III.

Pár nap mulva, mikor a leány először jelent meg újra az ebédlőben, ott pezsgőbb életet talált.

Az ebédlő tágas, fehér gipszreliefekkel, illatos csipkefüggönyökkel ékes terem volt. A tóra néző üvegfalon át bevillódzott a csodálatos tájék: a hegyek szinte szabályosan ismétlődő kúpcsipkés gerince, az erdők sötétkék bársonya, a tó felhőt, eget, napotringató zöldje.

A hosszú, közös asztalnál jórészt svájci németek ültek, ők voltak a nyár tipikus vendégei és az ő érthetetlen dialektusuk uralkodott a társalgás fölött. A külön asztalok közül most csak egy volt lefoglalva: idős német házaspár ült ott hórihorgas, vörössörényű fiával.

Ez a vörössörényű fiú a szálló minden hölgytagját végigudvarolta már, kivéve Ginevrát, akihez nem fért hozzá. Bájos bécsi leánykákat szünetlen fényképezett, edzett svájci meg angol hölgyekkel csolnakázott és egy szöszke elzászi fruskával járt a fenyvesbe sétálni. Az asztalnál azonban Ginevrát bámulta, bár másokkal társalgott; átkiabálva a külön asztaluktól: hangosan, figyelmet kihivón.

Ginevrát, mint fölépültet, a szokottnál melegebben üdvözölte mindenki. Az elzászi kisleány – Aiméenek hívták – elibe ment az ajtóig, mikor a fehérbóbitás szobaleány bebocsátotta.

– Isten hozta. Liesl nagyon meghagyta, hogy helyette üdvözöljem önt, ha fölkel.

– Köszönöm, Mademoiselle Weber. Hogy van Liesl? Tegnap nem írt nekem.

– Ah, egészen rosszul. Harminckilences a láza, most már az orvos az írást is eltiltotta. Nagyon vágyik ön után. Miért nem jő fel soha hozzá?

– A lépcsők miatt. A lift nem jár.

És Ginevra egy bólintással mindenkit köszöntve leült, vette evőeszközeit, gyöngyházszínű kezében úgy forgatva azokat, mint ügyes vívó a fegyverét. És csak erre, vagy tán erre sem figyelt.

Pedig lopva két szempár osont néha feléje…

Vacsora után a társaság a szalonba ment és ide-oda telepedett. Legtöbbjüknek tíz-húsz percet, ha szabad volt itt ülnie, aztán ismét a verandára kellett menni, heverészni.

Ginevra új kötelességet teljesített: részt kellett vennie az esti szórakozásban. Leült egy szögletbe, egészen egyedül.

Hugh Mercatiékkal kártyázott, bár egy pillanatig se figyelt a játékra. Szíve tele volt új lehetőségek édes zűrzavarával: Ginevrát ezentúl esténkint a szalonban találhatja…

A borzas, vörössörényű fiú a szalon közepén állva hegedült és közben idegesen rángatta ajakát, szemhéjait. Schumann Träumerei-ját játszotta, azonban hirtelen egyebet gondolt. Haját hátrarázva állát a hegedűnek szegte, Ginevrának egyenesen szembefordult és mély, tiszta, de kicsit reszkető hangon énekelni kezdett, mint szerenádhoz pengetve hozzá a hegedűt:

– Du bist die Ruh…

A hangok édes, érzelmes hullámban hömpölyögtek a leány felé; körülcsókolták, cirógatták sötét, sugár alakját, az esti fényben tündöklően fehér halántékát, halavány ajkait.

Mindenki megértette a különös vallomást, a fiatalabbak érdekesnek, az idősebbek ízléstelennek találták azt. Az elzászi kisleány kipirult és tüntetőn egy más fiatalemberrel fecsegett; nehányan mosolyogtak. Hugh holtsápadtra vált. Mióta ismerte, áhítattal tekintett a leány felé, és heteken át nem merte megszólítani őt, – küszöbénél megtorpant, mint bűvkör határvonalán… A leány soha nem látott, különös szépsége elragadta, szinte könnyre fakasztotta néha; hanem zárkózott fensősége, öntudatlan különállása, föléemelkedése minden embernek, – ez volt az, ami Hugh lelkét térdre kényszerítette Ginevra előtt és ami oly boldoggá, gazdaggá tette a lelkét, mint igaz hívőét istene nagyszerűségének, imádatraméltóságának és elérhetetlenségének tudata… És most az a merész, szemtelen fickó miután mindenkit körüllegyeskedett, érdeklődései sorába Ginevrát iktatta és nem látta semmiféle szentségtörésnek, hogy azonnal és nyiltan lábához rakja hódolatát.

Különös, keserű düh kezdett Hughban fölkavarogni. Kezében reszkettek a kártyák, az ajka is reszketett, a szíve a legjobban.

Tehát így kell tenni, így! Szemérmetlenül, meztelenül kúsztatni a szerelmet a kiválasztott felé; megszédíteni őt, eltántorítani saját magától. Hiszen a megközelíthetlen leány arcába most halvány vérhullámok emelkedtek és gyengéd keble alig észrevehetően remegett. – Ah, tűri és nem háborodik föl, nem kel föl, nem sújtja le egy távozó tekintettel a nyomorultat…

– Hallatlan egy játék, jelentette ki Mercati úr és kártyáit lerakta.

– Nemde, gyalázat, mormogta Hugh és szeméből szikrák szöktek a hegedülő fiú felé.

– Igen, mert ön nem figyel és olyan szórakozott ma, hogy az már egyenesen sértés, szólt Madame Mercati és élesen nézett a fiú dúlt arcába.

Hugh most egyszerre átlátott a félreértésen és kimondhatatlanul elszégyenkezett.

– Pardon Madame Mercati – és kártyáit rendezni kezdte – játszunk tovább. Én hívok.

– Nem, köszönöm. Én magával ma többé nem játszom.

Hűvösen, durcásan fordult tőle férjéhez és egyetlen tekintetre se méltatta azon este.

A fiú keserű zavarban volt. Úgy érezte, hogy Mercatiné felfedezte, legalább is asszonyi ösztönnel megsejtette szívének gyötrelmesen féltett, hétpecsétes titkát. Némán, leverten ült ma távolabb és mintegy leláncoltan, megsemmisülten látta Ginevrát pár perc mulva a szögletből felemelkedni és tovaúszni az ajtó felé könnyű, fénytelensötét selyemruhájában.

Hugh nem aludt, hanem keserű gondolatain úgy gyötrődött, mintha töviseken feküdnék. Mint hogyha valami titkos szektához tartozónak szentélyébe gúnyos, idegen pillantás nyit be, úgy gondolt Madame Mercati átható tekintetére; fájlalta és szégyenlette lelkének elárultatását. Hanem annál nehezebb fájdalom is gyötörte: Ziegler vallomása. Szentélybe sáros lábbal, sóvár kézzel harácsolni rontó rabló volt…

Hugh maga elé idézte az egész jelenetet, de különösképpen abban nem a lánnyal, hanem a hegedülő fiúval foglalkozott. Undorral gondolt fényes, kicsattant bőrére, rángatózó arcfintoraira, húsos, nedves ajkára, szemére… Ah, ezek a szemek csókoltak és ezek az ajkak folytatni sóvárogták a szem játékát – Hugh itt megállott, nem bírta ezt a gondolatsort a leánnyal kapcsolatba hozni.

– Nyomorult, nyomorult, – morzsolta a szót a fogai között.

Nem volt igaza; lassankint más gondolat kezdett benne alakot nyerni: hogy Ziegler nem is léha gondolatokkal közeledik a leány felé; hanem megérezte, hogy ez a leány szentség, hiszen a dal maga szinte imádság volt; a lány mivoltának édes megérzékítése:

Du bist die Ruh Die Liebe mild, Die Sehnsucht du Und was sie stillt…

E gondolat fölismerésében a fiút hirtelen édes, langyos hullám hömpölyögte át. Kinyújtózott és föllélekzett: ajka elmosolyodott; most már tudta, hogy Ginevrát ringatni, hogy csókolni lehetne…

Kimondhatatlanul boldoggá tette e felfedezés. Magától nem mert rájönni, de most, hogy más fölfedezte neki, azt érezte, mint ha valaki kincset ásott volna ki és az a kincs őt illeti…

Reggel korán kelt. Mielőtt Madame Mercati az asztalnál elfoglalhatta volna, megreggelizett és lement a tóhoz. A csolnakok üresen imbolyogtak a partnál, csend volt mindenfelé. Sokáig ment befelé az erdő friss, sötétzöld hűvösébe, közben pár szál virágot tört és szüntelenül mosolygott.

Mikor visszafelé indult, a tűcsipkés fenyőboltozat alatt szembetalálkozott Ginevrával. A leány elment volna mellette, de Hugh a hirtelen rávirradó örömben melléje lépett. Valami merészséget csorgatott ereibe az üde reggel, hogy pár pillanatnyi néma séta után hirtelen így szólalt meg:

– Miért maradt a szalonban az este?

A leány nyugodtan és egy kicsit mégis meglepve nézett reá.

– Mert az tetézte volna az ízléstelenséget, ha tüntetőn kimentem volna.

Hugh megállott és hálás tekintetet vetett a leányra. Csak azt akarta kérdezni, az orvos rendelte-e, hogy a szalonban maradjon, és a leány félreértve őt, a legtitkosabb gondolatára felelt meg és úgy felelt, hogy a fiú szívét boldog, megkönnyült dobogásba hozta.

– Hát észrevette, hogy Ziegler önnek muzsikál?

– Nem vettem volna észre, ha nem nézett volna mindenki rám.

– Haragudott?

– Sőt féltem, hogy meg is látszik rajtam.

– Miért haragudott?

– Mister Foorte, bizonyára ön sem látja illőnek, amit Ziegler tesz a hölgyekkel. Legalább is ide nem illőnek.

– Miért? Hát nekünk mások a törvényeink, mintha mi kívül lennénk a világon?

A leány cseppet se borúsan, de határozottan nézett a fiúra.

– Azt hiszem, kívül vagyunk. Vagy legalább is: én kívül akarok maradni.

A fiú megdöbbent. Pár hónappal ezelőtt ő is így érzett és most föleszmélt, mennyire elsodródott akkori világától. Mint a fölébredett az alvóra, nézett a mellette egyforma nyugalommal haladó leányra. Az magasan hordta remek hajhullámokkal befolyt fejét, arca áttetsző zöld volt az erdő reflexében, és a szenvtelenség szimbólumaként ma egyetlen virág sem volt nála.

Pedig a fiú úgy szerette volna ma virágosan, enyhén, édesdeden látni; ahelyett olyan volt, mint valami halavány kőből kimetszett szobor.

Hughnak valahogyan fájt ez, valahogy hűvösen lehelt ez az ő földerengő életörömére. És nem akarta azt elhervadni látni. Szünetlen a leány arcába nézett, mintha azt lesné, vajjon megenyhül-e az, s hogy ajkán melengetőbb, ígérőbb szavak virulnak majd…

– Oh… fölébreszteni téged…

Ez suhant át rajta.

– Miss Hardings, ön tehát azt hiszi, hogy itt elmenekült az élet elől?

– Nekem azt mondták, hogy attól függ a gyógyulásom. És mindnyájunké, nem?

Hugh leejtette a fejét.

– Hiszen ha ez biztos volna… De hátha csak elmulasztjuk így az életet, és aztán még sem jő más, mint…

Nem merte kimondani, ami ajkán lebegett. Mert az szörnyű volt, és mert a leány kicsit mintha tréfálna, úgy szakította félbe:

– Nekünk töprengni sem szabad, Mister Foorte.

A tó mellé értek, mert találkozásukkor vissza is fordultak a sétaúton. Az egyik csolnak most nem volt a parton, Ziegler evezett rajta. Hiába, ő nem volt beteg, csak idegeit pihentette, még az orvosi vizsgálatot se vette igénybe. Neki szabad volt sportolni, mulatni kedve szerint. A tóközépről az erdőbe csengett Aimée csicsergő nevetése. A fák között odaláttak, amint a szőkehajú leány a csónakból kihajolva szünetlen a vízbe mártotta kezét, és mikor így a csolnak billenve inogni kezdett, féltében-örömében viháncolt.

Hugh Zieglert nézte… A borzas fiú ki volt vörösödve, homloka gyöngyözött és száját kissé nyitva tartotta. Erős volt, de Hugh most nem félt tőle…

Mikor ez este Madame Mercatival találkozott, az asszony nem azt kérdezte Hughtól, hol volt, hanem:

– Kivel volt ma délelőtt sétálni?

Soha eddig ilyen alakban nem érdeklődött elmaradása iránt. A fiú mélyen magában élt, a maga világából soha semmit el nem árult, de azért őszinte volt, ha kérdezték és zavar nélkül felelte:

– Miss Hardingssal.

A nyilt felelet az asszonyt lefegyverezte. Erre nem volt mit felelni és különben is, Madame Mercati nem volt megbántódva.

Új és hihetetlen volt neki, hogy ez a fiú, akihez őt majd kétéves barátság fűzte és aki a hosszú, folytonos együttlét alatt semmi jelét nem adta valamelyes gyúlékonyságnak, most egy kicsit mintha talajt veszítene. Tiszta ésszel ez nem fájhatott az asszonynak, hiszen sohasem számított a fiú gyengédebb érzelmeire; de viszont megérezte, hogy egy férfi, ha már egyszer szerelemből kezd vonzódni valakihez, nem képes magát többé teljes odaadással szentelni egy bármily régi, bármily szoros barátságnak.

– A barátság mindig vesztes marad, ezt gondolta, és ez bosszantotta, sőt fájt is neki. Most kezdte érezni, mily kedves volt neki a néma, szenvtelen fiú ragaszkodása. És valami keserűség kezdte gyötörni a gondolatra, hogyan fog a társaság csodálkozni, ha észreveszik barátságuk lazulását. Töprengeni kezdett: hogyan tarthatná meg a fiút.

Ginevra szépsége, utólérhetlen finom magaviselete hatalom volt, de ő ismerte Hught, tudott a nyelvén szólani, bírta bizalmát, jogot formálhatott szolgálataihoz; a leány pedig távol állott tőle, s ha akarna is a fiúhoz hajlani: mint egy talány előtt állana…

Mily könnyen elvétheti a hozzá vezető utat…