VII.

Azon este, mikor a Hughval tett erdei sétából hazatért, Ginevra szobájába zárkózott. Úgy, amint volt, kezében virágaival, ruhája szegélyén a Hughval járt útnak harmatával, lelkében Hugh vallomását hordva utolsó benyomásul, – letérdelt ágya elé és úgy maradt soká, nagyon soká, minden gondolat nélkül; elmerülve, fölolvadva a boldogság aranyhullámos végtelenségében.

Nem voltak kívánságai és bizarr, dőre látomásai, mint Hughnak. Nem font új, merészebb álmokat: amit kapott, az már túlgazdaggá tette.

Csak a lelke élt és a lelke csak boldog volt; sem sóvárgó, sem követelő. Senkit se akart ma látni, még Hught se. Lassan borult le a sötétség, mennyezetül kibontva az égen gyémántokkal hímzett bársonykendőjét; és Ginevra édes, odaadó araként, engedelmesen, tettelenül hagyta magát a boldogságtól karba vétetni, ringattatni, csókokba pólálgatni…

Mikor fölkelt, a Hughé volt; olyan nagyon az övé, mintha csakugyan nászt ültek volna a kísértetmalomból vált tündérpalotában.

Elmúlt egy nap, elmúlt két nap és Hugh nem közeledett. Ginevra nem szeretett még soha, de ösztöne súgta, hogy Hughnak keresnie kell őt. És Hugh távol maradt… Hol? Miért? kérdezni nem mert, csak megfeszülten figyelt elejtett szavakra, hátha megtudja, merre jár…

A verandán vidám élet folyt. Az új vendégek sakkoztak, vitatkoztak, udvariaskodtak és az anglikán tiszteletespár turbékolgatott…

Két sápadt, várakozó nap után végre megtudta Ginevra a valót: látta az angol szobaleányt, amint a reggeliző tálcán, a kannácskák mellé elhelyezte Hugh asztalkendőtartóját és az egész készlettel az emeletre ment. – Tehát beteg.

És ő nem tud róla…

Valami formában tudtára kell adnia, hogy gondol reá. Fél napig ezen töprengett, akkor aztán fölment a virágüzletbe és kiválasztott néhány lilakék orchideát.

A betegek e szomorú szerzetének megvolt a maga megiratlan, élőszóban hirdetett katekizmusa és ennek summája az volt, hogy adják föl az életet, hogy ezáltal életet nyerjenek. Adják föl szívük akár örömből, akár fájdalomból fakadó sebesebb dobbanását; adják föl lelkük iramló vágyait és dédelgetett szenvedéseit; terveket, veszteségeket, álmokat és emlékeket, ha azok gyorsabb hullámba vernék aludni parancsolt vérüket.

Vegetáljanak, ahogy doktor Koeniger, a ház orvosa mondta. Ne legyenek gondolataik, ne sóvárogjanak, ne bánkódjanak és főleg: ne szeressenek…

A katekizmushoz való szófogadatlanság árát Hugh hamar megfizette. A Zieglerrel való éjjeli jelenet után csendes láza volt és így másnap ágyban kellett maradnia. Madame Mercati leüzent, hogy Lolotica sem javul és hogy huga, Katina csak másnap érkezik és így nem jöhet le hozzá. Hughnak ez megkönnyebbülés volt… És mégis: várt. Akármilyen képtelenségnek tetszett, szünet nélkül egy ajtónyitásra várt, egy kék álom megjelentére… Az órák kimondhatatlan unalommal teltek, a néha-néha megnyíló ajtón közönyös alakok jöttek, mentek: az orvos, a diakonissza, és Freyné, a háziasszony…

Estefelé újból lépteket hallott ajtaja előtt, a kilincsen kicsike kéz tapogatott és akkor a szíve kitárult, mint kapu, hogy befogadja az érkezőt…

Aimée jött:

– Üdvözletet hozok, kedves Mister Foorte.

– Ah… – És Hugh arca, amely imént belesápadt a csalódásba, most ismét bronzzá pirult.

– Liesl igen sajnálja önt. – Hugh hallgatott. – Ő is mindig mást sajnál. Pedig hát hol van nála szánalomra méltóbb? Nemde, Mister Foorte? Ő a legbetegebb köztünk!

Hugh csengéstelen, szinte fájdalmas hangon felelt. De nyilván nem a Liesl állapotát fájlalta, az nem volt már neki meglepetés:

– Azt sohasem lehet tudni, mademoiselle Weber.

– Dehogy is nem. Én skálában el tudom mondani, hogyan következünk. Mondjam? Mrs. Cowlin, meg Liesl, ők az elsők. Miss Hardings a második.

Hugh elsápadt és felült.

– Honnan mondja ezt?

– Csak. Az orvos mindent közöl Freynéval. Én pedig ki szoktam puhatolni nála a dolgokat. Észre se veszi, és mindent elárul.

Hugh gyűlölettel, fájdalommal nézett kis látogatójára.

– Azután jő az anglikán pap…

– Pardon, ne sorolja föl mindet.

– Jó, de magukat még megmondom. Maga úgy középen áll. Madame Mercati meg én, mi ketten állunk a legjobban, nem számítva persze az olyanokat, mint Ziegler, aki csak a hóbortjait csillapítja itt. De most mennem kell.

És titokzatosan, kellemkedve súgta:

– Várnak rám…

Aztán elment, otthagyva Hught, a szívébe mártott fulánkkal. Két fulánkkal. Az egyik az volt, hogy őt meg Madame Mercatit egyszerűen csak »maguk«-nak nevezte, mintegy összefoglalón…

Másnap délelőtt Hugh percig se volt egyedül. Madame Mercati és huga, Katina – bár a leány csak délelőtt érkezett – fölváltva jöttek le hozzá. Mondhatlanul gyötrő nap volt és délután a fiú megkönnyebbült, mikor magára maradt kicsit szenderegni.

Azt álmodta, hogy otthon van, Sanfranciskóban; és anyjával, az ő szépséges, régen holt spanyol anyjával a kertjükben járkál, mint kisfiú; és spanyolul beszélnek, ahogyan gyermekkora óta sohasem beszélt. A kertben, egy fából kinőve gyönyörű orchideák nyilnak és ő azokból szakítani akar Ginevrának… Fűszeres, nehéz illatfelhő árad belőlük rája és érzi hűvös szirmaikat a kezefején…

Fölébredt és szemét tágra nyitotta.

A takarón nyugvó összefogott két kezére téve néhány áttetsző orchidea világolt.

Madame Mercati nyitott be.

Első tekintete a fiú takaróján pihenő virágokra esett.

– Vajjon ki küldte? – töprengett magában.

Az orchidea a legdrágább virág volt az üzletben, aki épen ezt választotta, az vagy nem törődik a pénzzel, vagy nagyon gyengéden érez a fiú iránt…

– Kitől kapta virágait? – kérdezte pár közömbös szó után.

A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy maga se tudja.

– Fogalmam sincs, Madame Mercati.

– Ugyan?

– Nem, csakugyan. Azt álmodtam, hogy anyámmal orchideákat szedünk és akkor fölébredtem és itt voltak az orchideák.

– És kinek szedett álmában orchideákat? Mert akinek álmunkban virágot szedünk, annak életét örömre fordítjuk.

A fiú arcára fény esett. De restelte hirtelen derűjét.

– Ah, Madame Mercati, ezek az ön balkáni babonái!

Visszadült párnáira és homlokán tovább derengett az öröm…

Az asszony pedig elkomorodott. Fájt neki, hogy a fiú másról álmodik… s hogy úgy örül az álmának…

Az ajtóban az angol szobaleány jelent meg, tálcán hozva Hugh uzsonnáját: karcsú, fehér pohárban fűszeres, alpesi tejet.

– Ah, Mister Foorte, meg tetszett kapni a virágokat? Úgy féltem, hogy oldalra fordul álmában és akkor a földre esnek!

– Köszönöm, Rose, tehát maga hozta be?

– Én, Mister Foorte.

A fiú nem merte megkérdezni, kitől. Úgy félt, hogy Rose egy szóval eloszlatja a szívében fölsejtekező édes álmot. De Rose fecsegő leány volt, és nyomban előadta az egészet:

– Miss az officeba jött hozzám és azt mondta, csak itt bontsam ki a virágot a selyempapirból, hogy ne lássák a verandákon, mit viszek. Ah, ez egészen titokzatos volt, az a begöngyölt csomag és hogy Miss Hardings olyan halkan beszélt velem…

Hugh arcára még több fény terült.

– Köszönöm, Rose – mondta még egyszer.

Egyszerre kialudt benne a három nap óta lobogó kín, amit Ziegler szavai oltottak beléje.

– Szeretem és szeret… mi ehhez képest minden egyéb a világon…

Ez ömlött át a szívén.

És mikor a leány távozott, Hugh elfelejtette az uzsonnát és Madame Mercatit. A virágait nézte, szinte megölelte őket.

Az asszony csodálkozva, elszoruló szívvel bámult reá… aztán kiment.

A fiú akkor magához emelte és csókokkal szívta az orchideák lehelletét.

Ezen az estén Madame Mercati Katinát tette a gyermekhez virrasztani. Katina fáradt volt, de ő sohse ellenkezett a nénjével és a gyermeket nagyon, nagyon szerette.

Madame Mercati lement a kertbe.

Ugyanoda ült, ahol a nyáron egyszer Hughra várt és ahonnan először látta Hught a leánnyal, mint két ezüstösen csillámló fekete árnyat…

Mi történt azóta? Tulajdonképen semmi. És mégis, ő elveszített valamit, amit nem bírt ugyan soha, mert nem nyujtotta ki a kezét, de amit talán bírhatott volna és amit bírni édes lenne…

Egy nagyon szép, nagyon fiatal embernek szerelmét. Milyen más lehet az, mint minden, amin ő eddig átment…

Nem, ő sohasem látott még arcot így átszellemülni érette, mint most Hughét, mikor a fiú az orchideákat nézte. Milyen édes volt az ajka szögletében megbúvó mosoly, szeméből a virágokra hulló cirógató tekintet, és az a mozdulat, amivel magához fogta a virágokat…

Hogy lehet, hogy ő sohse gondolt mindeddig ilyenekre? Annyi más, fájdalmas gondja volt; olyan nagy, kietlen, szinte hihetetlen végzet volt neki a betegsége, hogy nem bonyolódott soha ki e körül forgó gondolataiból. Jóformán nem is látta a mellette álló fiút, csak azóta érezte, hogy az jelent valamit számára, mióta kezdte elveszíteni. Addig semmi másnak nem tartotta, mint egy, az élet irgalmatlan hajszájában vele együtt útfélre lökött, véletlenül, vakon melléje esett társnak, akivel csak a sorsa, de a lelke nem közös. Hozzája mérten tapasztalatlan, egy asszonyi sorsot felfogni nem bíró gyermeknek tekintette. Hiszen annyi évvel volt ifjabb nála és élettapasztalatban még sokkal fiatalabb volt évszámainál: betegszobákban mult ifjúsága… Ah, ő sohse gondolt rá, hogy ez a szegény, az életen kívül álló fiú kincseket adhatna valakinek, virágot fonhatna egy élet hervadó girlandjába… Most pedig az az érzés gomolygott föl benne: hogy egy egész reménytelenül alvó tavasz serken föl a fiúban és ez a tavasz másnak a lábához terít a legkülönösebb, betegesen gyönyörű virágokból szőnyeget…

– Igen, örömöt fog fonni – ahogy megálmodta – a más életébe…

Az asszony egyszerre kimondhatatlan szegénynek, kifosztottnak, az élet kisemmizett koldusának érezte magát. Elgondolta ifjúságát, a tikkadt török-görög város sivárságában… Szalonikiben serdült, ott is volt férjnél, aztán a horvát apácák közt, akiknek örömtelen klastromába évekre volt bezárva, mert anyja olasz volt és vallását bele akarta ojtatni leányaiba… Aztán a szerencsére várás hosszú évei és az a »szerencse« maga, mely minden gyengédebb leányálmot meghazudtoló valóság képében jött: Mercati úr már nem éppen fiatal személyében; és el kellett fogadni, mert hisz alig volt arrafelé elfogadható európai ember… És mikor már megbékült sorsával, sőt boldog kezdett lenni, akkor a betegsége…

Most pedig el fogja veszíteni azt is, aki a betegségét idáig elviselhetővé tette. Valami dac lepte meg hirtelen, a folytonosan ütlegeltnek első elhárító mozdulata. Ezt a kincsét nem fogja hagyni, szembe fog szállani érte sorsával, a fosztogatójával.

De hát nem bűn ez?… Nem. Hiszen semmi egyebet nem akar, csak hogy egy kicsit szeresse őt valaki; adni ő se adhat többet, mint az a leány, sőt annyit se, mert neki férje van… Jó szót, ragaszkodást, vigaszt – egy kis verőfényt, melegséget az eddigi hűvös közöny helyett… Igen, de ezt ő akarja adni és ne adja más… És aztán:

– Nézzen úgy rám, mint az orchideákra és mosolyogjon úgy, ha reám gondol…

Ez volt a gondolatait lezáró titkos pecsét.

Mikor Hugh ismét a verandára került, mintha idegen világba cseppent volna.

A két fiatalember: a svájci meg az orosz kitartóan bámulták Ginevrát, hordozták a takaróit; húzták föl, engedték le a verandának feléje szolgáló függönyeit, aszerint, amint látták, hogy sütkérezni akar a napban, vagy árnyékot óhajt, mert olvas.

Viszont az anglikán tiszteletespár csak magának élt. A pap heverészett, az asszony nem mozdult mellőle. Néha összecsókolóztak és ez annál ízléstelenebb volt, mert az asszonyka legfőbb rútsága éppen a mindig nyitva felejtett, lecsüggő ajkú szája volt. De a szelíd kis tiszteletest boldoggá tette, – csakúgy ragyogott annak nyájas, gyermekes arca.

Ginevra sohse nézett erre a párra és láthatóan restelkedett, mikor azok nagyon is nyiltan gyöngédkedtek egymással. Ő nem ismerte az életnek ezt az oldalát: özvegy házban, egy öreg kisasszony szárnya alatt serdült…

A hegyekre már régen leesett a hó és aznap, mikor Hugh felgyógyult, a völgyre is. A fiú csak délfelé jöhetett ki a verandára és első tekintete Ginevra felé esett.

A leány nem hevert, hanem keresztben ült a heverőn; úgy, hogy fejével a tóra néző üvegfalnak támaszkodott. Az üvegfal mögött szakadt a hó és körül minden fehér volt… A leány is: kötött kabátot hordott, kékhajtókás fehéret és lábára fehér prémtakaró volt csavarva. Csak az arca volt, a hidegtől, vagy az örömtől? kicsit rózsaszínű.

– Milyen szép… – villant át Hughn és ez a gondolat szárnyakat adott szemérmének: keresztül mert vergődni a heverők során, Ginevráig.

– Ah, Hugh – és a leány elibe nyujtotta puha, fehér keztyűbe rejtett kezét.

– Jobban van már? – kérdezte azután.

– Köszönöm. Már tegnap nem volt lázam.

Mintha lelke virulni kezdene, a fiú nyiltan, elfogulatlanul beszélt és körülnézett.

– Milyen változás, mióta beteg lettem. Látja, most már itt a tél, pedig csak október eleje.

– Igen, a szép lilaszínű mezőket nem látom soha többé – szólt a leány és kicsit elborult.

– Pardon, Miss Hardings, vetette közbe Blumer, a svájci, itt a tél nem a halált jelenti. Itt minden fordítva van. Nyáron unalmas, télen mulatságos. Nyáron az emberek álla felkopik, télen van a kereset. Meg fogja látni, hogy a mi telünk százszor szebb a nyarunknál.

A leány Hughra emelte a szemét, mintha kérdezne valamit.

Hugh boldogan nézett vissza a leány szemébe és félhangon mondta:

– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz.

Aztán hangosabban folytatta:

– Várjunk, amíg kisüt a nap. A tavaly itt volt egy belga bárónő – talán hallott róla, Madame Mercatinak volt barátnője – annak a kislánya gyémántországnak mondta ezt a világot.

Ginevra földerült és tréfált:

– Mrs. Cowlin pedig azt mondta nekem, hogyha igaz a közmondás, hogy a jó amerikaiak lelke haláluk után jutalmul Párisba kerül, akkor a rosszaké bizonyára idekerül telelni büntetésül.

A társaság nevetett.

Aztán mind lehevertek. Hugh és Ginevra néha egy-egy pillantást cseréltek. Csak a föld virágai fagytak meg: a lelkükéi még éltek…

Délben, mikor Ginevra, elkészülve az ebédhez illő toalettjével, a verandára lépett, még mindig ott találta Hught. A fiú várt reá és meglátva őt az ajtón kilépni, elibe ment.

– Bocsásson meg, hogy várom. Nem akartam mások előtt köszönni meg a virágokat. Nem is tudja, mint örültem nekik. Aludni sem tudtam azon az éjjelen.

És fogta a leány nagyon sugár, hűvös, reszkető kezét és lehajolva megérintette ajkaival. De nem csókolta meg, csak úgy maradt egy percig, leborulva arra, mintha hálákat rebegne.