XIII.

Mikor Hugh reggel felé elaludt, képtelenül zürzavaros álma volt. Ginevrát látta Madame Mercati sárgavirágos pongyolájában, Madame Mercati hintaszékén; Zerna báróné gyermekesen érzéki mosolygásával ajka körül, ajkáról Zerna báróné duruzsoló csacsogása folyt. Hugh fölibe hajolt, de Ginevra nem ejtette le pilláit, nem várta néma megadással… hanem tüzes két kezével magához húzta a fejét és ajka hűvös gyümölcs helyett forró, párás, vonagló hús volt.

Émelygő érzéssel ébredt és órákig nem bírt moccanni. Mindenekfelett szégyenkezett: szégyelte magát Zerna bárónétól, aki bizonyára sejteni fog valamit; Madame Mercatitól; hogy tőle miért, azt most még nem is tudta… saját magától, hogy úgy megszédült, de senkitől úgy, mint tőle, aki minderről mit se tud: Ginevrától. Ha reágondolt, valami átcikázott a testén, mintha villám ütne át rajta.

Csak délre került ki szobájából és hamuszín arccal ült asztalhoz.

Az ebédlő élénk tereferéjében Aimée vitte a szót. Szenzációs élménye volt. Az éjjel a főhn nem hagyta aludni: a verandák nyikorogtak, az asztalkák, székek táncot jártak bennük, mint valami báltülő kisértetek…

Úgy hallotta, valaki jár a verandáján…

– Képzeljék, – mesélte titokzatosan – fölkeltem, kinéztem az üvegajtón, hát a szomszéd veranda korlátján ott áll egy rettenetes alak. A ruhája lógott rajta, a haja össze-vissza cibálva, az arca dagadtracsípve a széltől… Istenemre, az anglikán lelkészné szelleme volt. Szakasztott olyan.

– Álmodta – jegyezte meg Ziegler.

– Jöjjenek mind fel a verandámra. A túlsó karfa deszkája le van törve, odalátni. A párkányon a hóban lábnyomok. Különben is tisztán láttam, s azt is, hogy a rémes jelenség az anglikán pap ajtajáig támolygott.

– Persze, kimenni nem mert – szólt közbe újra Ziegler.

– Elég, hogy élek. Más nő szörnyet halt volna.

E pillanatban az ebédlő ajtaja fölnyilt, a társaság kővé meredt.

Az ajtón az anglikán lelkész jött, karján csúnya kis asszonyával. A jámbor papocska pirulva, de sugárzó arccal mesélte el, hogy felesége az éjjel visszajött. Csak Zürichig jutott el a vonattal, tovább nem bírt a fájdalomtól. Visszautazott az utolsó állomásig, és mert nagy, gyámoltalan tájékozatlanságában egyebet nem tudott tenni, a hegyeket gyalog mászta meg.

– Szegény kis jószágom – fordult a férfi a magából kikelt, meghajszolt asszonykához.

Nem lehetett kicsi dolog: az irtóztató főhnben húsz kilométert mászni, éjjel egyedül…

Az asszony mosolygott, odaadón, mint aki boldog, hogy áldozatot hozhatott a szerelméért.

Ez a szenzáció Hughnak végtelen jót tett. Nem figyelt rá szinte senki…

– És mit fog szólni doktor Koeniger? – szólt egy idős angol kisasszony, epét cseppintve a házaspár örömébe.

– Amit mindig. Hogy a szerelem szokta áthúzni a legsikeresebbnek igérkező kúrákat – harsogta Ziegler és véletlenül éppen Hughra nézett.

Hugh összerezzent. Eszébe jutottak a fiú szemérmetlen vádjai…

És Ziegler szemét most éppen az ő ajkára szögezte.

De még ezt is inkább állta Hugh, csakhogy ne kelljen a terem túlsó felébe néznie, ahol Ginevrát sejtette.

Mikor az ebédnek vége volt, akkor látta, hogy Ginevra nincs is az asztalnál.

Aznap délután Aimée beállított a közös verandára. Egyik angol úr hazautazott pár napra, a heverője üresen állott; és Aimée, állítólag az erősebb napverésért, valójában hogy Zieglert bosszantsa, odaköltözött. Ez utóbbi szándék annál valószínűbbnek tetszett, mert a főhn most is járta a bolondját, aki csak tehette, szobájában maradt és csak néhánynak volt kedve kint heverni.

– Mademoiselle talán a kísértetektől fél most már a magánverandáján – tréfált Blumer.

– A kísértetjárás most általában divatba jött – kezdte Ziegler. – Teszem az este koncert után jóval, a mi folyosónkon is valóságos Valpurgis-éj volt.

– Selyemszoknyás boszorkányok? – kérdezte Blumer.

– Mikor a kulcslyukomon kinéztem, én egy szoknyát se láttam. Csak egy hímkísértetet… pardon, ott is vannak nemek, úgy hiszem…

Mindenki mosolygott, csak Hugh nem.

– Mi van Miss Hardingssal, hol marad ma – érdeklődött az idős hollandi, aki egy kicsit szintén hódolt Ginevrának.

– Talán a főhntől fél, hogy az megárt neki? – fordult Blumerhez.

– Az este áthült. Milyen vékony is volt az a fehér köpeny rajta.

– De tündéri, nem? Az ilyen lényeknek, mint ő, nem volna szabad megfázni, hogy mindig könnyeden öltözhessenek – ábrándozott Ziegler. – Vagy ki tudja, talán a főhn verte ágyba?… Mert az némelyeket ágyba dönt, másokat ostobaságokra tüzel…

– Ki jön be hozzá a hölgyek közül? – kérdezte Aimée. – Miss Hardings nem fogad férfilátogatót, ha beteg.

Igen, ezt mindenki tudta, Hugh leginkább. De hogyan is merne bemenni hozzája. Inkább fölkelt és bár a főhnben kintsétálni tilos volt, lement az útra. A malom felé vágott, ez volt az ő örök zarándokútja, mert arra senki se járt szívesen, és mert így magába rogyhatott a csendben.

Mikor már jó mélyen bent volt a fehérprémes, kucsmás fenyők alatt és csak a kristálypatak zokogása kísérte nehéz, hóbasüppedő sétáját, hirtelen a nevét hallotta kiáltani.

– Halló, Mister Foorte…

Ziegler volt.

Hugh megállott.

– Jól megiramodtam, hogy utolérjem. Piha! Istenverte egy sétaút az öné! Gyalázat, hogy errefelé nem hengerelnek!

És Ziegler fujt és törülgette homlokát.

– Miért akart beérni? – kérdezte Hugh fojtott izgalommal.

– Valami nagyon érdekes dologért. Tudja is tán… A kísértethistóriával már céloztam rá önnek az imént. Nem akartam, hogy a dolog készületlen találja… Elég az hozzá, kedves Mister Foorte, hogy most már hiába fog tagadni. Az este későn láttam önt Madame Mercatitől kijönni…

Hugh pillanatra valami durva indulatot érzett: megütni vágyott Zieglert. De külsejében hűvösen maradt.

– Igen, ott teáztunk, Prisse báróné, Kazanov meg én. Ehhez önnek igazán semmi köze.

– Persze, hogy nincs. Miss Hardings minden héten kétszer Cowlinékkal teázik tíz óráig… Ártatlan mulatság… Csakhogy én se Prisse bárónét, se Kazanovot nem láttam. Ellenben önt egyesegyedül láttam odabent…

– Odabent?

– Igenis odabent. Mert én nem az én kulcslyukomon lestem ki, hanem a Madame Mercati ajtajáén be. Csakhogy én diszkrét legény vagyok. Nem akartam önt az egész veranda előtt megpirítani. Meg aztán… törődnöm kell az ön dolgaival… Most már izé… az én szerepem se valami dicső… De hiába. A cél szentesíti az eszközt! És itt a célról, nagyon szent célról van szó, drága Mister Foorte!

Hugh egy útmenti padhoz támaszkodott.

– Csak semmi ijedezés. Mondtam már, hogy diszkrét vagyok. Hiszen ön egy féléve egyébből sem él, mint az én diszkréciómból! Nyugodt lehet, én különben sem láttam semmit… mást, mint hogy ön valami üvegcsével bíbelődött.

– Orvosságot adtam Madame Mercatinak.

– És a seb az ajkán, Mister Foorte…

– A seb? Fagyás.

– Ah, égés, Mister Foorte. Madame Mercati megharapta…

Hugh holtrasápadt.

– Semmi komédia, Mister Foorte. Ha én egy ilyen sebet hordhatnék… Miss Hardingstól…

Hught elöntötte a harag.

– Miss Hardings nevét hagyjuk ki a játékból! Mert én…

– Talán párbajra hiv?

És Ziegler fölkacagott.

Hugh arca még átlátszóbbra fakult, szeme két ezüst szikrává gyult, a kezét fölemelte.

Ziegler hátraugrott.

– Ejha. És ezt nevezik kimért amerikai temperamentumnak. Persze, a spanyol vérkeveredés! No de ne izgassa magát!

Hugh karja már előbb leesett, és a fiú fáradtan, végtelenül engedékenyen, halkan mondta:

– Ziegler úr, ne bántson engem. Ön mondta egyszer: seperjen kiki a maga háza előtt… Mi köze önnek hozzám? Az útaimhoz?

– No tényleg, nem öröm futkározni rajtuk. Nagyon süppedékesek… Nézze csak a hócipőmet. Felülről telt meg hóval. Különben pedig úgy látom, azt hiszi, túl vagyunk a dolog derekán s lerázhat a nyakáról. Oh dehogy. Ez csak a bevezetés volt. A lényeg most jő és akkor látni fogja, hogy nekem törődnöm kell az ön dolgaival… Most már kénytelen vagyok egészen tapintatlan lenni. Az este többet is láttam az orvosságos üvegcsénél. József és Putifárné-féle jelenet… Csakhogy ön Józsefnél valamivel tüzesebb legény… Pardon, szó sincs indiszkrécióról. Ha ön Miss Hardingsnak békét hagy, akkor soha senki meg nem tudja ezt…

– És ha nem?

– Akkor ő lesz az első, aki megtudja, hogy ezúttal József nem húzódozott…

Ziegler egy percig farkasszemet nézett Hughval, aztán kicsit félreállt tőle.

– Mister Foorte, ön föl van izgatva. Hisz ez természetes. Nem is zavarom, hadd gondolkozzék a dolgon.

És mert Hugh nem mozdult, hanem összefont karral mint szobor állott, Ziegler megindult a csikorgó havon.

– Szép kis sétát rendezett nekem ebben a gyalázatos főhnben – szólt hátra és fölkapaszkodott a város felé vivő meredek oldalon. Később Hugh hallani vélte, hogy a magasabb hegyterrászokon fütyörészve ment; a szél dallamfoszlányokat csapkodott feléje.

Hugh nem moccant továbbra se. A szél tépdeste a köpenyét, haját fürtökre zilálva homlokára csapta, homlokát metsző fájdalomig sikálta…

Hughnak nem volt eleinte egyetlen gondolata se. Csapdában volt…

Minden ellenevallott a világon… Volt, volt ugyan egy útja: megmondani Zieglernek, hogy azt a csókot ő nem akarta… De lehet-e, szabad-e Madame Mercatira ilyen szégyent sütnie?… Nem, soha.

De Ginevrához odamehetne, elibe letérdepelhetne, és azt mondhatná:

– Igaz, vétkeztem, de kényszerből…

És Ginevra megbocsátana. Csakhogy ő Ginevrának nem _hazudhatik_…

Ez a gondolat mint összeomló mennyezet szakadt reá. Hogy ő a csókot nemcsak kapta, de adta is…

– »József és Putifárné, csakhogy ön Józsefnél tüzesebb legény…«

Hugh-n mérhetetlen utálat futott át, de a legkülönösebb: valami sóvár, lankasztó borzadály…

És közben, amint alkonyult és a nap már csak a gerinceken égett, a völgyekbe kékséges árny terült, és ő lassan, a széllel viaskodva, hazaballagott; valami rettentő, szégyenletes vágy fogta el küzdelmetlen, odaadó mámor, minden kínt elfeledtető, tompító aléltság után…

Mikor szobájába ért, az az önző gondolata támadt, hogy nem fog gondolkozni rajta: mi lesz. Kimondhatatlan fáradt volt, mintha csatát vívott volna, verejtékes, vesztett csatát. Vagy tán a két nap óta dühöngő, most utolsókat hördülő főhn hozta rá a lázbeteg lankadást… A pamlagra terült.

Elaludt.

Mintha sajgó agyára ütöttek volna, mikor az ajtaján kopogtak. Nem akart fölkelni… Édes, gyöngyöző kacagást hallott:

– Mister Foorte, meg fogom inni a teáját…

Hugh fölnyitotta a szemét: az ajtajában a báróné állott.

– Ma nem fog uzsonnálni?

Hugh elhúzta kezét a homlokán. Azt kellene mondania: nem.

De nem volt ereje hozzá, és nem is akarta magát összeszedni. Nem érzett semmit, csak zsibbadt fásultságot.

– Mindjárt, báróné – felelte, és mikor Zerna tovasuhant Kazanovval, felöltözött és aztán átment hozzájuk…

A szoba félhomályos volt, Hugh alig látta, hogy Madame Mercati az ottománon hever. Mikor kezét nyujtotta feléje, nem is mert ránézni…

Zerna és Kazanov csak egymás között beszélgettek.

Hugh az ablakon bámult ki.

Az alkonyat minden pompája feslett odakünt az ormokon. Ismerte már a tüneményt, mikor a fehér hómezőket, a halaványszürke csúcsokat a halódó nap először narancssárgára gyújtja, aztán rózsaszínbe, bíborba színesíti, míg azok végül violaszínbe mállva belesápadnak az éjszakába… Most minden lángszínben állt künn: a hókúpokon izzó, sárga máglyatűz bíborrá kezdett hevülni. Hugh csak ezt a mennyei színjátékot nézte, de azért tudta, hogy az asszony szeme néha rajta pihen. Mint bizsergető napsugarat érezte ezt, mint a künn ragyogó színek reflexét…

Kazanov csak véletlenül pillantott az ablakra.

– Ah, mi az? Mister Foorte… Kigyúlt a világ?… Mister Foorte!

– Ez az alpesi fény; sohse látta? – felelte Hugh, de az ablaktól vissza se fordult.

– Csodálatos! A nap veri ezt a fényt?

– A nap… meg az esti párák… nem tudom. – Nagyon fárasztotta a fiút az ámuló kérdezősködés. Valami kimondhatatlanul terhére volt és úgy érezte, hogy vár valamire… ami könnyit rajta…

– Mon dieu, most mintha vér csorgott volna a világra! Soha ilyen gyönyörű tűzijátékot! Kérem, Mister Foorte, engedjen pillanatra az ablakhoz. Minek töpreng úgy e csudán? Hiszen ön már sokszor átélhette ezt?

– Nem, soha…

Zerna báróné fölkacagott:

– Ugyan, Mister Foorte. Tavaly majd minden héten láttuk. Különben… vannak annál szebb tűzijátékok is a világon… nemde, Kazanov?

– Átvitt értelemben – nevetett az orosz és visszaült a kicsit haragvó asszonyhoz.

– Miért duzzog – súgta neki halkan.

– Ah, nem illik úgy csudálkozni valamin.

– Nálunk oroszoknál illik. És ami fő, mi aztán mindent így csodálunk… A nőt leginkább…

Zerna megértve Kazanov pillantását, elmosolyodott. Aztán fölkelt, hogy ő Kazanovval sétálni megy, úgyis két napja tartotta foglyul a főhn.

Hugh nem mozdult. A félhomályos, parfőmös szoba csendje, Madame Mercati alig világló körvonalai az ottomán puhaságán, mintegy lekötözték… Torka elszorult, az esti mámor jött reá és hirtelen tudta, mire vár: hogy magukra maradjanak.

Mintha a talaj besüppedt volna alatta és ő lassan sülyedni kezdene, úgy érezte, amint lassan ment a heverő asszony felé…

Az kitárta karját és ismét átkulcsolta a fiú fejét. Ajka befogta Hugh reszkető, kisebzett ajkát, hogy abból megeredt a vér. De ez nem fájt… mintha gyötrő, epedő vágyai csergenének el vércseppjeiben. Hugh térdre csúszott az asszony mellé…

Mikor azután fölemelte a fejét és az asszony arcába nézett, pillanatra, mintegy örjöngő reménységben Ginevra arcát vélte látni. De a hegyekről beverődő haragos bíborfény nem a Ginevra szenvedő, sem a Madame Mercati hervadó vonásait fürdette, hanem egy aranyliliomszínű, áttüzesedett arcot, az ajak helyén két vonagló piros kígyót, a szemében két ragyogó, fekete igazgyöngyöt… Hugh nyakszirtje megcsuklott, fáradt feje visszaesett a két ölelőn táruló kar közé, ajka részeg örömmel feküdt a tekergő, vérivó kígyók ölelésébe: homályos öntudatlanságban úgy tetszett neki, hogy más világba bukik alá, hogy mindent kioltó hullámok csapnak össze felette…