybefúlhat értük?

Ilyenkor Ginevra majd elalélt a fájdalomtól és mert nem volt senkije, néha kezét a homlokára, hajára fektette, mintha őrangyala volna saját magának és halkan, reszketve súgta:

– Ne sírj…

És nem is sírt, szinte soha. Fájdalma nesztelen volt és olyan mély, olyan rejtező, hogy még az ő lelke előtt se nyert éles formát soha. Hugh viselkedésének nevet nem adott: sem hűtlennek, sem hitszegőnek, sem állhatatlannak nevezni nem bírta, oh, ezek olyan hétköznapi, rikító szavak voltak ahhoz képest, amit a fiú elmaradása az ő lelkében keltett. Nem volt az felelőtlenség, lelkiismeretlenség sem, mindből valami: egészében öntudatnélküli kegyetlenség, amivel a férfi szándékosság nélkül, gondolattalanul, vakon és irtóztató magátólértetődéssel tipor reá a nőre, akin túlhalad.

És aztán voltak ismét órák, oh, gyakorta voltak, mikor Ginevra minden égbekiáltó ellenmondással szemben védelmezte Hught. Mikor minden tettét ki tudta magyarázni; mikor fájt neki, hogy talán igaztalan gondolatokkal van őiránta. És néha, kivált éjjel, ha nem látta Hught Madame Mercatival együtt, akkor szemét ráfüggesztette a hegyek gerincén könyöklő, hozzá betekintő csillagokra; még édesebb hullámokba takarózott lelke: rászakadtak az együttlét kimondhatlan drága emlékei. A gyengédségére gondolt, az áhitatára, amivel a fiú megközelítette…

És ilyenkor gazdagnak, boldognak, erősnek érezte magát. De az ilyen enyhülő pillanatokat gyorsan fölkapta, semmibe libbentette egy-egy újabb, alig érzékelhető, csak a szív mélységes sejtelmével fölfogható valami. Egy-egy nem reátévedő tekintet, egy nem neki fölviruló mosoly, az elpártolásnak azok a másnak megfejthetlen, a szerelemben vérezőnek oly gyorsan megnyilatkozó, magaeláruló hieroglifái.

Néha az az érzése támadt, hogy nem kellene mozdulatlanul fekve bámulnia arra a gyötrelmes játékra: hogyan rablódik el az ő boldogsága. Talán föl kellene egyszer kelnie, kiáltania, karját kitárnia érte és átkulcsolva Hught, visszamenteni őt a szívére… De ez csak álomszerű fantáziálás volt, hogy ezt valóban meg lehetne tenni, arra Ginevra nem gondolt soha. Nem, ő nem az volt, aki kinyújtsa a kezét; ő sem koldulni, sem viaskodni nem tudott; az életnek ajándék gyanánt, kéretlen áldozatképen kellett volna lábához tevődnie és akkor kegyesen és gyengéden tudta volna azt magához ölelni; – de ha az ajándékért vergődni, könyörögni kellett, tülekedni, vetélkedni tán… Oh, ő nem értette azt; a lába megrogyna, a szíve szégyenben hamvadna el…

Ahelyett, hogy küzködne, másfelé fordította szívének erejét. A multba tért szünetlen… Elővette elfeledett emlékeit: abból az időből, mikor még nem szerette Hught. Mintha virágért menne olyan mezőre, melynek pompáját hajdan leszakítni elmulasztotta és most a hervadt avarban egy-egy ép szirom után keres…

Visszaálmodta a jeleneteket, mikor a fiú körülötte imbolygott félénken, beszédes némán… Hogy nem törődött ő mindazzal és most mint elfelejtett sírból a holtakat, idézte vissza az órát, mikor ő betegen feküdt és Hugh beköszönt hozzá a verandáról, a nevét ejtve ki köszöntés gyanánt…

És egyszer, – ah, mily vak volt ő akkor s mily tisztán látja most, hogy Hugh akkor az övé volt – egyszer, még annál is régebb, hogy Hugh beköszönt hozzá: kinn állottak a szálló bejáratánál, Freyné óhajára, hogy egy érkező turistacsoportot üdvözöljenek; és ő félreült egy padra és egy nagy, kicsit esővert fehér-rózsaszín lóherevirágot szakítva, azzal foglalkozott. Akkor Hugh mindenkit otthagyva hozzájött. Most is emlékezett, hogy az ég acélszürkére volt elborulva és hogy akkor tűnt föl neki először a fiú hajának csodálatos színe: sötét volt, de nem egész fekete, hanem olyan kékbe, barnába játszó, mint valami színváltó, tompafényű selyem… Azért látta ezt, mert Hugh hozzáhajolt. És ez oly zavarba ejtette, hogy azt mondta:

– Úgye-e, milyen illatos virág?

És arcába tartotta Hughnak a lóherbóbitát.

Hány ilyen apró emléke volt még róla, amiket most elővett s amikbe beletakargatta didergő lelkét. A multba járt morzsáért, enyhületért: a jelen mindig fukarabb mostohája lett…

Sokáig ment ez így.

A napok üresen folytak, legföllebb Zieglertől kapott Ginevra egy-egy részvétteljes pillantást.

Egyszer – január végére járt – Liesl meghívta teaestére. A szerb hadnagy hazakészült, attól fognak búcsút venni.

A teaest egészen kedves volt.

A szerb hadnagy minden hölgynek virágot hozatott. Egy derűs epizód is történt. Mikor a meghivottak már mind együtt voltak, a fázós cseh hölgy irdatlan ruhagöngyölegben jelent meg. A feje se látszott ki a sok takaróból, annyira félt a meghűléstől.

A fiúk nevettek.

Azután leültek teázni, de Ziegler, alig egyet kortyintva, kirohant.

– Talán a hegedűjét hozza? – kérdezte Liesl.

– Oh, dehogy, az itt van – jegyezte meg Aimée.

Mikor jó sokára megtért, ismét alig akart helyben ülni. De a hölgyek megostromolták, hogy hegedüljön. A fiú fölállott, egy kicsit gondolkozott, aztán azt kezdte játszani:

»Du bist die Ruh…«

Ginevra összerezzent. Végtelen fájdalom lepte meg. Eszébe jutott az az idő, mikor először hegedülte ezt neki Ziegler, mikor még igaz volt a dal… Hova lett azóta az ő nyugalma?

Azonban a dal egy hirtelen gikszerrel megszakadt és Ziegler a hegedűt lecsapva, ismét eltűnt, mintha valamire lesne künnt; mintha valamit előkészítene.

– Ah, ez a Ziegler; goromba, kíméletlen, folyton nyitja az ajtót és én meghülök, hiszen egészen ki vagyok hevülve – panaszkodott Skramek kisasszony és aszpirint nyelt le gyorsan egy korty teával.

– De hiszen attól még jobban kihevül – szólt Aimée.

– Na, éppen azért. Hogy ellensúlyozzam a hülést – magyarázta Skramek kisasszony.

Ziegler visszajött. Arcán megelégedett kifejezés ült, maradni azonban most sem akart.

– Már eleget teáztunk, én álmos vagyok és zavarjuk a szomszédokat. Menjünk. Miss Hardings, ön a tulsó szárny végén lakván, az egész házat fölveri, ha az épületet végigkilincseli. Majd lekísérem a tó melletti útra, a veranda külső bejáratán át bejuthat ajtajáig… Nézze, különben is, milyen remek este van!

Ginevra az ablaknál állott és éppen a tájat nézte. Nyugalmas, dermedt alpesi éjtszaka volt: a hold a hegyek fölé teregette tündérfátylait, a mezők enyhén fénylettek, a hegyek gerincei fehéren szöktek elő, szakadékai sötéten ásítottak… A fenyők mint fehérruhás, összebujó emberek tömörültek a tóparton, a víz felett fehér prémszőnyeg aludt, most ezüst fénybe hintve.

– Menjünk – mondta Ginevra hirtelen.

Valamit látni akart… A tópartról felnézve azt az alágördült sziklaoltárt, ahol Hugh hajdan eligérkezett neki.

Skramek kisasszony visszagöngyölte magát burkaiba és borzadállyal nézett utána a folyosó végéről a szabadba lépő Zieglernek és Ginevrának.

– Ennek rossz vége lesz – mondta.

Ziegler Ginevra előtt lépett ki az ajtón.

– Miss Hardings, engedje meg, hogy előremenjek.

És Ziegler idegesen rohanni kezdett, a hó csikorogva roppant lépte alatt.

Ginevra lassan követte, szemét csendesen jártatva a távol hegyoldal sziklatömbjein. Valahol elő kell bukkannia annak az egynek.

De nem látta sehol.

A hó eltemette az ő szívoltárukat.

Ginevra némán bámult arrafelé és amint lassan előrement, elérte Zieglert. A fiú hirtelen rákiáltott:

– Miss Hardings, most forduljon meg!

A leány összereszketett és megfordult a Svájci Ház homlokzata felé.

Ziegler karonragadta.

– Nézze, nézze! Ismeri ott azt az ablakot?

És felmutatott a ház egy tejüvegablakára, ahol a kivilágított ablakszemre két szembenálló árnyék vetődött.

Ginevra megrándult, mintha menekülni vágyna.

De Ziegler fájdalomig markolta meg a leány csuklóját és közben rettenetes dolgokat beszélt:

– Nézze, ismeri őket? Nézze csak… hm… árnyjáték… de kérem, ön nézze, hisz én ezt már többször láttam!

A két árny – oh, Ginevra jól ismerte őket – összehajolt, egybefolyt.

Ziegler elengedte a leányt.

– Mehetünk – mondta.

Ginevra akkor úgy érezte, mintha homlokára valami tompa, súlyos tárggyal rettenetest ütöttek volna… Egy kezével a szívét fogta, a másikat a homlokára kapcsolta, a lélegzete tépetten zihált, de egy szava sem jött, hanem lassan tovavonszolta magát…

Mikor a verandára ért, Ziegler azt mondta:

– Keserű pohár, tudom… de ki kellett innia.

A leány ajka nem nyílt meg és alig hallhatóan szűrődött ki szava:

– Méreg…

– Méregpohár, de nézze, miss Hardings, néha a méreg orvosság. És minden orvosság keserű… Legalább is… izé,… rossz ízű… Most pedig kérem, térjen napirendre a dolog felett. Szó sincs róla, hogy azt mondjam: most már itt vagyok én… Én soha, érti: soha semmit sem szerelemért tettem… izé… csak szerelemből… és főleg lelkiismeretből.

Azután – Ginevra nem emlékszik már, hogyan, a szobájában volt és az a gyötrelem gyötörte, hogy nem tud levetkőzni. A gombjait hiába kereste, a keze ide-oda tévelygett, mint valami vihardobálta madár. A hajában a hajtűk táncoltak, bujkáltak előle… Fel akart jajdulni, de a szava valami, bent a keblében hörgő fuldoklásba fult…

Az ágyra terült és megnyomta a csengőt.

Mindez elmult már és Ginevra most ott feküdt a hűvös párnák között, szívén a jegesruhával.

Már régen feküdt úgy: órák, napok multak el, egyhangúan, jeltelenül. A diakonissza körültipegett a szobában, megújította a jegesborogatást, hideg tejjel itatta, lázát mérte és mindig arra kérte: aludjék.

Egyszer fölnyílt az ajtó, gyönyörű rhododendronokat hoztak. A testvér a fejét csóválta, mert az orvos százszor mondta, hogy ne engedje izgatódni a beteget. De Ginevra nem indult föl, csak némán bólintott, mikor a testvér megmondta, hogy az egész veranda küldi a virágokat.

Különben pedig úgy érezte, hogy a világ nincsen tovább az ő ajtajánál. És nem volt szűk neki a négy fába burkolt fal, ameddig ellátott, sem az ágy, amin túllépnie nem szabad. Azt képzelte, hogy ő oda van fektetve, egy szörnyű talányon töprengeni és ő olyan gyenge, hogy már gyötrődni, töprengeni se tud…