XVI.

A Svájci Ház élete most vált a legmozgalmasabbá. A karácsony a németek kedvéért volt fényes, ó-év estéje az angolokért. Az indiai kormányzóné jelmezestét indítványozott, már pedig ő adta mindenben a hangot. A háziasszonnyal megtartott tanakodás adatait Aimée, mint szélvész a pihés virágmagvat, hihetetlen gyorsasággal hordta, hintette szét a verandákon.

Napokon át semmi más nem folyt, mint a jelmezek tervezése és a titkolózók, meglepetést tervezők terveinek lehető leleplezése. Aimée itt valóságos művész volt. Képtelen utakon derítette ki, hogy egy nyugalmazott konzul mindkét leánya valódi kinai toalettben fog megjelenni, hogy egy nagyon kövér cseh leány pillangó lesz (talán termeszhangya? – kérdezte Ziegler) és hogy Lieslnek a szerb hadnagy gyorspostával szerb cigányleányruhát hozatott.

Ginevrának öröme telt a jelmeztervezésben. Ha volt valami földi hibája, éppen az volt, hogy szeretett nagy gonddal, körültekintéssel öltözni. Most nehány napon át együtt tervezgetett Liesllel, de Aimée náluk hiába szimatolt: Liesl nem akart Ginevra jelmezéről beszélni, Ginevra pedig sohasem beszélt önmagáról, a maga dolgairól.

Ez a munka, meg Liesl társasága kissé elfoglalta Ginevrát, úgy, hogy könnyebben hordta bánatát. Mert bánata volt…

Nem tudott ugyan nevet adni annak, nem is akart… Meg nem születve, néven nem nevezve hordta azt, itatta vele szíve vérét. Érezte, hogy a nyár és a mostan között mélységes szakadék nyilt meg, hogy a boldogság, a nyugalom ott maradt, túl a szakadékon. Hugh különös volt, kerülte őt és csak néha vetett rá nyílként fúródó, fájdalmas, szinte szemrehányó tekintetet. Haragszik rá? Átvizsgálta minden tettét, sőt minden gondolatát, de nem talált egyet sem, amellyel Hught bántotta volna.

Néha fölbukkant benne mindaz, amit Hugh és Madame Mercati barátságára nézve célzásként, tréfaként elejtve hallott. Kimondhatatlanul fájt neki, hogy töprengeni tud ezeken. Hát nem mondta Hugh, hogy minden látszat, hogy csak egy igaz?… Ez volt minden töprengésének a végső cselekménye, és ezen aztán elpihent. De nem sokáig…

Ó-év napján a verandák üresen álltak. Pedig csodálatos idő volt: a napverés valósággal szemvakító; a levegő átlangyosult a sugárözöntől és a nemrégen leszakadt új hóréteg mindent vadonatfehérbe vont.

Hiába: aki tehette, megszökött a természet pompája elől. Zerna báróné azért vonult el, hogy este pihent arcszíne legyen. Madame Mercati lázasan varrt, ezért zárkózott szobájába. Aimée szobáról-szobára járt, mint mondta: segíteni; de mihelyt alaposan körültekintett, azzal állt odább, hogy várják másutt.

Délelőtt lunch volt, az ebéd pedig elmaradt, hogy a pazar esti étlap kellő méltánylást leljen.

Vacsoraidőre a társasági termeket, folyosókat, hallokat fagyönggyel díszítették. Ezt az angol ünnepi szobadíszt a karácsonyest német jellege miatt mostanra halasztották. Az apró fehérhólyagos, bujazöld galyakat piros szalagcsokrokkal kötözték föl mindenfelé: üde, élénk, szinte rikító díszt adva vele a környezetnek.

Megszólalt a gong.

De a vendégek csak lassan, megkésve szállingóztak a fehér fényben úszó étterembe. Hiába, a jelmez mindenki erejét megpróbálta…

Ziegler mint ördög lármázott befelé, piros-fekete testhezálló ruhában, vele két apacs, akiknek egyike Blumer, másika a szerb hadnagy volt.

A konzul leányai csakugyan remek kinai selyemruhát hordtak, valamint lovagjuk, egy fiatal angol orvos is, ellenben a kövér cseh leánynak eszébe se jutott pillének öltözni: díszes óhollandi ruhában volt, de mert ezúttal is, mint mindig, fázott: jelmezére kabátot vett és így egyre mulattak rajta. De ő ezzel nem törődött. Sőt odament a háziasszonyhoz és követelte, hogy a szellőztetőket csukják be, mert huzat van.

– De kedves Skramek kisasszony, egy kis levegőre csak szükség van, ahol ennyi ember zsúfolódott össze. Nemde, Ziegler úr?

– Hogyne, föltétlenül, kedves Freyné – felelt az arralebzselő Ziegler.

– Na, ugyebár?

– Természetesen. Önnek teljesen igaza van. Ha nem gondoskodnék róla, hogy időnkint meghüljünk, esetleg meg találnánk gyógyulni és akkor becsukhatná a szállóját!

És ezzel Ziegler gyorsan odább állott, hogy Aiméet – kijelölt asztaltársát – helyére vezesse. Aimée mint csinos pásztornő, kezében fölrózsázott pásztorbottal boszantotta az embereket, folyton – bár akaratlanul – ingerelve, kivált egy nagyon korrekt viseletű angol suffragettet, aki valamilyen amerikai ápolónői rend szürke egyenruháját hordta. Azután az angol papnét szemelte ki ingerkedései célpontjául, ezt már szándékosan, folyton a jelmezéhez gratulálva, merthogy az asszonyka hirtelen összetákolt Pierrette-ruhájában valóságos madárijesztőként hatott.

Már csaknem mindenki helyén ült, akkor jöttek be Madame Mercatiék. Elől a báróné: mint karcsú, átlátszó szitakötő; halaványzöld és rózsaszín csillogó fátylakból állt a ruhája. Elragadóan festett, de nem lehetett összemérni Madame Mercatival.

Ő páva volt.

Rikító, kék-zöldet játszó, mélyen kivágott testhezálló selyemruha volt rajta, uszályát aranybarna fátyolon ezernyi gyönggyel kivarrott, fényes pávaszemtenger alkotta. Magasra fésült haján, épp a fejtetőn ragyogó kis koronát viselt és a kezében, mint a hiuság jelképét, parányi tükröt tartott… Hozzá az egész teste olyan volt, mint valami forróvérű, puha madáré…

Mindenki elragadtatva nézett az asszonyra. Az pedig lassan seperte legyezőszerűen szétbomló uszályával a padlót…

A Fáráónak öltözött Hugh némán ment utána.

Kazanov, mint kozák, egy hölgyvendégét kalauzolta. Fiatal, nagyon szép orosz leány volt az, egyik szanatóriumból jött le a ma esti mulatságra. Csipkével bevont rózsaszínű krinolint hordott, egész sötétszőke feje kígyós fürtökbe volt göndörítve és a fürteit apró rózsákból álló koszorú ékítette. Édes, szépséges »Altwien« figura volt…

Ők öten egy csoportban ültek le és sorra kritika alá vették a jelmezeket.

Már az első fogást hordozták, – magyar halpaprikást, – mikor Ginevra belépett. Éppen mikor a terembe akart lépni – úgy egy negyedórával ezelőtt – a szobaleány visszahivta, hogy ajánlott csomagja érkezett.

Ezért késett.

Minden kíséret nélkül, magánosan jött, a tarka forgatagba mint egy darab sötétség. De káprázatokkal telien volt sötét… Az egyedüli, aki Madame Mercatival a versenyt fölvehette.

Ruhája sötétkék, bársonyosan tompafényű selyemre felhőszerűen omló fekete fátyolból állott, a fátyolruha apróbb-nagyobb ezüstcsillaggal telehintve. Vállára, hátára, egész a térdén alulig kék-fekete palást borult: a kibontott haja. Fején, kicsit félredűlve, gyémántként tüzelő kövekből kirakva a sarlókeskeny félholdat viselte.

– Az alpesi éjszaka!… – ámult rá Ziegler.

És elfordult Aiméetől és többé rá sem nézett a kis pásztornőre, az egész hosszú vacsora alatt.

A hangulat ma még valamivel könnyedebb volt, mint karácsonykor. Ezt a jelmez hozta magával. A vacsora nem volt éppoly pazar, de több pezsgő fogyott és a zenekar már az asztal közben szólt.

Csak Hugh nem volt vidám. Apró, merev fonatokból álló, válligérő parókájára hiába lopott fel Zerna báróné egy fehér papirsapkát, pár pillanat mulva, mintha az lecsúszna, lerázta a fejéről… Pedig, ha a fiúban csak valami lett volna a hiúságból, ma diadalt ülhetett volna. Nemcsak hogy az ő két asszonya volt a legpazarabbul öltözve, hanem ő maga is egészen különös hatást tett. Bronzszínű, keskeny arcához remekül állott a merev paróka, a bordósárgán csíkozott, rövid lepelruhája nagyon is sugár alakját még szökkenőbbé tette; a szeme kicsit élettelenül, hidegen tüzelt; mint nem emberből, hanem valami égő tárgyból kivakító tűzkéve. Amint ült, szinte senki sem ismert reá és Aimée nyafogva kérdezte róla Zieglert:

– Ki az, aki Aidának öltözött?

Hugh valahogy megsejtette, hogy ma az ő szívének két asszonya birokra kelt. Nem, őrület volt egy percig is hinnie, hogy két istennő elfér egy trónuson: az ő szívén… Hol egyiket, hol másikat nézte és nem tudta, melyiket fogja ma a trónról lebukni látni… Mint nehéz, sorsdöntő perc előtt, a torka elszorult, a lelke megrettent…

– Miss Hardings sokkal finomabb jelenség, de Madame Mercati tündökletesebb – hallotta túlnan, az asztal másik oldalán beszélni.

Az asztaltól fölállottak, kezdődött a tánc.

Madame Mercatiék társasága egy szögletbe vonult. A szép orosz leány már akadt tisztelőre, egy Peacock nevű amerikai úr személyében, bár ő fesztelenül mindenkivel mulatott. Így hatan települtek egy asztalkához és csak néha keltek föl onnan egy fordulóra.

Aimée és Ziegler ismét összevesztek. Ziegler ugyanis Angliába képzelte magát és Aiméet egy lecsüggő fagyöngy alatt megcsókolta. Aimée sikított.

– Tolakodó! Ma nincs karácsonyeste!

– Akkor nem bánta volna?

És ezzel Ziegler az ügyet a maga részéről elintézte.

Ginevra tündéri sápadtan ült Blumerrel egy pálma alatt. Éppen átellenben a Hughék társaságával. Az idős hollandi úr odajött hozzá és gratulált jelmezéhez…

Éjfélre járt már. Az olasz zenekarból alacsony, vak emberke lépett elő és mélyet hajolva énekelni kezdte a »La paloma«-t. Mintha hófehér galambsereg rebbent volna torkából a társaság feje fölé…

Ginevra hallgatásba merült. Az ének régi emlékeket sodort feléje, mikor még ő is énekelt és éppen a galambdalt, annyiszor… És akkor az öregkisasszony nénje mellé állt és azt mondta:

– Olyan a hangod, mint a mély harangoké…

Majdnem egy éve már, hogy alvó hangját szabadon kirebbenteni tilos…

Egyszerre kimondhatlan fájt neki, hogy sohasem énekelhet. Mi volna most a dal, amikor nemcsak értené, hanem át is érezné, amit énekel… Szárny lenne bénuló, ajak lenne lassan elnémuló szívének.

Míg a dal szállt, Zerna báróné szétbontotta az orosz leányka remek, tölcséres piros rózsákból álló csokrát és a virágokat a karcsú pezsgős poharakba állította. Kazanov azokba töltötte a pezsgőt, hogy onnan igyák az átillatosult nektárt.

– Nemde, apart gondolat és hozzá szimbólikus… – csacsogta Zerna.

– Igen, a férfiélet szimbóluma – mosolygott az orosz, aki ma fölötte villanyozott volt.

– Rózsákból… minden rózsából mámort szürcsölni… ez az élet ama titka, amit a bölcsek sohse sütöttek ki, sokezerévi fejtörés után se. Persze, vének voltak és magukbavonultak… Nekem elég önre néznem, hogy a titkok-titkát megfejtve lássam.

Zerna halkan nevetett, mindig mulattatta az orosz életfilozófiája.

Azonban Alexandrovna Xenia, a kis orosz vendégleány kicsit sajnálkozva nézte rózsáinak mámorkehellyé avattatását.

– Haragszik… a rózsákért? – kérdezte Kazanov, a leányka vadrózsaszínű arcára boruló árnyat megsejtve.

– Nem… Csak sajnálom őket, hogy tönkremennek… de nem öntől… önöktől sajnálom… – Egészen zavarba jött és egészen piros lett, mint egy pünkösdi rózsa.

Kazanov egy kicsit rábámult. Egész eddigi életét az el nem piruló nők kormányozták.

– Minden rózsából mámort inni… – mondta később maga elé, mint a nagyon felhangolt emberek szoktak. – Közben azért lehet sajnálni a rózsát és nem is kell eldobni, hanem a szívünkre is tűzhetjük…?

– Vagy lepréseljük s az emlékkönyvünkbe ragasztjuk sok más hervadt emlék… rózsa közé – szólt közbe Zerna.

– Ah, báróné, – fordult vissza hozzá Kazanov – ez újdonság nekem. Önnek van emlékkönyve az elhervadt, kiürített rózsái számára? Azt hittem, ön ennél nagyobb stílű életművész. Az emlékezés az örök bánat… nem?

És Kazanov nevetett.

– De sohse lapozok az emlékkönyvemben, s ez egyre megy…

Xenia mindezt szószerint vette és mégis, mintha érezné, hogy a csevegés nem egészen fehér: nagy, komoly tekintetet vetett ártatlansetét szeméből Kazanovra. Később aztán, mikor a mulatság végére járt és Zerna öléből hagyta földre gurulni a kiélvezett rózsakelyhét, Xenia hirtelen a magáét vagy a Kazanovét…? belecsúsztatta kis selyemtáskájába. Nem lepréselni, hanem vízbeállítva föléleszteni akarta azt, majd a szobájában. A földre nagy, sötét vércseppként hullott másik rózsát akaratlanul gyengén megtaposta.

Ginevra fájdalmas dermedésben nézte Kazanovék dőzsölését. Hát ez Hugh, aki virágból issza más nőkkel a pezsgőt és hozzá egy szava sincs? Hirtelen a fiút fölkelni látta. Hugh feléje tartott.

– Nem akar velem táncolni? – kérdezte halkan.

– Nekem nem szabad.

– Csak egy pillanatot… – könyörgött Hugh szokatlan akarattal, szokatlanul ragyogó szemmel.

Ginevra megszédült… A fiú lassan csúsztatta karját a leány pompázatos hajpalástja alá és meglendültek…

Különös gyönyör ragadta őket… hirtelen azonban valaki megfogta a karjukat. Doktor Koeniger volt.

– Mister Foorte, ön tönkreteszi az én legengedelmesebb betegemet!

Hugh megállott, Ginevra szinte átlátszóra sápadt. A szíve fájt… oh, úgy szégyelte, hogy elragadtatta magát…

Pár perc mulva fölkelt és látatlanul kiment.

A tükre előtt állott, a félholdját akarta levenni a fejéről…

Az ajtaja fölnyilt küszöbén Hugh jelent meg.

Ginevra tiltón lépett elibe, de mikor a fiú ismét a haja alá csúsztatta karját és mintha térdelni akarna, kicsit megrogyva előtte, csókolni kezdte, nem tudta mindjárt eltaszítani. A haja előrefoszlott és mint sátor borult kettejükre.

– Az istenre… Hugh… menjen…! – könyörgött aztán, bár olyan édes volt neki mindez, mint csak a legédesebb álmodások.

– Ne küldj el… – rimánkodott a fiú. – Tarts magadnál… mondd, hogy ne menjek… Nem tudod, hogy csak nálad jó nekem… csak nálad tudok jó lenni a világon…

De Ginevra, át a rászállott aranypárán érezte, hogy odakünn egy világ leskel…

– Menj, menj…

És Hugh háttal, lassan, mintha nem tudna menni, ment…

Mikor a vesztibülbe ért, valaki megfogta a karját. Egy rémes Mefisztofeles meredt rá az exotikus növények zöldje alól.

– Megálljunk, gazember!

Hugh megdermedt.

– Tudom, honnan jösz… Hozzá akartál menni, de kidobott, azt látom. Várj csak, majd még jobban ki fog dobni. Nem, most már nem hallgatok többé. Csak azt vártam, hogy még egyszer hozzá merd tenni a lábad…

Ziegler ellökte Hught és kirohant a verandára.

Hugh, mintegy rémes álomban, ment vissza a táncterembe. Azt hitte, meg kell őrülnie… Madame Mercati éppen ajkához emelte a rózsáját…

Mint a főbeütött, rogyott az asztalhoz. Elfelejtette, hogy Ziegler gazembernek mondta őt. Csak az nyilallt benne, hogy most elárulja Ginevrának… Ez olyan kín volt, amit valamibe bele kellett ölnie. Ajkához emelte a rózsát… egyszer, kétszer… sokszor…

Zerna báróné táncolni ment és Hught is tuszkolta, hogy kérje föl Madame Mercatit. Mintha tüzet tartana karjában a fiú, alig merte az asszonyt táncközben érinteni, a ruháján át érezte a belőle áramló, átsütő hevet…

Mikor az este véget ért és ő ott állott Madame Mercati ajtaja előtt, az asszony átfűlt kis kezét, mint izzó tűzfogót érezte a keze körül.

Elbúcsúzott, szobájába ment, fejét asztalára ejtette. A feje zúgott, mint az ördög malma: Ginevra elküldte… Ginevra mindent tud már… nem tőle, hanem mástól, másként… Ő többé Ginevrához nem mehet, Ginevra elé nem térdepelhet soha már…

Rettentő fájdalmába hirtelen, mint vészharang a pusztulás éjjelén, vad dobbanással harangozott bele a szíve, mint egy vesztébe nyargaló paripa őrült, dubogó galoppja, úgy dörömbölt. Csak a fékevesztett indulat korbácsával hajtott szíve élt: minden egyéb elernyedt, elfakult, széttiporhatóvá zsugorodott benne.

Fölállott, hogy átmenjen.

– Úgyis… gazember vagyok – dadogta.

Madame Mercati várt reá. Zerna megsúgta neki az asztalnál, míg Hugh a rózsakelyhet ürítette, s nem hallhatta meg, hogy várjon.