XV.

Karácsony előtt a Svájci Ház oly zsufolttá vált, hogy még a fürdőszobákban is vendégek aludtak. Vígan folyt a téli sport, a hangversenyek, művészestélyek.

Ezekben a napokban szinte semmi különös sem történt.

Zerna báróné egészen kikapcsolódott a rendes társaságból, mert pompásan érezve magát, az orvosi tilalom ellenére egész nap szánkázott, korcsolyázott kinn és este duetteket énekelt Kazanovval a szalonban.

Madame Mercati pedig majd sohse jött elő a szobájából.

Töprengett… Néha sírt, mintha mindent elveszített volna, néha pedig föleszmélt, mint akinél a veszendőnek indult játszmában még a legnagyobb ütőkártya megvan s aki azt most kijátszhatja, mindent elseperve… De azért félt kijátszani azt a kártyát. Úgy érezte, hogy a fiút megnyeri, de önmagát elveszíti. Hogy nem úrnője, hanem szolgája lesz a saját szerelmének…

Ginevra egyelőre csak a napos órákat tölthette kinn és így a délelőttöt kivéve, mikor a nap bizsergő meleget hintett alá, rendesen a szobájában hevert, ahova aztán Liesl is belopózott.

Hugh nem kereste őt, mert úgy érezte: egy vallomással tartozik neki és mégcsak el sem tudta képzelni, hogyan tegyen vallomást. Érezte, hogy vétke két külön világba taszította őket és hogy nincs rája szó, nincs mozdulat, nincs arckifejezés, amellyel elébe tárhatná lelkének szomorú, fájlalva szégyelt sebét; úgy érezte, hogy bemocskolná vele a leány lelkét, megölné szerelmét…

Dehát hallgatva, eltakarva nyomorult nyomorát, úgy vonni őt a régi tűzben magához?… Oh, ez annyi volna, mint áhitatra vágyót megszentségtelenített szentélybe vinni imára, mint megengedni, hogy egy szent, ocsmány bálvány előtt hajoljon, hogy orgiákat kiszolgáló kehelybe hullassa gyémántkönnyeit…

Arra pedig nem gondolt Hugh, hogy a legrondább bálvány Isten testévé válik, ha egy szent hull elébe s hogy nem a kehely, hanem az ajak tisztasága avatja szakramentummá a bort… Sokkal félénkebb, reménytelenebb, bizalmatlanabb és önbizalom nélkülibb volt, semhogy megérezte volna, hogy a férfi szerelmére az értékbélyeget a nő süti, hogy a férfi szerelme alapjában se nem bűnös, se nem szentséges; mindig attól függ, akivel itatja, hogy nektárrá istenüljön vagy szennyvízzé aljasodjék. Nem tudta, hogy a bűnével még több joga van egy bűntelenhez, valamint a tékozlónak a kegyelemre…

Csak azt tudta, hogy Ginevra kegyelme az egyetlen út a megtisztuláshoz és hogy ő nem bírja kitárni bűnét a kegyelemnek!… Oh ez nehéz, vérivó, velőtszívó dilemma volt, Hugh dermedt tanácstalanságban görnyedezett alatta. A szinte megható gyávasággá nőtt félénkségében inkább várt: azt hive, valahogy minden magától fog megoldódni…

Közben pedig nagyon üresnek találta a napokat: valami hiányzott és nem tudta, mi. Kitöltötte ugyan azzal, hogy Ginevrára, szerelmük hajdanti aranyóráira gondolt, de mintha azok fénye fakóra kopott volna; vagy az ő szeme szokott már rikítóbb, sistergőbb ragyogáshoz?… Néha a vallomáson töprengett; de úgy tetszett, hogy az csak fantáziálás. Komoly valló szándéka mintha csak festett lárva lenne, mögötte valami homályos, zavaros gondolatok, vágyak kisértik, amiket hiába akar Ginevrához fűzni, azok másfelé gyökereznek… Oh, szégyelte és gyűlölte e gondolatokat: de azok azért mégis megvoltak és néha szinte belehasítottak a rájuk vont fehér fátylakba és Hughra vigyorogtak, hívón, fenyegetőn… A fiú nyugtalan volt, nem lelte soha helyét, pedig amellett olyan fáradtnak érezte magát…

És mégsem ment ahhoz, aki a nyugalom.

Karácsonyra járt már.

A Svájci Ház tulajdonosai németek voltak és így fényes, dús karácsonyi ünnepet tartottak. A karácsonyfát maguk a vendégek díszítették, ugyanakkor a nappaliban teát és süteményt szolgáltak föl a lánypincérek.

A díszítés délutánján először jelent meg Madame Mercati a hosszas, önmaga ítélte szobafogság után. Egy kicsit sápadt volt, de lilavörös selyemruhája a hatást most is megtette. Zerna Hught is magukhoz kerítette.

Ginevra csaknem magára maradt: egyedül Blumer hódolt ma neki, meg Liesl. Ellenben Ziegler ma ismét Aiméenek udvarolt, már tudniillik színre, mert a derüs együttlét örve alatt szünetlen gorombaságokat vágott a leányka fejéhez. De az tűrte, csak azt ne lássák, hogy gavallér nélkül marad.

És mégis úgy maradt. Ziegler ugyanis egyedül vállalkozott rá a karácsonyfa tetejét földíszíteni. Hórihorgas alakja errevaló volt: alig állt néhány lépéssel fönnebb a szobalétrán és föl tudta tűzni a csillagot a fatetőre. Közben az angyalt játszta: fejére aranykoszorút terített, míg izzadva nyúlánkozott, hogy a díszeket fölakgassa.

– Ziegler ur! Ön valódi angyal: az arca fényes, mint a mennyországbelieké…

Ezt Aimée jegyezte meg.

Másnap volt a hivatalos karácsonyest. Aimée egész délelőtt a verandákat rótta és mindenkinek előadta: mi lesz a vacsorai étlap, miféle más intézkedések történtek és micsoda ajándékokat vásárolt Freyné meg néhány tekintélyesebb hölgyvendég, hogy azokkal a többi vendéget megtréfálják.

A délutánt csaknem mindenki szobájában töltötte. Ajándékokat készítettek, csomagoltak. Csak öt óra felé ült ki néhány lelkiismeretesebb kúrázó a verandára.

Ginevra némán feküdt a maga szögletében.

A leány szinte mindig fáradt volt és szótalan. Az élet szálai lassan kezdtek körüle összekuszálódni. – Nem értette Hught, aki elkerülte őt, bár szünetlen fájdalommal nézett rája… nem Zieglert, aki mintha őrizné őt, mindig a veranda körül ólálkodott és nem értette Madame Mercatit, mert az száraz, szúróan csillogó szemmel tekintett mindig feléje, mintha haragudna rá, vagy figyelné őt; szólni azonban sohse szólt hozzája. Ellenben megértette és nem haragudott Kazanovra, hogy az multságosabb barátnőt keresett őhelyette. Mióta vőlegénye, a fiatal gyáros elhagyta, egészen rendjén lévőnek találta, hogy az emberek elhúzódnak tőle. Csak Hughtól nem várta, róla nem hitte ezt, soha egy pillanatra.

A karácsonyestre Ginevra tiszta fehérbe öltözött, mert amióta Hught szerette, ruházata lassan világosodni kezdett. Áttetsző csipkeingére rávett fehér bársonyruhájáról mégsem felejtette el a kékzománcos ékszereit. Azután a kezébe vett néhány bársonyfehér, illattalan, hosszúszárú rózsát.

Egy csöppet se volt nyugtalan, amiért Hugh hetek óta kerülte őt, de mégis szenvedett és ez a szenvedés valami halavány kékséget lehelt a szeme köré.

Mikor a vacsorázó terembe lépett, azt hitte, idegen helyre tévedt. Az asztalok körben futottak a fal mellett és rogyadoztak az ezüsttől. A szalon ajtaja nyitva volt, ott égett a karácsonyfa, alatta halomba hordva a meglepetések: csupa rózsaszín papirba göngyölt titokzatosság.

Már csaknem mindenki asztalnál ült: de nem a szokott rendben. Alig is lehetett az emberekre ráismerni: a hölgyek egészségesebbje mélyen dekolletálva jelent meg, csipke-, selyem- és ékszerkáprázatokban. Az urak mind frakkban, ez kötelező volt.

Ginevra egy pillanatig tanácstalanul állott. Nem tudta, hol a helye. Freyné ugyanis mindenkit a szíve szerint akart ültetni. Ginevráról semmiféle pletyka se kerengett, aminek alapján ma valaki mellé kerüljön. Blumer volt a szomszédja a verandán, most is mellé ültették. Blumer elébe is ment és odavezette helyére.

Az asztal túlsó végén ült Hugh, Madame Mercati, Zerna báróné és Kazanov.

A báróné a rózsaszín könyvecske alakjában arannyal nyomtatott menüt tanulmányozta: néha helyeslőleg bólintott, néha az orrát fintorgatta. Madame Mercati és Hugh egy szót se szóltak. Hugh Ginevrára meredt… A leány a karját, végtelen gyengédvonalú vállát sejtető csipkeingben, nehézredőjű bársonyaljában, kezében a merev fehér rózsáival döbbenetesen szép volt… Arcát a fehér ruha még fehérebbé tette és a szenvedés még meghatóbbá. A fejét is olyan mereven, hajlítatlanul hordta, mint a rózsái…

Mikor Ginevra leült, tekintete Madame Mercatira tévedt.

Az asszony narancssárga selyemruhában volt, övében vérszínű rózsák. Ajka még vérszínűbb volt, talán a pirosítótól, talán mert összeharapta… A két nő farkasszemet nézett. De Ginevra nem sokáig állta. Tekintetét lassan emelte át Hughra, Kazanovra, végig az asztalon…

Hirtelen elfojtott nevetést hallott. Aimée majdnem fuldoklott. A szerb tiszt, aki csak tegnap érkezett, a hóból is kikanalazott, amin az osztrigát fölszolgálták és rémült arccal kóstolgatta a fehér, ízetlen csemegét.

A lakoma végéreérhetlen hosszú volt. Közben apró karácsonyfákat hordtak körül, azokon mindenféle csomagocska függött, mindenkinek szakítania kellett a fáról és aztán így különféle ajándékokhoz jutottak: papirsipkákhoz, rendjelekhez, könyvecskékhez, legyezőhöz… A sipkát föl kellett tenni és Aimée meg a báróné ennivalóan festettek benne.

Vacsora után következett az ajándékok szétosztása. Erre a tréfára mindenki előre fizetett pár frankot, ennek fejében aztán számíthatott valami vele történendő komédiára. Ziegler volt a kikiáltó. Odaállt a karácsonyfa alá és sorban osztogatta a csomagokat, amikből paprikajancsik, szamaracskák, pénzeszsákok és más célzatosságok tekeredtek ki a boldog megajándékozottakra. Hirtelen, mikor egy meglehetős vaskos pakkocskára került a sor, Aimée nagyon is izgatott viháncolással tekintett Ginevra meg Madame Mercati felé.

– Madame Mercati! – kiáltotta ki Ziegler.

Az asszony átvette és lefejtette a legfelső papirréteget. Alatta másik papir volt és azon a Ginevra neve állott. Madame Mercati átnyújtotta a csomagot a leánynak. Ginevra tovább bontotta, akkor egy új papirréteg került elő, rajta Madame Mercati neve. Visszaadta… de az újra hozzákerült. Így adogatták át egymásnak a kis csomagot. Végre az utolsó göngyölegre került a sor. Azon pedig ez állott:

»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.«

A két vetélytárs egymás mellé lépett és csodamódon, az utolsó papirt letépni egyik sem akarta.

A báróné annál ügyesebben, gyorsabban tette meg ezt. A társaság körbe verődött, közbül a három nő, mikor a lepel lefoszlott.

– Csak össze ne kapjanak fölötte – viháncolt Aimée, egész hangosan, hogy mindenki hallotta.

A papirban pirosbársonyból varrt, szívalakú tárgy volt, belé fekete selyemmel kuszán öltögetve:

»Mister Foorte szíve.«

Ginevra úgy érezte, mintha megütötték volna. Némán lépett vissza a társaság közé… Madame Mercati szeme, ajka összerándult…

Zerna feléjük nyújtotta a szívet és tréfásan incselkedett:

– De csak tessék elvenni tőlem; no, Mister Foorte, mit szól hozzá, míg a dolog titokban… azaz papirba burkolva volt, Frozina meg Miss Hardings egymás között ide-oda labdáztak az ön szívével: és most, amikor napfényre vagyis lámpafényre kerül az, hát egyszerűen eldobják, rajtam hagyják…

– Miss Hardings eltűnt, letette a fegyvert, tartsd meg hát – folytatta és Madame Mercati kezébe nyomta a bíborló szívet.

De az asszony nem vette azt el.

– Jó, igazad van. Tessék, Mister Foorte. Rendelkezzék fölötte. Adja annak, akit illet. És a fiúhoz hajolva még hozzásúgta:

– És aki többet ad érte.

Hugh kényszeredetten mosolygott. Szerette volna megfojtani Aiméet.

Szárazon az estét Aimée sem vitte el. Valamely tisztelőjétől – alkalmasint Zieglertől – egy vérpiros papirmaché nyelvet kapott. De bölcsen eldugta és hallgatott vele.

Azután tánc jött. Ginevra ebben nem vehetett részt, annál ő betegebb volt. A báróné pilleként röpködött Kazanov karján. Madame Mercati is fölállott Hughval, óvatosan keringve körül párszor a termet. Ziegler rettentően kaszált a lábával, arca fényesebb volt, mint a karácsonyfadíszítéskor és mert Aimée kicsiny volt, folyton a levegőbe emelte a lánykát.

A betegebbek körülülték a termet és halkan fecsegtek. Lieslnek a szerb hadnagyocska kétségbeesetten panaszolta a baklövését, Liesl pedig vigasztalta, hogy hisz az semmi, ő is megjárta, a fagylalt helyett, amely hókúpok alakjában apró svájci házacska köré volt halmozva, ő a házba akart kanyarítani és az fából volt.

E fölött elmulattak és egészen összebarátkoztak.

Mikor Hugh Madame Mercatinak a táncot megköszönte, már nem találta Ginevrát sehol.

Elkedvetlenedett és kiment a szabadba. A szíve táján nyomta valami… kis, kemény tárgy volt, az odarejtett piros bársonyszív. Hirtelen eszébe jutott az utolsó papirréteg fölírása:

»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.«

Aimée nem hazudott. Aimée rávitte őt egy gondolatra, ami eddig sohse villant eszébe. Mindig azon töprengett: micsoda titkos erők fűzik őt kétfelé – most földerengett benne,… hogy imádja Ginevrát, először nyíló lelke minden leborulni vágyó áhitatával, reménytelen ifjúsága első, egyetlen üdvözítő reménységével, hogy szolgálni vágyik őt, alázattal, igénytelen boldogságban és hogy sóvárogja Madame Mercatit, későn ébredő férfiösztönnel, lázas, vad örömökhöz való jogosságának érzetében, ősi, asszonyt maga alá hajtani vágyó erővel – és mindazzal a féktelenséggel, ami a sokáig gátba szorított, morajló vészes vizeket hajtja, ha szakadni érzik a gátakat…

Bizonytalan sejtelemként az is átfutotta lelkét: bűn volna-e, képtelenség mindkét asszonyát szeretni, mellette kitartani?… Nem tudta… Hisz mindkettőért olthatlan ösztön gyötri…