IV.

A nyár gyorsan, lobogva égte ki magát; tudta, hogy kergetik, nyomában az ősz iramlik. Csodálatos, mélyvidéken soha nem látott pompával lángoltak a mákok, a hamúkék óriásbogáncsok; s az érika rózsaszínlila szőnyeget vont a tó köré. A szőnyeget a tövisrózsák ezüst meg arany csillagokkal hímezték tele, fönt a sziklák pedig, mintha vérük buzogna ki, üdepiros alpesi rózsákat fakasztottak magukból.

Ginevra megszédült ennyi virágtól; szíve hangosabban vert, áttetsző arcába hajnalszín vérhullámok hömpölyögtek, ha a tó mellett járkált és mindig gazdagon tért haza sétáiból.

Különös, álomszerű élet volt az, amit Hugh mostanság élt.

Mióta Mercati úr megérkezett, asszonya a közös verandán nem jelent meg többé sütkérezni. A délelőtti kúra alatt a fiú meg a lány egyedül hevertek a verandán. Hugh ez órákat szünetlenül, kimondhatatlanul sóvárogta. Esténkint elhatározta, hogy másnap egy a leányhoz közelebb eső heverőre költözik, hogy megkérdi tőle, akar-e sakkozni és fel fog olvasni valamit neki, vagy éppen beszélni fog vele…

A napirend az volt, hogy reggel korán sétálni kellett, és csodálatosmód szinte mindig úgy esett a dolog, hogy Madame Mercati már este számot tartott Hugh másnap reggeli kíséretére. A fiú szégyelte visszautasítani az asszony fölszólítását és nem is bízott benne, hogy a leányt megtalálná, mert az majdnem mindig más, nem igen járt utakat választott.

Mikor aztán a séta végeztével Mercatiéktól a felső villánál elbúcsúzott, gyorsabb léptekkel kanyargott a szállóig, sietett ki a közös verandára. Az most, a nyári vendéghiány miatt csak kettejük tündérerkélye volt. Első pillantása mindig a leány szögletébe esett: néha ott látta virágai között, ír költők kis bőrkötésű könyveivel a kezében és a könyvből felpillantva, a leány ilyenkor nyájasan fogadta köszöntését.

Máskor a leány puha, selymes takarója összefogva hevert a nyugágy matrácán: a csipkés kispárna áhítva várta fejének könnyű terhét. Ilyenkor várni, várni kellett; néha keveset, néha órákat. Mikor aztán jött: fején lebegő fekete sáljával, magához lazán szorítva új kincseit: virágait; mikor elment mellette és fátyla hűvös fuvalmat csapott néha arcába, vagy éppen megérintette őt, mint gyengéd cirogatás…

És aztán, mikor lepihent, nem messze tőle és behúnyta a szemét, vagy édes-komoly arccal mélyen elmerülve olvasott… Ilyenkor minden tegnapi terv megdőlt: Hugh nem mozdult, szíve a torkában vert, ajka összefogódott, szólni nem bírt, csak egyetlen édes, bódító tudatba burkolózott: hogy ő itt van, közel van; hogy érzi virágainak, hajának illatát.

És aztán ebédre gongoztak: a szálló túlsó szárnyának magánverandáin sürgés-forgás kelt; Ginevra pedig fölült, letette könyveit és bement szobájába rendbe szedni magát: reggeli heverőruháját síma angol öltözékkel cserélte föl, nyakából a haját föllebb rakta és egy-egy antik, különleges ékszert csatolt hol a hajába, hol csuklójára, vagy a nyaktövéhez, a ruha kapcsolását fogva össze vele…

Egy ilyen álomdélelőttön, mikor Hugh minden pórusával, egész lelkével a leány közellétének gyönyörében fürdött, hirtelen a veranda alatt, a sarjadzó mezőről valaki a leány nevét kiáltotta:

– Miss Hardings, virágok királynője, ma önre gondoltam sétaközben!

És Ziegler, a multesti hegedűs hirtelen pompázatos, sötét ultramarinkék enciánacsokrot hajított föl, át a korláton, egyenest a leány ölébe. Ginevra pillanatra megütődött a kissé fura föllépésen. De az enciánák tündöklő bársony kékségére bámulva, megbocsátotta azt.

– Milyen szépek… köszönöm.

És felült és hálát intett a kezével.

– Majdnem az égig másztam érettük, dicsekedett a fiú. De önhöz ez a virág illik legjobban, először is, mert a kék a nyugalom színe. Továbbá… pardon, fölmegyek és közelből mondom meg ezt.

– A kék a gyász színe, – felelte a leány.

– Ah, de nem ez a kék. Ez bíborkék, épenolyan pompás, mint a bíbor.

És Ziegler fölhágott a futó repkénynek tett kis létrán a veranda korlátjára és beugrott a leány mellé.

– Miss Hardings, ön az emberre mindig kék benyomást tesz. Én úgy is hívom: a kék leány… A bőre határozottan kékes, a haja is, mindig kellene hát valami kéket viselnie. Izé… ne vegye rossz néven, én mint művész mondom ezt. Igaz, hogy én zeneművész vagyok, de én a hangokat is színeknek érzem és viszont. Ezek az enciánák az ön szimbólumai. Bíborkékek. Engedje, hogy hintsem a ruhájára őket.

És mielőtt a leány tiltakozhatott volna, szétbontotta a sötétkék kelyhekből álló bokrétát és reászórta a leány aláomló ruhájára.

– Ah, Ziegler úr, ön barbár! Hiszen ha fölkelek, leperegnek és rájuklépek…

– És aztán? Hadd hulljanak ön elé, hadd tiporjon rájuk… kérem, ne söpörje össze őket! Mister Foorte – nemde remek képet ad így Miss Hardings? Ezek a sötétkék csillagok az ő fekete ruháján…

Hugh dermedt fájdalomban bámult a jelenetre. Ziegler hangosan, tolakodón és elháríthatatlanul férkőzött a leány közelébe; hízelgett, kritizálta és tanácsokat adott neki: mindez vérig korbácsolta a néma, érzelmeinek semmi formát adni nem tudó fiút.

Mikor Ziegler a korláton át visszaugrott a mezőre, Hugh hirtelen fölkelt és a leány elibe állt.

– Dobja el az enciánákat – szólt hozzá hirtelen és gyűlölettel nézett az ultramarinkék harangocskákra.

Ginevra rácsodálkozott és a fiút ez kijózanította.

– Bocsásson meg, – szólt elcsendesedve és harag helyett zavar költözött szemébe. – Ziegler… tolakodó. És én… kérni akarom, ne tűrje.

A leány még csodálkozóbban nézett fel fektéből a lábánál álló fiúra. Sokáig, szótlanul bámult reá, mintha ébredne és rá akarna ismerni.

– Mister Foorte… szólt végre, miért mondja ezt?

– Miért? Mert – és a fiú ajka megrándult – … csak azért, mert fáj nekem.

A leány lelkében csodálatos kondulást érzett, mintha arra, mint alvó harangra ráütöttek volna. Elkalandozó tekintetét hirtelen ismét a fiúéba vetette; mint két gyengéd remegő sugár, folyt a tekintetük egybe.

Az első pillanat volt, hogy közeledtek egymáshoz.

Később Hugh azt gondolta, hogy Zieglernek megint igaza volt. Megint fölfedezett, szóba foglalt valamit, amit ő csak sejtett: hogy Ginevra valóban olyan, mint egy pompázatos, bársonyosan kék virág.

Ezen a délben Aimée kissé duzzogva adta át Ginevrának Liesl legújabb üzenetét.

– Miss Hardings, tessék a levél. Ámbár ön nem fog hederíteni a tartalmára.

– Miért mondja ezt, Mademoiselle Weber?

– Mert ismét hívja önt és persze, önnek egyéb dolga van.

Ginevra kissé furcsának tartotta a megjegyzést.

De nem felelt, hanem leült a rikító alpesi rózsákkal ékesített asztalhoz, háttal az ablakfalnak. Az ebédlő halkan, kellemesen zsongott, a leves után már a halat hordták fel a bóbitás leánypincérek, mikor Ginevra kibontotta Liesl levelét:

»Miss Hardings, kérem, jöjjön föl hozzám. Úgy únom magam. Kicsit jobban vagyok. Csak harmincnyolc a lázam. Nagyon vágyom ön után. Nagyon únom a fekvést. Kérem, jöjjön még ma. Kérem jöjjön.«

– Fölmegy? kérdezte Aimée.

Nyilván, míg lehozta, el is olvasta a levelet.

Ginevra tünődött.

– De amíg ön a verandán sorban elbolondítja a mások udvarlóit, inkább csak menjen föl, – szottyantotta ki hirtelen Aimée és nevetni kezdett, arcocskáiba ennivaló gödröket grimaszkodva bele.

Oly hangosan mondta ezt, hogy majd mindenki meghallotta a gonosz megjegyzést.

Ginevra elsápadt; nem tudta: kire, mire céloz a kis, német vezeték- és francia keresztnevű elzászi fruska.

Mikor ebéd után a hallba széledtek, megszólította Aiméet.

– Mademoiselle Weber, ne fusson még föl a verandájára. Kérni akarom, ne tegyen rám olyan alaptalan megjegyzéseket, mint délben tett.

– Nem is olyan alaptalanok.

– De kérem, mademoiselle.

– Hát nem látja… Mister Foorte holdkóros magától és Ziegler ma kereken megtagadott tőlem egy enciánacsokrot. Azt mondta, ha nem volnának oly nagyon pompásak, nekem szánta volna. De mert olyan szépek, nem adja. Azután az ön heverőjén láttam elszórva őket. Bánom is én azt a kísértet Mister Foorte-ot. De Zieglert hagyja nekem, Miss Hardings.

És Aimée egy újabb arcfintorral felfutott a lépcsőn.

Este telehold volt és Hugh Mercatiék verandáján ült.

Mercati úr aznap a szálló egészséges férfivendégeivel kiránduláson volt a völgy magasabban fekvő tengerszemeinél és így korán lepihent.

Madam Mercati valami megkönnyebbülést érzett. Mióta férje itt volt, óráit inkább véle kellett töltenie és bármily szívesen tette, némi gátnak érezte e körülményt Hugh iránt érzett barátságában. Tudta bár, hogy e gondolat nem egészen önzetlen, de az önkénytelenül kelt föl benne. A férje úgyis elmegy nemsokára, őneki még talán egy évig is itt kell maradnia és ő nem akar annyi időn át teljesen egyedül állani. A betegség sajátos önző logikája volt ez, az a logika, amely a sok éven át szenvedőknél egyben jogosult is, rút is.

Most végre egyedül maradt Hughval.

Mintha veszély környezné, a fiút félénk izgalom szorongatta; és ösztöne egyet súgott:

– Jó éjt, Madame Mercati, én is lemegyek.

– Maradjon.

Az asszony egy darabig nem szólt többet, aztán halkan fölkacagott. Első fegyverét készült próbálni: gúnyt akart űzni Hugh szentségeiből, kicsit rápirítani a bohó, megszédült fiúra.

Hugh-t megrémítette a nevetés.

– Madame Mercati, mit nevet?

– A maguk délelőtti komédiáját.

– Milyen komédiánkat? kérdezte Hugh, hirtelen sötétre elboruló szívvel.

– Hát hiszen én a verandájukra látok. Ziegler rómeóskodásán az uram is jót nevetett. Lám, csakugyan nincsenek bevehetetlen várak…

Az asszony sárga selyemzsebkendőt vont elő kebléből és azt ajkára szorítva újra nevetett. Kis madárteste vonaglott a könnyű gyapjútakaró alatt és arcára szorított kezén villogtak a brilliánsai, mintha a fiú szívébe akarnának szúrni sugaraikkal.

– Ziegler mindig ízléstelen – jegyezte meg Hugh.

– Igen, önt a multkor is felingerelte, szólt az asszony, hirtelen abbahagyva a nevetést.

A fiú idegenül tekintett az asszonyra.

– Különben, Mister Foorte, mindig a lányon fordul meg a dolog. Én eddig azt hittem, Miss Hardings minden földi dolgok felett álló madonna. És azt az ostoba szerenádot tűrte…

– Tehetett-e mást? Különben is… róla lepereg az ilyen tolakodás.

– De ma önnel elbeszélgetett, láttam.

Hugh nem felelt. Szívén a délelőtt emléke édes, meleg hullámban ömlött át, de csak egy pillanatra. Valami kínteli fulánk kezdte mardosni…

– Fáradt vagyok, Madame Mercati.

És gyorsan, mintha megsebezték volna és a sebével futna, ment…

Másnap főhn kerekedett. Zúgott a szélvész a ház körül és szobáikba űzte az embereket. Sokan rosszabbul érezték magukat, Lieslről az a rémhír kelt, hogy láza negyven felé emelkedik.

Ginevra némi lelkiismeretfurdalást érzett. Mióta oly drága az élete, hogy nem megy föl néhány emeletet egy beteghez?… Igaz, vak engedelmességet fogadott az orvosnak… Tétován állott a hall egy szögletében, kezében a Lieslnek szánt sisakvirágcsokorral.

Egy írlandi férfiismerőse, ki beteg feleségét ápolta itt, látva habozását, megszólította:

– Miss Hardings, ön most dilemmában van. Föl kellene mennie és nem szabad lépcsőt járnia. Lehet-e ezt a kettőt egyeztetni?

A leány fejét rázta.

– Dehogy is nem lehet. Például, mi fölvisszük önt. Nemde, Ziegler úr? Hisz ön éppoly atléta, mint jómagam. Összefogjuk a négy kezünket, Miss Hardings beül a hintába, – ilyen könnyű teherrel akár fölrepülünk.

A leány elpirult a bizarr ötletre.

– Mister Cowlin, az nem illő.

A körülálló hölgyek nevettek.

– Fényes ötlet. Szó sincs róla, hogy ne illenék. A cél szentesíti az eszközt.

Aimée föl akart rohanni a lépcsőn, Lieslhez.

– Pardon, a dolgot meglepetésnek szántuk. – És egy idősebb hölgy megfogta Aimécske szoknyáját.

A két férfi összefogózott.

Ginevra elsápadt, de azért odalépett hozzájuk, a karjuk alkotta hintába ült; és két kezével megérintette a vállukat. Azok megindultak vele fölfelé.

A leány lassan megszínesedett, a tréfa derűt hintett szívére; hajkoronás fejét magasra emelte.

A felső emeletnél le akart szállani.

Ziegler és Cowlin a fejüket rázták. Liesl ajtajáig vitték, ott Ziegler szabad könyökével föltárta az ajtót az alacsony tetőszobácskára.

Valami csodálatos látvány lehetett a bentvalókra: amint az ajtó föltárult és azon mint két izmos rabszolga egy törékeny királyasszonyt, hozta a két férfi Ginevrát; nagy vigyázva, hogy a leány öléből a virágcsokor ki ne forduljon.

A szobában homály volt és Ginevra pillanatra semmit sem látott; de hirtelenül mintha két éles ezüst penge futott volna szívéig: szemben vele, az ablakhoz támaszkodva Hugh állott, dermedten, márványsápadtan…

A szobácska legmélyén állott Liesl ágya; és a láztól gyötört leányka, mintha csodát látna, felült, arcán a rózsák még bíborabbra gyultak, karját lassan tárta az ágyáig hordozott látomás felé…

– Drága, drága… csak ennyit tudott rebegni.

Hugh erősen a leányra szögezte szemét, ajka fájdalmasan rángott. Míg Liesl boldogan, nyugtalanul suttogott és Ginevra türelmesen figyelt rája, Hugh fejében Madame Mercati fulánkos szavai vergődtek, új életet, sőt jelentést nyerve: hogy Ginevra nem az a bevehetetlen, megközelíthetlen szentség, akinek hitte…

De aztán érezte, hogy nem csak az fáj neki, hogy Ginevra amazok karján pihent, hogy liliomkeze a vállukat érintette, hanem hogy amazok erősek, karjukra vehették őt és ő gyenge, ő beteg, aki soha nem emelhetné ölébe, nem vihetné magával…

Köszönt és kitámolygott a szobából.

Künnt beborult már: a tó színén felhők repdestek, mint tépett fehér sirályok; a hegyekről habfehér gomolyok hömpölyögtek. Előbb apró eső szitált, azután sűrű hó foszlott alá.

Reggelre a táj meg volt halva: de ez csak tetszhalál volt.

Hugh némán, elkékült ajkkal feküdt a verandán. Nem olvasott, hanem szünetlen egy pontot bámult: a városka hóbaöltözött kis tornyát.

Ginevra szíve megdermedt a hó láttán. Annyi virág fult beléje… A tájék a maga lucskos fehérségében kimondhatatlanul idegen volt neki – és Hugh dermedt némasága még idegenebb.

És akkor különös dologra szánta magát, amire eddig soha: ő szólította meg a halálos mereven fekvő fiút.

– Mister Foorte, ez itt mindig így lesz ősszel? – És a tájra mutatott. A fiú Ginevra felé, oldalra fordult és alig hallhatóan felelte:

– Így. A virágok nem érnek rá hervadozni… Megfagynak.

És visszafordult, hanyatt; behúnyta a szemét és többé szót se szólt.

Este Madame Mercati egy kicsit diadalmasan fogadta a fiút.

Mercati úr ma ismét korábban tért álomra és magukra hagyta őket.

A fiú nem szólt. A keze sajátosan csüggött alá, mint a törött szárnyak: arcára mindent eláruló fájdalom volt fagyva.

– Mister Foorte, – kezdte az asszony – ön nagyon rosszul ismerte önmagát, hogy diplomáciai pályára készült… Tegnap délután Miss Hardings rabszolgákkal hordatta magát körül, mint holmi Semiramis vagy Salome; és ön most erre olyan szomorú, mintha valakije halálán lenne…

A fiú, mintha késsel vagdosnának feléje, kezét maga elé emelte és hátrább lépett:

– Ön kegyetlen… madame – rebegte és pár percnyi tétovázás után elment.

– Ez nem a helyes út hozzá… villant át Madame Mercatin. Így be fog gubózni, mint a selyemhernyó. Inkább bizalmát kellene keresnem, akkor őszinte lesz és tudni fogom, hogyan áll a lánnyal…