XVIII.

Azon este, mikor Ginevra első nap feküdt olyan nehéz betegen, Hugh későn, mosolytalanul jött át Madame Mercatihoz.

Nem szólt egy szót se, hanem a pamlagra ült, fejét a kezébe hajtotta. Az asszony se mert szólni, csak néha nézett lopva, aggódva a fiúra. Ösztönszerűen érezte meg e percben azt a titkos pillanatot, amikor egy ragyogó álom káprázatos színeibe az első szürke lehelet hamvad bele, egy tűzben lihegő nyárba az első őszi sejtelem. Az átmenet megfoghatatlan, ésszel föl nem érhető rejtélyét érezte meg; a pontot, mikor az eddig szünetlen fölfelé lendülő szerelmi szárnyalásuk meginogva lefelé ível…

Ebben a pillanatban mintegy csodálatos megvilágításban villámlott föl benne az elmult hetek pompája. Mint az oxigénben százszorozott életgyönyörrel halálba ujjongók, úgy járt ő tébolyító élettáncot a mámor először ízlelt atmoszférájában; hosszú, átsenyvedt ifjuságuknak, egész még eljövendő életnapjaiknak is minden kiégetlen, örömre való erejét e rövid napokba zsufolva össze, csókorgiát ülve, elfúlva, beletemetkezve a kettejükre szakadó rózsazuhatagba… Igen. Madame Mercati e napokat soha másként, mint reájukszakadó, szitáló rózsatengert, nem tudta áthömpölygetni a lelkén.

Nem volt az puszta érzéki játék, hanem két nagy szomjúságnak nagyszerű találkozása és olyan enyhülése, hogy Madame Mercati, az eleddig fáradt, bizonytalan, a csüggedőn tanácstalan, e hetekben mintha kivirult, maga fölibe nőtt volna: énjének summáját lelte meg. Az élet kiválasztott kegyeltjeinek glorioláját érezte derengeni saját feje fölött. A legnagyobb asszonyi életbüszkeség dagasztotta: hogy biztosan, ösztönből lelte meg az utat Hugh legtitkosabb, fiús szemérmében bevallatlan sóvárgásaihoz. Oh, most már mosolyogni tudott hajdanti magán, hogy volt idő, mikor nem a mámort akarta… Most úgy érezte, hogy a szerelem minden más ténye csak szomjú körültáncolása a mámor üdvkútjának; hogy a szerelem minden más játéka csak híg rózsavíz, hogy a mámor az egyetlen cseppben sűrített egész élet, melyben a mámortivó millió óra üdvét hajtja ki egy kortyban… Azért üdvözít és sorvaszt. S ő üdvözülve elsorvadni akart.

Egy ragyogó este után a pamlagon végigterülve mozdulatlanul maradt. Hugh csókjait mint rózsákat hordva magán: a nyaka köré fonódva, homlokára hintve, karjában szorítva, ölén ringatva a rózsaárt… s mintha félne, hogy ha fölkel, az elpereg róla…

Zerna bámulva, szinte riadtan nézte a küszöbről:

– Frozina…

De Madame Mercati nem hallotta őt, hanem tovább mosolygott, a boldogság drága, súlyos aranyköntösében elterülve…

Zerna akkor közelebb ment hozzá és megérintette a vállát.

Madame Mercati ránézett és szeméből a szerelem extázisából mindenkinél többet tudók gőgje villant, mintha tudása mindenki fölibe, senkinek el nem érhető régióba emelte volna.

Zerna akkor megdöbbent és azt mondta:

– Frozi… te nem jó úton vagy…

Madame Mercati tovább mosolygott, mintha szánta volna Zernát, akitől hajdan tanácsot koldult.

Ez tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Most pedig, amint Hughra nézett, egyszerre szörnyű félelem, bizonytalanság lepte meg. Úgy érezte, hogy valami rettentő átok miatt kiapadt az ő varázslatának élő vize… Pillanatig dermedten állt. A szörnyű sejtelem, hogy túl a mámoron Hugh lényének olyan sóvárgásai, szükségei vannak, amiket ő ki nem olthat és hogy az élet olyan vesszői suhognak rája élesen, amik alá nem tarthatja Hugh helyett is a maga nyakát… ez fogta el most, de behúnyta előle lelkét.

Fölkelt és a pamlag előtt álló asztalra könyökölve, fölemelte a fiú arcát:

– Hugh?…

Két rémülettel teli szem pillantott fel reá.

– Hagyj… – mondta a fiú szelíden és hátradűlt a pamlagra.

Madame Mercati fölállott, a karját összefonta.

– Az fáj neked, hogy ez a sors vár reánk is?… Hugh. Azt mondják, egy ilyen eset az egész házat, mindenkit rémületbe hoz. – Engem nem.

Nekünk fizetni kell a boldogságunkért. Minden csókunk egy arany, amit az egészségünkből lefizetünk. Sajnálod? Nem éri meg?

A fiú nem felelt.

– Én örülök rajta. Hová menjek én vissza? Nekem nincs utam már ki a világba, nem is kell semmiféle út nélküled. Ez nem áldozat, Hugh. Mindennek ára van a földön, a boldogságnak a legnagyobb.

A fiú megrázta a fejét, alig is figyelt.

– Oh, én egészen másra gondolok – mondta.

És a mennyezetre nézett, hogy eltüntesse könnyeit.

– Hugh… ne sírj… Önzőnek kell lennünk. Be kell húnyni a szemünket, ha más szenved. Mi rászolgálunk erre, hogy önzők lehessünk. Nem vagyunk-e szerencsétlenek?… Kicsi Hugh-m, én tudom, hogy te egyszer szeretted őt…

– Ne, Madame Mercati, ne említse őt! Ami közte s köztem volt, az tabu önnek!… Én arról nem akarok… önnel… soha…

Madame Mercati a földre nézett. Ez olyan pont volt, aminél a fiú mindig, szinte kíméletlenül hallgattatta el. Nem volt szabad Ginevrát említenie. – Hát azt tette, amit szabad. Odament és karját Hughra fonta.

Ne gyötörj… ne gyötrődjünk. Örökké kell szeretnünk egymást és a mi örökkévalóságunk olyan rövid…

A fiú gyengéden elhárította az asszonyt. Tudta ő jól, hogy foglya az asszonynak; de ma sajgott a fogság, az aranykalit…

Korán elbúcsúzott. A folyosón azonban megállott és egyik ablak tarka üvegfestményén át kibámult a holdcsöndes éjtszakába, míg arcán egy-két fáradt, céltalan könny tévelygett alá.

Valaki melléje állott. Hugh összerázkódott, azt hitte, csak Ziegler lehet. De nem Ziegler volt, hanem Kazanov.

– Mister Foorte, – kérdezte az orosz suttogva – ön sem alszik?

Hugh nem felelt, hanem a könnyeit igyekezett eltüntetni.

– Jöjjön, menjünk a hallba, nekem sincs ma jó éjszakám.

A két fiatalember az esti tíz óra utánra előírt nesztelenséggel lopózott végig a folyosó ijesztő árnyakként meghúzódó babérbokrai között. A csak alig világított hallban is némaság volt, az angol kandallóban éppen elhamvadtak a megroskadt hasábok.

Egy szögletbe húzódtak és akkor ismét Kazanov kezdte a szót:

– Mister Foorte… ma önnek is keserű az édes?

Hugh ránézett az oroszra és látta, hogy az előtt hiába rejtegetné magát. Kazanov pedig tünődött, mintha formát keresne annak, amit mondani akar.

Aztán elibekönyökölt és szembenézett Hughnak.

– Mit gondol, nagy gazember ön? – kérdezte hirtelen.

Hugh megértette és eltakarta arcát.

Kazanov idegesen, röviden nevetett, látszott, hogy ő sem egészen nyugodt belül.

– Nem, nem vagyunk gazemberek. Csak férfiak.

Hugh csak későre kérdezte:

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy sok… a legtöbb férfi életében van egy korszak, mikor egyfelé térdelni jár és másfelé ölelni… Eh… egyik fél se rövidül meg vele… Egyiknek éppen imádat kell, a másiknak egyéb. Én is máshoz szegődtem Miss Hardingstól, de azért ő nekem mégis csak olyan, mint a Szűzanya a szentek és a hold a csillagok között: egyetlen…

Kazanov cigarettára gyújtott, aztán lassan, mintegy magának beszélt a félhomályos csarnok holt csöndjébe.

– Csak az a fő, hogy egyik se tudjon a másikról… különben az egyik, a szent boldogtalan lesz, a másik kiállhatatlan. Mert a nők egészen különös teremtések e részben. Hogy is mondjam: őket nem húzza a testük meg a lelkük kétfelé… Ők mindkettővel egyet szeretnek, ha szeretnek… És aztán ezért nem akarják érteni ezt a mi… sokoldalúságunkat, mert ők komplikálatlanok, hogy úgy mondjam: monisták a szerelemben.

Kazanov halkan, örömtelenül nevetett, Hugh szomorúan világló pillantást vetett rá.

– Ők… a boldogok.

– Egyoldalúak, együgyűek… és így irígylésreméltók. Nincs bennük diszharmónia! Az együgyűség nemcsak szent, hanem boldogító is…

Hugh hirtelen megérintette az orosz gondosan ápolt kezét, mintha az talányt, gyötrelmes talányt feszített volna föl előtte.

– Ők a harmónia – suttogta. – Ők jók vagy rosszak, angyalok vagy ördögök, mindenükkel egyet… mindent egynek adnának… oh, ez nem probléma. De egyet szeretni a lelkünk minden rezzenésével és kívánni egy mást a testünk összes ízeivel… ez az őrület, ez a mi problémánk…

Egészen sötét volt és Hughnak úgy tetszett, csak magának beszél. Azért hasadt meg a lelke egy keskeny résben, azért vetődött ki belőle vallomás egy pillanatra.

De hirtelen valami a szemébe villant: Kazanov felgyűrűzött kezének tenyere felől egy jéghideg fényű gyémántszemcse. Hugh megismerte, hogy a gyűrű a Zerna bárónéé és látta, hogy Kazanov kővel befelé viseli, hogy ne lássák árulóan villámló tekintetét viszonyuk zálogának.

Egyszerre megirtózott ettől a rejtekező gyűrűfejtől, mintha az a vétkes szerelem jelképe lenne, amit kifelé hazug színben kell föltüntetni, amit szégyenletes bilincs gyanánt, dugdosva kell viselni és hordására mégis valami perverz öröm sarkal.

Kazanov nem vette észre Hugh elnémult visszahúzódását és mintegy önmegnyugtatva, önigazolva szólt:

– Ez az. Hogy mi nem tudjuk beérni a csak lelki szerelemmel… ha nem kapjuk meg hozzá a többit is…

Kazanov pillanatra elborult, aztán mintha lerázná kellemetlen gondolatait, mintegy magába szuggerált könnyelműséggel folytatta:

– Dehát tehetünk róla, ha zilált, kétlaki lények vagyunk, kedves Mister Foorte! Ha a császárnak és Istennek egyként meg kell adnunk az övét… a testünknek meg a lelkünknek egyaránt?!

Hugh nem tudta eldönteni, Kazanov meggyőződésből beszél-e, vagy egy épp most támadó jobb meggyőződése ellen akar-e érvelni, saját lelkiismeretével kelve birokra.

– De hát ki lehet-e ezzel békülni, mondja Kazanov, hogy mi mindent elvegyünk valakitől és mi többfelé osztogassuk magunkat?

– Hát… édes Istenem, nézze… Hiába, most látom, hogy ön ennyire a lelkiismeret lovagja. Fogadja elismerésemet és egyben részvétemet. A lelkiismeret ugyanis a legkellemetlenebb életútitárs… Egyáltalán, az élet csak kétfélekép oldható meg szerencsésen: vagy folttalanok maradunk, – vagy napirendre térünk a foltjaink felett… És ha szeplőtlenek nem lehetünk, akkor tudjunk vidáman megalkudni. Az élet úgyis örök megalkuvás! És ott, ahol nincs, alig van megoldás… ott igenis jogosult a megalkuvás.

Hugh pillanatnyi elszántságban szemét a Kazanov tekintetébe fúrta:

– És ha mindez jogosult… ha mindez nem gyalázat… miért viseli ön azt a gyűrűt… befelé fordítva? Lehet-e valami csak akkor szégyen, ha kiderül és ha nem derül ki, jogos?

Kazanov önkénytelen csukta össze szétnyílt tenyerét, arcán mintha a megszégyenülés hulláma hömpölygött volna át.

– A harmadik felségnek, a látszatnak is meg kell adni a magáét; aztán egyébbel nincs mit gyötrődni.

– Nincs… De az ember _mégis_… gyötrődik…

Ezt Hugh mondta, szegény fejét a kezébe ejtve.

Mert bár vétkezett, az igazi vétkezők, a gyökerükben elveszettek próbapecsétjét: a dacot sohase hordta lelkébe sütve, vétkéből nem kovácsolt jogot; gyenge volt és hajlott: de bent sírva, önmaga felett néma ítéletet tartva.

Az első fájdalom Madame Mercati szerelmét valami végtelen, forró gyengédséggel itatta át. Mióta sejdítette, hogy a fiú csak múló hetekre, sőt addig sem volt teljesen az övé – mióta, ha még oly közel kulcsolhatta is magához őt, hogy szívét érezte verdesni magán, tudnia kellett, hogy abban a szívben egy ott kísértő árnyat szorít magához; mióta tudta, hogy a fiú minden örömmel elhalmozottsága közepette is egy vádat, gyötrelmet visel; mióta belelátott a mosolyában is megderengő keserűségébe, – azóta még jobban, sokkal jobban szerette Hught. Szerette a szánalom gyengédségével, az elvesztéstől való félelem rettegő őrületével, a minden csókot utolsónak sejtő mohóságával… Érezte, hogy Hugh kettős életet él, hogy kétfelé tépi magát naponta.

Este a fiú az asszonynál volt és Madame Mercati majd fölperzselte; oh, de mind többe került, lángot szítani belőle, – mert a fiú nappalai üresek voltak és irtóztatók, mint nagy égés után az üszökké feketedett falak.

Nappal Hugh hallgatózva leste, mit mondanak Ginevráról és minden elejtett szót fölszedett, mint éhező madarak a gyér morzsákat…

Milyen különös érzés fogta el, mikor Lieslt egyszer bemenni látta a verandáról Ginevra szobájába. – Tehát szabad már látogatót fogadnia. – És hogyan leste, mikor jön ki a sápadt kis leány és mikor kijött, hogyan figyelte – oh, milyen szívdobbanás nélkül, – mit fog szólani…

Liesl elmélázva, mindenkin túlnézve jött végig a verandán.

– Most már földöntúli szép – mondta Blumernek. – Neki nem szabad beszélni, de azért beszélgettünk; én meséltem neki és ő, ha valamit mondani akart – oh istenem, de olyan keveset akart mondani! – leírta… Nézze!

És Liesl egy hártyavékony papirszeletre pillantott, olyan boldog áhitattal, mintha szentképecskét nézne; megcsókolta azt és a blúza alá, a szívéhez rejtette.

– Mit szólna hozzá a szerb hadnagy? – incselgett Blumer. Mert tudta, hogy sápadt kis honfitársnője szünetlen kapja a leveleket Szerbiából.

Liesl gyengén elpirult.

– Oh… az egészen más. Eszménye egy lánynak csak nő lehet. A férfiakat legföllebb csak kedvelhetni, mint a rossz gyermekeket.

– A rossz, de drága gyermekeket, így érti tán?

– Igen, mondjuk… – Liesl bájos zavarban tért ki az incselgés elől, érezve, hogy elvágta a fát maga alatt.

– Bár Miss Hardings is így gondolkozott volna – tünődött Ziegler egész hangosan. – Hm. Én azt hiszem, akkor most nem feküdne… Kiábrándulni az eszményünkből… néha rosszabb, mint a halál… Mit gondol, kedves Mister Foorte?

Hugh Zieglerre meredt. Egy borzasztó gyanu, sejtelem fellegzett föl benne…

Mióta Ginevra állapota oly súlyosra fordult, Ziegler szünet nélkül röpítette feléje a fulánkokat. És Hugh valami különös félelemben, nem merte kérdőre vonni; sőt a Szilveszter-éj óta bujdosott Ziegler elől.

Ginevra lassan éledni kezdett és a mégegyszer föllobbanó élettel együtt visszatért ereje a szenvedésre. Mint egy a keblén térdeplő szörny, kezdte fojtogatni a rémes talány: miért becézte, csókolta őt Hugh, miért hullt térdre előtte, miért igérkezett el neki…

Ah, hiába tünődött rajta: a kezét véresre verhette a titok bezárt ajtaján, a megfejtés kulcsát meg nem lelhette soha. Mert honnan venné egy tiszta leány szíve azt a rémes bölcseséget: megérteni, elfogadható életformának venni azt, hogy az, aki ma térden veszi át az ő glóriás szerelmét, fölkel a glóriával és elmegy alacsony örömben ölelni mást… Honnan a megértést a paradox őrülethez, hogy az, aki tőle még a gondolatát is elkívánja, az gondtalanul szórja másnak szerelmének azt a teljét, amire ő szűz szívvel gondolni se mer…

Nem, Ginevra egy percre se hitte azt, amit Ziegler mondott, hogy Hugh lepel gyanánt akarta őt. Visszaemlékezett a fiú arcán átsuhanó arany mosolygásra, ha az fölibe hajolt; a szakramentumotnyerő áhitatára, ha csókolni akarta… Az nem lehetett áltatás.

Hogy aztán mégis másra fecsérelte szerelmének legizzóbb pompáját, ez olyan titok előtte, mint a vak előtt a szín, siketnek a hang…

És amíg ilyeneket gondolt, nyugodtan, mozdulatlanul kellett feküdnie. Oh, pedig néha fölkelni vágyott és menni, menni; valahova messze, ahol nem ilyen az élet, ahol leszakadna róla ez a kín, ahol fejét lehajtaná egy szívre, amely őrajta kívül nem ismer gondolatot, vágyat, szenvedélyt, szükséget… ahogy ő maga nem ismer Hughn kívül törvényt… Mert túl a fájdalmán, szerelmének szégyennel vert voltán: Ginevra tudta, hogy ő most is a Hughé; a lelke most is ölelőn tárult Hugh felé és a fiú minden vétkén át hozzáférni, beléjeolvadni, őt szerelmével mintegy minden ízéig áthatva megtisztítani, megszentelni vágyott. Néha…

Aztán ismét úgy hitte, hogy a közibük fölágaskodott óriás, fekete falat: Hugh eltévelyedését semmi sem törheti már át; két külön világba vannak hasítva azzal… Úgy érezte, hogy vannak bűnök, amiket meg lehet bocsátani, el lehet felejteni; csak a régi élet nem jöhet el többé utánuk. Úgy érezte, hogy még Hughé is tudna lenni, még minden gyötrelmet is vállalna érte, véle; csak a kiábrándulás egy néma, leküzdhetetlen béna húrját nem szakíthatja ki immár soha életéből; és e béna húr a boldogság minden dallamából kilopna, kiszegényítene, fakítana valamit. Oh jól tudta azt is, hogy ez nem egészen alázatos, szentséges érzület: de nem bírt ellenében. Az előkelően szeplőtelen lelkek ama sajátos fensége volt övé, amely oly világlón hordja magába róva a legmagasabb törvényeket, oly kényszerítő parancsként: hogy az e törvények alól kibukóra nem tud többé fájdalmas, akaratlan idegenség nélkül tekinteni.

Ebből viharzott föl lelkének legvonaglóbb tusája, ebből a szörnyű kettősségből: szerette Hught és mélységesen idegennek érezte magához… Olyan összhangtalanság volt ez, amely ízekre hasogatta lelkét: a kiábrándult és mégis égő szerelem… Néha megvetette önmagát, hogy bűneiben is szeretni tudja Hught; máskor vezekelt, amért nem tudja oly nemesen szeretni, hogy a fiú lényének minden foltja semmivé zsugorodjék szerelmének napözönében…

Oh, csak egyetlen út tetszett ki innen, egyetlen megoldás: megbocsátani Hughnak, de csak úgy, hogy a bocsánatát mintegy emlékként nála hagyva: harag, bosszú nélkül, vádtalanul bár, de egyben örökre búcsúzzék tőle.

És ha a nyugalom e révébe kivetődve hirtelen ráeszmélt, hogy hiszen mindez káprázat: Hugh nem fog jönni, Hugh mást ölel… hogy az ő bocsánata már nem üdvözítené Hught, mert az naponta mással üdvözül a szerelem olyan teljességében, amihez képest az ő bocsánata nevetséges, nem kívánt morzsa a gazdagon lakottnak… akkor Ginevra megvonaglott és szinte fölnyöszörgött a saját szegénysége fölött, hogy neki nincs mit adnia! Aztán a testvér örök egyforma »nyugalom!« intése ismét bilincsbe verte zokogó vonaglásért esdő tagjait, megfékezte könnyre sóvár szemét. Neki nem volt szabad sírnia, vonaglania, égrekiáltania…

És azért csak mozdulatlanul, behúnyt szemmel szőtte tovább gyötrelmeit, és ha azt hitte: most nem bírja már, most föl fog jajdulni… akkor ismét úgy tett, hogy sorvadó két kezével végigsimított saját gyöngyházszínű homlokán, zilált, forró haján, vagy a szívetáján és magának mondta:

– Ne sírj… te szegény…

A testvér akkor megcsóválta a fejét, hogy láza van és látomása tán.

Később, hetek mulva, elcsendesedett. Hervasztó, naptüzes gondok vándorútja után árnyék intett lelke felé: hogy nemcsak élet van a világon. Hanem annak nagy, titokzatos, örök ellenlábasa is…

Neki úgy sincs helye ezen a világon. Nem akar ő semmit, semmin se változtatni itt; de önmagán se tud és ő ezt a világot elfogadni így nem bírja. Ő nem innen, nem idevaló, valami más világnak törvényeit hordja keblébe írva, ez az itteni pedig olyan idegen hozzá, mint valami gonosz, rejtelmesen értelmetlen talány, amilyet szörnyetegek adnak föl régi mesékben, összemorzsolva, vérétvéve annak, aki meg nem fejti…

A talányt nem fogja soha érteni: de ha a vére kell… Oh, ő nem tehet semmit, ő csak elmehet innen.

Elmegy olyan szegényen, ahogyan jött: nem viszi a hitnek, reménynek egyetlen sugarát; nem visz egy emléket, amin, mint puha párnán, elnyughatna; nem viszi az elválásnak édes keserűségét, hanem mint kietlen, oázisokat délibábozó sivatag után, bele fog húnyni a ráboruló hűvös éjszakába.

Március eleje volt: Ginevra egy hónapja feküdt és láza nem szünt. Az orvos említette neki, hogy apja a napokban meg fogja látogatni. És ő megsejtette, bár át nem gondolta, mit jelent ez.

Künn, az ő négy deszkafalán túl pedig a világ ünnepre készült. Tavaszodott: a méteres hóban mély, olvadt gödrök kezdtek tátongani. S Hughnak eszébe jutott, hogy az olyan gödrök alján már lehet egy-egy virágot lelni. Virágot a hókutak fenekén! Mikor Hugh erre gondolt, lelke felé suhant Ginevra sóhaja az első hó után:

– A szép virágos mezőket nem látom soha többé…

Kiment a ház feletti napos lankára és megkutatta a hógödrök alját. Halkan, megváltásszerűen egy vágy bomlott ki benne, olyan gyönge és didergő, mint az alpesi tavasz első virágai: elmenni hozzá, virágot vinni neki…

Mióta ó-év estéjén Zieglert pirosfekete ördög képében bemenni látta Ginevrához, azóta nem mert nyiltan rátekinteni; bujdosott, meghúzódott előle, mint naptól az árnyék. Oh, _most_ se tudta elszánni magát: hozzásurranni, bár egy térdelésre. Sokkal mélyebben, igazabban érezte bűnét, semhogy kicsiny hittel is hinni tudta volna, hogy méltó a bocsánatra; és sokkal bizonytalanabb, félénkebb volt a szíve, semhogy megérezte volna, hogy a bocsánat drága kenete a legnagyobb bűnre is rácsoroghat. Hosszú ifjúságán át elnyomorodott, elnémult szíve nem volt immár képes virágait pompázatosabbá hajtani; hite remegve és gyámoltalanul, bujkálva sarjadzott ki benne; mindent túlnövő, beterítő terebéllyé sohse izmosodhatott. Egész lelki világa hajlékony volt, áttetsző és zsenge; beteg üvegházi flórája az életből örökre kirekesztettnek.

Hugh nem hitt oly erősen, hogy a csodákban is hinni bírjon és így az életen igaz diadalt nem vehetett.

A koratavaszi, búcsúzó napverésben állva, néma tanácstalanságban bámult Ginevra sápadtan ideragyogó ablakára. A kezében melengő néhány aranyzöld virágcsillag hiába tekintett rá, nem tudott Hugh mennybevívő csillagává lenni.

Hugh megindult, megkeresni Lieslt.

A téli mulatságok már végére jártak. A ródliút fölpuhult, a koncerteket már únták, az olasz muzsikusok mókáin senkise nevetett már. Ekkor találta ki az indiai kormányzóné, hogy játékversenyt – gymkhanát – rendezzenek. Ez lett a ház legmulatságosabb ünnepe.

Először is a földre sorban fektetett burgonyákat kellett kanállal fölkapni. Ennél a játéknál Aimée annyira rohant, idegeskedett és kapkodott, hogy a parketten elvágódott. A győztes Ziegler lett és mikor Aimée gratulált neki, a fiú visszakívánta a szerencsét.

Azután mindenféle más bolondság jött még: a férfiaknak tíz perc alatt föl kellett egy-egy női kalapot díszítniök; és persze a hölgyek halálra nevették magukat a tűvel ügyetlenkedő férfiak, – de még inkább torzdivatalkotásaik láttára. És hozzá minden versenyzőnek fejében a kalappal kellett a bírálók előtt megjelennie.

A flaskóversenynél egy lefektetett pezsgős üvegen keresztberakott lábbal ülve, a jobbkézbe adott égő gyertyával kellett a balkézben tartott nem égőt meggyújtani. A férfiak sorban dűltek el a padlón; a hölgyek szerényebbje nem is merte magát a kómikus pózba helyezni.

De Aimée nem félt.

Mint kis, kövérke macska kuporgott rá a pezsgős üvegre. Olyan gömbölyűre hízott már az alpesi kúrán, hogy a legnagyobb könnyűséggel bírt a lehetetlen helyzetben maradni; és így ő lett a verseny győztese: csak úgy gyújtogatta egymás után a gyertyákat. Mindenki megtapsolta és ő diadalmasan pillantott a kis angol orvosra, aki biztosra vette a győzelmet a maga számára, de aki nem számolt Aimée terjedelmével.

Aztán a hajtóverseny jött. Az ebédlőben egymástól némi távolságra székeket állítottak; a férfiak szemét pedig bekötözték. Minden hölgy kapott egy ilyen vak áldozatot, arra hámot tett és most már úgy kellett a székek között áthajtania, hogy az bele ne botoljék egy székbe se; és mégis gyorsan vágtassanak.

Elsőnek Zerna báróné és Kazanov mentek, de Zerna cseppet se tudott kormányozni, Kazanov lába egy székbe akadt és a szék nagyot dörrenve vágódott el.

– Báróné, ön csak megnyergeli a férfiakat, de kormányozni nem tudja őket – kotyogott Ziegler és Kazanov, lekapva a szemkendőjét, azt mondta:

– Hm. Rossz jel.

Azután a konzul leányai hajtottak, nagyon ügyesen, gyorsan. De senki úgy, mint Madame Mercati Hughval. Az asszony marokrafogta a játékgyeplőt és mintha összetanultak volna, úgy kanyarogtak át a székek között.

– Bravó, Mister Foorte! Ön, illetőleg Madame Mercati a győztes!

– Hja, a gyakorlat! – jegyezte meg Ziegler egész hangosan.

– Persze, asszony, hozzászokott kormányozni – szólt Blumer, ki az egyik versenybíró volt.

– Hogyne! Még pedig éppen Mister Foortet – folytatta Ziegler és szembenevette Hught, de úgy, mint az ördög.

A játékverseny zűrzavarát Liesl arra használta föl, hogy lesurrant Ginevrához. Valamit hozott neki, selyempapirba félve göngyölgetve: néhány szál zöldsárga, gyenge kis virágocskát.

– Miss Hardings: a tavasz első virága.

– Hóvirág?… – és Ginevra kinyujtotta értük erőtlen kezét.

– Nem. Itt ez hozza a tavaszt. Himmelschlüssel.

– Igy hívják?

– Igen…

És Liesl kicsit megdöbbent.

– Honnan szedte, Liesl?…

– Ah… megmondjam? Mister Foorte kaparta ki ma délután a hó alól. Azt mondta: ön imádja a virágokat, hozzam be önnek.

– Köszönöm, Liesl. Tehát a mennyország kulcsa. És Mister Foorte küldi…

Ginevra szemébe lassan két gyémántcsepp szivárgott föl.

Később, mikor magára maradt, Ginevra mozdulatlan csöndben feküdt. Alig zavarta a társasági termek arraszűrődő, vidor zsivaja, a pilláját csak néha emelte föl. Behúnyt szeme előtt víziók repdestek, de ő elhessegette őket. Arra kérte a testvért, bontsa ki a haját és fésülje, hogy a hűvös levegő járja át; akkor nem volt olyan forró a feje és a forróság úgy gyötörte.

Aztán ismét behúnyta a szemét; s mert az ablak nyitva volt, összehúzta keblén a haját, mint köpenyt és kezét ráfektette: mintha két ezüst liliomágat fektetne kebelére.

A diakonissza sokáig nézett rá: azt hitte, alszik. Az örök szenvedéslátásban elkérgesült szívét szánalom szorongatta, sajnálta a leány fiatal életét.

Nem gondolt rá, hogy az is az örök irgalomnak egy formája és aki azt elnyeri, az sem marad kegyelem nélkül: aki, mikor már nincs szüksége rá az életnek, sem neki az életre, amely kegyetlenül érthetlen talánnyá vált előtte, – akkor szelíd kézen fogva kivitetődik belőle nesztelenül, mint teremből, ahol számára minden fáklya kialudt.

Künn leborult az alpesi éjszaka: sötétkék gyászban, csillagokkal kivert baldachin gyanánt.

Hugh később – sohasem tudta megfejteni, hogyan volt az, hogy ezen az éjszakán, a későre nyúlt játékverseny végeztével nem a Madame Mercati ambrapárás alkóvjába, hanem a jéghideg, ezüstté dermedt éjszakába vonódva, mint hajdanta, kóborolni vágyott. A leroskadt havon ismét messzebbre lehetett merészkedni és így került el a malomig. Alig ismert rá. A nappali olvadás tündérivé varázsolta azt: ezernyi ezer ezüstszínű jégcsap peremezett minden gerendát, minden ereszt, – néhol a jégcsapok oszlopokká vastagodtak, a tetőtől a földig értek; másutt csipkezuhatagban omlottak alá, a földön visszatüremkedve, mint túlpazaran földetsöprő fátyolleplek, ismét másutt girlándosan, virágszövedék gyanánt, halavány koszorúkban kúsztak el.

A későn feljövő, fogyó hold fényében szinte úgy hatott ez Hughra, mintha teljesült volna hajdanti álma: a malomból kristálypalota vált, Ginevra nászszobája készen állott, vagy tán óriási, pompállóan ezüst ravatala.

Hugh lelkén hűvös borzalom suhant át és mégsem tudott visszafordulni… Már csaknem szürkült: a csillagok sápadozni, a nyugati ormok enyhén világosodni kezdtek. Hugh a ravatalra bámult – most inkább alabástromkriptának látta – és valami ellenállhatatlan sóvárgás kezdte húzni őt, befelé az elátkozott malomba, hogy a lelkében remegő borzalmát még szítsa. Az erdőnek forduló bejárat előtt kicsit lehajtotta a fejét, hogy a csüggő jégcsipkézet alatt beléphessen. Mikor a szemét fölemelte…

Az észkos malomház belül a zuzmara hófehérjébe volt mohulva, a középen, földbevert fenyőtörzseken nyugovó emelvényen két fekete rúd meredt: a rudakon nehéz, rojtos fekete terítő alatt, keskeny koporsó körvonalai rajzolódtak a tökéletes fehér, zuzdrapériás háttérbe. A mennyezetről aláomló jégkristálycsillár szinte megvilágította, a jégcsapok az ablakrésen beeső holdfényben lefelé forduló lángocskákként égtek.

Kezét maga elé szegve, – és mégis, mintegy parancsoló kényszerülés alatt közeledett Hugh a látomás felé. Dermedt ujjaival megragadta a lecsüggő terítő szélét: alóla habos szemfedő hullámlott elő.

– Milyen szörnyű álom… – suttogta Hugh önkénytelen.

A koporsófödél az arcnál üvegből volt és a sűrű fátyol hamván át egy finomrajzolatú, nagyon keskeny, immár megcsontosodott arcél világolt. A bőre áttetszően kékes volt, az ajka is kéken szederjes. Egy kevés a hajából is látszott, kék felhő gyanánt… a homlokába behajolt egy narancsvirágbimbó.

Soha életében, sem azelőtt, sem azután Hugh föl nem jajdult, de most kihasadt a lelkéből a jajszó.

A homlokához kapott, hogy elűzze agyáról az egész látomást, de az nem foszlott el, hanem mind tisztábban, rémületesen valószerűnek tetszett. Hugh hozzáhajolt a koporsóban alvóhoz, hogy egészen ráismerjen, de akkor a havon ropogó léptek rettentették vissza.

Megfordult. Két feketébe öltözött, munkásféle ember állott a malomajtóban és halkan tanakodott.

– Mi nem tehetünk róla – mormogta egyik, alig érthető svájci német beszédmódban.

– Baj lesz pedig belőle, én ismerem, odavaló…

– Ilyentájt erre jólélek nem szokott járni. Ebbe a kísértetkoporsóba – a malomra mutatott – még nappal se lépne szívesen senki.

– Kéreld meg – súgta a másik.

Aztán mindkettő belépett, de olyan lassan, mintha félnének, bár nem a koporsótól.

– Uraság, – kezdte az egyik – ne tessék erről a dologról a Svájci Házban szólani. Sohse hívnának többet minket halottvivőnek. Igazat szólva, láttuk messziről az uraságot és nem akartuk, hogy találkozzék a terhünkkel. Tetszik tudni, a mi dolgunknak titkon kell történni. Hát behoztuk ide, míg, gondoltuk, elhalad az uraság, mink meg leültünk a fordulóntúli padra…

Hugh mereven, szó nélkül állott, kezéből nehéz suhanással kiesett a fekete terítő és betakarta az örökalvót. A két feketeruhás egymásra nézett, mintha azt gondolnák, hogy ez nem jóféle ember, mert arca kísértetien fagyottnak tetszett, szeme mindenen túlnézett.

Durva kezük megragadta a fekete Szentmihálylovát és megindultak. Fejük beleverődött a bejárat csüggő jégfolyondárjaiba, a letöredező jégindák ezüstkönyekként peregtek a fekete terítőre, onnan alágördültek a földre.

Hugh gépiesen hajolt le egy jégcseppért és a kezébe szorította; aztán leült az üres talapzatra, Ginevra koporsójának nyomába és maga elé meredt…

Mikor kilépett, a két férfi a letakart hordozóval már ott kapaszkodott a városba vivő úton. Jó messzi már. Olyan gyorsak, olyan halkak voltak, mint maga a halál.

És akkor hihetetlenül, groteszkül egy kép kezdett táncolni Hugh előtt: hat fehér lovat látott, ezüsttel kivert koporsót húzva…

Ilyen gyávának Hugh még sohse érezte magát.

Hazaérve bezárkózott szobájába, azt híve, hogy odáig nem fog eljutni Ginevra halálhíre. Bár a szemével látta, mégsem akarta hinni, hogy Ginevra halt meg.

Istenem, hiszen ő, Hugh, olyan beteg, hogy víziója lehetett. Ezt annál inkább hitte, mert tisztán emlékezett, hogy valami emléket emelt föl a koporsó után s azt mostanig szorongatta, de mikor a kezét most szétnyitotta, semmi se volt benne. Akkor hát az egész káprázat lehetett…

– Nem, nem. Ginevra nem halhatott meg…

Hirtelen ráeszmélt, hogy mindazon túl, amit Madame Mercatinak adott, van még valamije: egy egész elföldelt, kábítószerekkel tetszhalálba ringatott világa; tele érzékfeletti csodákkal, ami Ginevráé maradt, amit tartogat még neki és azt Ginevrának meg kell kapnia.

Egy utolsó, tiszta csókot legalább. Hogy ne menjen el olyan szegényen…

– Hogy halt volna meg! Neki még napjai, hetei voltak: doktor Koeniger azt beszélte, hogy ha tart a napverés, kihozatja a verandára; és az apját a napokban várják.

És Hugh felkiáltott, hogy meggyőzze magát:

– Nem halt meg! Nem volt szabad meghalnia!

Felugrott és jött, ment; szünetlenül, értelmetlenül beszélve saját magának:

– Nem halt meg. Nem, nem ő halt meg. Nem halhatott meg…

Künn sápadtan virradt. Hugh pedig balgán vívta tovább harcát a betelt végzettel.